Berlin, 1. nap

A Metropol este 20:05-kor indult a Keletiből. Ezúttal cseh vagonban utaztam. Elég hamar rájöttem, hogy nem sokban különbözik a leharcolt MÁV vagonoktól, pedig kicsit azért jobbat vártam, mert a MÁV-Start oldalán valami hiperszupi cseh hálókocsiról írtak. Hát ez nem az volt. Nem baj, az idő jó részét úgyis alvással töltöm. Egy dolog zavart csak, hogy a fülkét nem volt módom kívülről bezárni. A kocsikísérő azt javasolta, vigyem magammal a vécére az értékeimet. Vicces!

A menetrend szerint 9:10-re kellett Berlinbe érnünk. Amikor kiszálltam a Hauptbahnhofon, felpillantottam az órára: 9:10 volt. Hja, ez Németország! A gyönyörű, új, csupaüveg, hatalmas berlini főpályaudvar térképét már otthon kitanulmányoztam, így nagyjából tudtam, hogy merre keressem a csomagmegőrzőt. A mi vonatunk az alsó szinten állt meg, a vagonnal szemben volt egy lift, beszálltam, majd ki az első emeleten. És mit látok kiírva? Poggyászmegőrző. 9:15-kor már kifelé masíroztam a poggyászmegőrzőből. Ment minden, mint a karikacsapás.

Ezen a szinten egymást érték a csinos kis büfék, tele mindenféle jóval. Két üzlettel arrébb ittam egy kávét (kávétejszín, cukor ki volt készítve a pultra). Terveim szerint még itt vettem 3 napos túristabérletet (CTC - CityTourCard, 22,90 euro), és a délelőtt jó részét a főpályaudvar körbejárásával töltöttem. Teljesen le voltam nyűgözve a Hauptbahnfhoftól. Vonatok nem csak lent a -1. szinten, hanem a legfölső szinten is járnak. Itt járnak az S-bahn vonatok is, ezzel nagyon megkönnyítve a tömegközlekedést, ami rendkívül szervezett. Nagyon tetszett, hogy a buszok, az U-bahn, az S-bahn teljesen pontosan és sűrűn járnak. Minden megállóban kint van a menetrend és nagyon csodálkoztunk és megsértődtünk volna már a végén, ha nem teljesen pontosan érkeznek a járművek. A belvárosban sok helyen elektronikus kijelző is van a megállókban, ami több sorban jelzi, hogy milyen buszok hány perc múlva várhatók. A villamos az egyetlen, amivel nem utaztunk, de feltételezem, hogy az is jól szervezett.

Amikor készültem az útra, találtam egy nagyon jó site-ot a neten, ez a BVG (berlini BKV :) útvonaltervezésével foglalkozott. (Először a Google maps-szel próbálkoztam, de abban berlini tömegközlekedés nincs.) Ennek segítségével terveztem meg az első napomat és nagyon használhatónak bizonyult. http://www.fahrinfo-berlin.de/Fahrinfo/bin/query.bin/en?ld=0.1&&

Szóval amikor már beteltem a Hauptbahnhoffal (kb. 2 óra múlva), kezemben a kinyomtatott útvonaltervekkel a felső szintről elindultam S-bahnnal  (S5) az East Side Gallery megtekintésére. Útközben egy csomó nevezetesség mellett elhaladtunk, látszott a Reichstag, a tévétorony, a Museum Inseln. Az Ostbahnhofon kellett leszállnom, ez másnak talán nem mond semmit, nekem annál többet. Annakidején IBUSZ-osként rengetegszer leírtam a jegyekre ezt is, mert a régi világban ide érkeztek Budapestről a vonatok. Ez az én különbejáratú fílingem az európai vasútállomásokkal kapcsolatban (lásd Firenze Santa Maria Novella, ott volt először könnyes nosztalgiám).

A berlini East Side Gallery (nem tudom, miért nem német neve van) a berlini fal egy megmaradt darabja a Kreuzberg városrész közelében a folyópart túloldalán.

Itt már iszonyat melegem volt pulóverben, dzsekiben. Megszabadultam tőlük, így meg még inkább olyan lettem, mint egy karácsonyfa, mert mindenhol lógott rólam valami. Hasitasi, hátizsák, fotóstáska, a derekamon a kabát, ami már nem fért be sehova. A lábamon csizma! Jaj. Az időjárásjelentés jó időt ígért, de hogy ennyire...

Kis kérdezősködés után megtaláltam a Schlesisches Tor U-bahn állomást, ahonnan átszállással lehetett a Checkpoint Charlie-hoz ellátogatni. Itt van egy múzeum a megosztott Berlinről és a régi rendszerrel kapcsolatos egyéb dokumentumokról. Edit szerint nagyon érdekes, én viszont nem tudtam bemenni, mert a szálláson volt jelenésem. Így csak a bejáratnál néztem körül.

Vissza a főpályaudvarra a csomagért, majd az M85-ös busszal a szállásra. A buszról láttam megint a Reichstagot, a Brandenburgi kaput, a Holocaust emlékművet, majd a Potsdamer Platzot, ahol E eddig lakott. Innen 3 megállóra volt a szállásunk, nagyon jó helyen.

