Toscana 2011, 7. nap

péntek: Volterra, Orciatico

majd...

Toscana 2011, 6. nap

(csütörtök)

Erre a napra nem szívesen emlékszem vissza, pedig Sienát nagyon vártam már. Jártam már Sienában kétszer is, de csak rövid időre, meg különben is nagyon szeretek visszatérni a kedves helyekre.

Nehezen találtunk parkolóhelyet, aztán mire beértünk gyalog az Il Campóra (ez az a kagyló alakú tér a városházával), addigra teljesen beállt a derekam és a nap ennek jegyében telt. Sajnos ebben a városban sem nagyon van ülőhely a megfáradt túrista számára, így azon gondolkodtam, hogy hanyatt fekszem a téren és meg sem mozdulok indulásig. Zsuzsáékkal még bementem a városháza udvarára, de aztán szóltam nekik, hogy menjenek nyugodtan, ne várjanak rám.

Végül nem dőltem el az Il Campón, hanem elindultam felfelé a dómhoz. Nem akartam úgy elmenni Sienából, hogy még a dómot sem látom, na, meg WC-t is keresnem kellett. Lassan és megszakításokkal haladtam felfelé, egy-egy lépcsőn pihentem meg útközben. Emlékeztem, hogy a dómmal szembeni épület aljában egy  kőpad fut végig, ez tartotta bennem a lelket. Közben betértem egy helyes kis kávézóba.

Teljesítettem a feladatot, eljutottam a dómig.

Ez még a városháza udvarán figyel

Zsuzsa

Visszafelé vánszorgásomban már csak azon izgultam, hogy bírom ki a kocsiban hazáig. Volt még egy kis idő, bementem egy fagyizóba ásványvízért, lerogytam a benti padra.

Jöttek a többiek, indultunk vissza  a kocsihoz. Nem is tudtam már, mitől félek jobban, a parkolóig Siena leghullámosabb részén kellett átkelni, meredek utcákon le, majd fel és utána még előttem állt a hazaút. Közben érintettük Szent Katalin szülőházát, muszáj volt bemennem, mert itt még nem jártam.

A hangulatomon az sem javított, mikor megtudtam, hogy nem megyünk egyenesen haza, mert Mortennek megbeszélnivalója van Vikivel Ragoncinón. Vikit már jól ismertem a netről, többször váltottunk levelet és mindig nagyon lelkiismeretesen megválaszolta a legkülönfélébb kérdéseimet is. Már itthon örültem, hogy talán lesz rá mód személyesen találkozni vele. Arra nem számítottam, hogy ennyire lerobbant állapotomban jön el ez a lehetőség. Mivel tudtam, hogy tárgyalnivalójuk van, így hát csak egy kézfogás és pár szó erejéig pofátlankodtam oda hozzájuk, aztán félrevonultam a sebeimet nyalogatni.

Közben körbesétáltam Ragoncinót, ami egy hasonló "üdülőtelep", mint ahol mi laktunk, vagy inkább tanyaház/ak/nak mondanám, mert az jobban illik rá. Nincs olyan magasan, mint az Il Casino (a mienk), de nagyon szép  a környezete. Beszéljenek a felvételek inkább.

Ragoncino egyik épülete
(nekem ez tetszett legjobban)

Ragoncino ez is

Toscana 2011, 5. nap

(szerda)

Szerdán lazáztunk. Viki javaslatára felkerestük Follonica városát és néhány órát a tengerparton töltöttünk. A parthoz egy nagyon kellemes és illatos pinealigeten keresztül vezetett az út. A környezet nem természeti, inkább városi, sok nyugággyal és szines napernyőkkel. Ami a legjobb volt az egészben, az a kellemesen meleg víz (kisgyerekeseknek ideális, mert lassan mélyült az elején) és az, hogy alig volt néhány ember a parton, nem is értem, hogy miért, mindenesetre ez nagy meglepi volt és nagyon jólesett.

Abunak, a néger bizsuárusnak nem volt jó napja a gyér vevőkör miatt. Minket is megkörnyékezett, odadobott mindenkinek 2-2 gyöngyből fűzött karkötőt, hátha ráharapunk. Nem haraptunk rá, viszont elkezdtünk vele beszélgetni, hogy honnan származik, család, meg ilyenek.  Zsuzsa vett tőle egy szettet. Végül ráadásként nálunk hagyta a gyöngyöket is, amiket azóta is itt hordozok a csuklómon.