Egyetlen fekete pontja berlini tartózkodásunknak a szállás volt. Nem éri meg, hogy részletezzem, ezért összefoglalva annyit, a szállás kínosan tiszta volt (ami nem baj), nagyon pici szoba (ez sem baj), de a szállásadó Frau (nevezzük csak így) megkeserítette az életünket. Egész végig. De még ez is hagyján, azt viszont már nem vette be a gyomrunk, hogy a szobánkat nem lehetett bezárni. Nem vesztegetek rá több szót, nem ajánlom ezt a szállást senkinek. (B&B Boarding&Berlin, address: Bissingzeile 11)

SMS-váltások után elindultam E-t összeszedni a munkahelyénél. Előtte még megcsodáltam a Potsdamer Platzot a szupi extra magas épületeivel, nagyon tetszett. Sajnos képem nem nagyon van róla, ezért mindenképpen vissza kell menni Berlinbe. Ez a tér volt az egyik kedvenc helyünk az ott-tartózkodásunk során. Nagyon tetszettek az elegáns és merész modern épületek, a harmonikus várostervezés, a régi és új ötletes ötvözése. Nem csak itt, hanem mindenhol Berlinben.

Aznap már csak vacsoráztunk, mondanom sem kell, hogy itt, a Potsdamer Platzon. Van itt is egy darab a berlini falból, de azt nem tudom, hogy ez volt-e az eredeti helye, bár valahol itt volt, az biztos. A rágógumi-ragasztásos őrület a berlini falat is elérte egyébként, mint Júlia házát Veronában. Edit mesélte a Potsdamer Platz történetét. Itt az egyesítés előtt "senki földje" volt, vagyis itt volt a határ a két Berlin között. Akkor semmilyen építmény nem volt erre. Az egyesítés után aztán szorgos mérnöki munkával alakították ki a teret. Nem is akárhogy.

Hazafelé azért még tettünk egy kört a Brandenburgi kapu felé.

Prága, 2012. március 18.

Ráérősen keltünk, mert ez a nap jóformán csak a hazautazásról szólt. Gyuri még pedzegette (ő a legfiatalabb köztünk), hogy menjünk el korán fotózni, de senkinek nem fűlött a foga hozzá. Inkább mindenki nyalogatta a sebeit, pakolgatott. 10-kor indultunk a hlavny nadrazi-ra (főpályaudvar), mert a vonat 11 óra után indult. Mi Sugival is kicuccoltunk a többiekkel a pályaudvarra, hogy elhelyezzük a csomagjainkat a csomagmegőrzőben (60 korona 24 órára, szekrényes), mert a szállást el kellett hagyni, de a mi vonatunk csak délután 3 óra után indult. Így elbúcsúztunk a többiektől és visszasétáltunk a Vencel térre, ami egészen közel volt. Láttam én ezt már korábban a térképen, most bebizonyosodott.

Most már volt annyi eszem, hogy átrendezzem a cuccaimat és ne nagykabátban induljak útnak, hanem inkább a kishátiba csomagoljam a feltétlen szükséges cuccokat, így egész könnyedén sétálgathattam a tűző napon. Sugi kevésbé, ő ménkű nehéz hátizsákot cipelt a hátán egy mukk nélkül. A bőröndje a poggyászmegőrzőben pihent, talán a számítógépet nem merte otthagyni.

Először céltalanul kóricáltunk lefelé (a tér lejt). De aztán egyre jobban belejöttünk. Mutattam egy kis kedves teret a Vencel tér mellett a Suginak, aztán kerestünk olyan bankautomatát, ahol kis összeget is fel lehet venni, mert elfogyott a váltott pénze, de nem akart túl nagy összeget, mert minek. Pillanatok alatt megint a szállásunk környékén bolyongtunk.

Valaki korábban emlegette, hogy rábukkant egy prágai Sex machine nevű múzeum hirdetésére, de ááá, most most már nincs idő megkeresni, meg különben is. Hát mi keresés nélkül megtaláltuk, mert ott jött szembe velünk, pont az Orlojjal szembeni kis utcában. Az előtérben éppen egy csomó magyar nő viháncolt egy szék körül, amire ráülve a széken kigyulladt a felirat (miközben a feneked alatt valami mocorgott), hogy az illető éppen szexuálisan milyen állapotban van, vagy valami ilyesmi. Nekem a WILD felirat gyulladt ki, hehe. Volt kirakva még egy-két érdekes cucc, amit most nem ismertetek. Ezek voltak a csalogatók, mert a múzeumba 250 koronáért lehetett bemenni. Ezt azért már kihagytuk.

Megint az Óváros téren találtuk magunkat. Nagyon csodálkoztam, mert vasárnap lévén a lehető legnagyobb tömegre számítottam délben, ehelyett egész elviselhető mennyiségű bámészkodót találtunk csak ott. A tér közepén egy dixiland zenekar játszott, körötte volt, aki táncra perdült.