Toscana 2011, 4. nap

(kedd)

Firenze
Firenzébe elég nehezen verekedtük be magunkat, a GPS átvitt először a "pesti" oldalra, majd onnan vissza a "budaira". Nem értettem, de nem akartam okoskodni, hogy rövidebb út is lenne. A Torre San Nicolònál parkoltunk, innen sétáltunk fel a Piazzale Michelangelóra. Itt első dolgom volt az íriszkertet megnézni, hátha van olyan szerencsém, hogy még látok néhány szép virágot, de, mint említettem már, akkorra minden elvirágzott.
Felsétáltunk a San Miniatóhoz, ahol a templomon kívül most alkalmam volt  a temetőben is sétálni egyet és ekkor fedeztem fel, hogy a templom oldalánál és mögötte is folytatódik a temető. Az egyik kapun kislattyogott egy nagyon öreg pap bácsi (Ray-Ban napszemüvegben), akit a túristák megrohantak, ő meg türelmesen osztogatta az áldást.
Lefelé menet nem mentünk vissza a P. Michelangelóig, hanem egy viszonylag meredek úton egy szép rózsakertet érintve ereszkedtünk le a városba. Ezt még nem ismertem.
Őrült meleg volt.
Firenzében a nevezetességeket most szinte egyáltalán nem fotóztam, hiszen tavaly egy egész hetet töltöttünk itt. Viszont kipróbáltam a nagylátószögűvel egy fotós trükköt, amivel életképeket lehet észrevétlenül készíteni. Ezt a trükköt Tóniótól tanultam. Így a mostani képeim nagy része ennek a próbálkozásnak az eredményeképpen született meg.
A Ponte Vecchio olyan, amilyen, ezek az ékszerek nem az én műfajom. A "pesti" oldalon, az Vasari Corridor és az Uffizi kereszteződésénél vártuk be egymást, ott, ahol rengeteg színesbőrű árus kínálta a portékáját. Itt voltunk szemtanúi annak a jelenetnek, amikor az árusok, nem tudom, milyen jelre, de kb. egy másodperc alatt összekapták a cuccukat és nyomtalanul eltűntek. A következő másodpercben ért oda egy ember, aki valószínűleg az engedély nélkül árusítókat akarta megcsípni, de elkésett vele.
Az Uffizi előtt felvonulási terület van, a dóm előtt kígyózott a sor. Odáig egy hűvös mellékutcán sétáltunk el, ahol nem volt olyan nagy a tömeg.
Megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a toronynál, ehhez képest egy emberként támadtuk le egy étterem kellemesen hűvös pincehelyiségét. Az ebéd nagyon vicces volt, mindenféle leveseket néztünk ki magunknak. A levesek angol fordításánál egyértelműen ott volt, hogy "breaded". Tavaly mi már kipróbáltuk Sienában az ilyen levest, kis szelet kenyerek voltak benne, de azért egyértelműen leves volt a leves. Akkor. Az itt kapott leves viszont az átlagos magyar főzelékeknél is egy kicsit sűrűbb volt és a kenyérszeleteket nem lehetett külön felfedezni benne. Én zöldséglevest ettem, a zöldség össze volt törve, a kenyér lehetett a sűrítés. Nagyon ízletes volt, de aki olyan levesre vágyik, amit szürcsölgetni lehet, az először kérdezzen rá, mert különben csalódni fog. Azt mondják a lányok, hogy a (kenyeres) paradicsomleves is finom volt. Ja, és hatalmas adag, megfelelt egy főételnek, én a végét már alig bírtam legyűrni. Ennyit az ebédről. :)
Ezután szétszéledtünk. Javaslatomra az Orsanmichelét kerestük fel, az volt a legközelebb és Zsuzsa még nem járt benne. Teljesen elbűvölte. Sajnos az emeletre most sem lehetett felmenni, tavaly nekünk óriási mázlink volt, kezdek rájönni. Visszamentünk a Signoriára és tök véletlenül végre megtaláltuk Savonarola máglyájának a helyét. Most sem kerestük, csak véletlenül botlottunk bele. Kicsit elbohóckodtunk a szobrok körül, majd a Palazzo Vecchió souvenirshopja előtt, ahova egy vicces fejet ábrázoló széket raktak ki. Folytattuk a Santa Croce felé vezető kis utcában.
Sok időnk már nem volt. A Santa Croce előtt egy fiatalokból álló énekkar énekelgetett, nagyon jó volt a hangulat. Mivel a Torre San Nicolò kb. egy vonalban van a Santa Crocéval, úgy számítottunk, hogy percek alatt visszaérünk a kocsihoz, hiszen mindketten úgy emlékeztünk, hogy van ott egy híd. Rosszul emlékeztünk! Volt egy futásunk a következő hídig, majd a másik oldalon vissza...