Úgy terveztük, hogy 1 órára visszasétálunk a Vencel térre kolbászozni. Áldom Sugi eszét, hogy ezt kitalálta, mert én valahogy nem gondoltam bele, túl kevés kajám van ahhoz, hogy késő estig kibírjam, így viszont pont elégnek bizonyult a két szendvicsem a vonaton.

Szóval jóízűen ettünk egy adag kolbászt, aztán visszaszivárogtunk a pályaudvarra. Itt még történt egy említésre méltó dolog. Bementünk a Billába elkölteni a maradék filléreinket. Volt ott egy hűtő, ahol frissen facsart gyümölcsleveket lehetett palackozva vásárolni. Kicsit fanyalogtam, mert főleg sárgarépalé volt, de pénzileg az fért a keretbe, na jó, akkor kipróbálom. Nem nagyon csípem a sárgarépával ötvözött gyümölcsleveket. Igen ám, de EZ friss sárgarépából készült és azon kívül semmi más nem volt benne, sem más gyümölcs, sem semmi tartósítószer. És ESZMÉLETLEN finom volt! Szinte egy szuszra lehajtottam mind a fél litert. Igaz, a kolbász is kívánta (a 3 deci kóla mellé).

A vonatunk 45 perc késéssel indult. Lehetett nosztalgiázni, mert olyan tömeg rohanta meg, amilyet fiatalkoromban láttam vonaton utoljára. Még a WC előtt is ültek/álltak a peronon, de annyian, hogy alig lehetett bemenni. Jódolguk az olyanoknak volt, mint mi voltunk, akik helyjeggyel rendelkeztek. Persze minden relatív, mert mire hazaértünk, már minden tagom sajgott a fülkében az ablak melletti ülésen, ahol ráadásul alulról felfelé jéghideg levegőt fújtak légkondícionálás címén. Sugi reklamált a kalauznál, mire azt a választ kapta, hogy akkor meg a levegőtlenségtől megfulladunk. Ebben is van valami!

Tanulsága ennek a vonatútnak, hogy helyjegyköteles vonattal kell legközelebb menni (ez nem az volt) és nem fülkés helyjegyet kell venni, hanem repülőüléses kocsiba, amivel kifelé mentünk. Az sokkal kényelmesebbnek bizonyult.

Prága, 2012. március 17.

Azt biztosan elfelejtettem leírni, hogy tegnap gyönyörű idő volt. A reggeli 8 órai 4-5 fok délutánra felkúszott 20-22-re is. Ez volt tegnap. Ma viszont ehhez képest még melegebb volt, ami kellemetlenül érintett engem a bélelt téli csizmámban és télikabátomban, amit nem akartam otthon hagyni, mert a zsebeim szolgáltak táskául.

De kezdjem az elején, ugyanis ma reggel  6-kor keltünk és fél 7-kor indultunk a Károly-hídra napfelkeltézni. Ekkor még eszeveszett hideg volt, főleg árnyékban. Aztán hazamentünk reggelizni és ezután már könnyített menetfelszerelésben folytattuk a napot, mármint a többiek, én először görnyedeztem a kabátomban, aztán a derekamra szereltem.

A mai program Prága Vysehrad nevű városrészének meglátogatása volt, ahonnan, a könyv szerint, a legszebb a kilátás a Moldvára. Jó ötlet volt Vysehrad felkeresése, mert a városban már délelőtt mozdulni nem lehetett a tömegtől, amikor hazafelé tartottunk a reggeli fotózásból. Vysehradon viszont a jóidőn kívül nyugalom, mérsékelt tömeg, jó hangulat fogadott. Kicsit a Gellérthegyhez tudnám hasonlítani, ami a nevéből is kiderült, merugye Vysehrad fellegvárat jelent.

Kellemes zöldövezet, néhány templom, sétautak, zöld fű, heverésző, sétálgató emberek és lépten-nyomon hangulatos kocsmák jellemzik. A magaslat tetejére épült a Szent Péter és Pál katedrális, ami messziről látható a városból. Körülötte egy komoly nagy temető van. Maga a templom nagy meglepetéssel szolgált, mert se nem gótikus, se nem barokk belülről, hanem színtiszta szecesszió. Hogy miért nem fizettük be a fejenkénti 30 koronát, hogy bemenjünk, az rejtély számomra, mikor Zsuzsával mindketten nagyon szeretjük a szecessziós épületeket. Így csak kívülről kukucskáltunk be az előtérből. Azt még nem is említettem, hogy Stefiék eleve nem jöttek el Vysehradra, majd Gyuriék is előbb leléptek, hogy visszamenjenek a városba, így a végén már csak mi maradtunk hárman Zsuzsával és Karesszal. Mi viszont, miután gyönyörködtünk a tényleg páratlan panorámában, beültünk egy kis söröcskére a legközelebbi kocsmába.

Innen gyalog mentünk vissza a belvárosba a "pesti" oldal rakpartján, ahol szerintem fél Prága ott sétafikált, valószínűleg azok, akik már nem fértek fel a Károly-hídra illetve az Óváros térre. Elég fáradtak voltunk már ekkor, én a kabátommal és csizmámmal a kb. 28 fokban a napon. Bementünk még a Moldva egyik kis szigetére is, majd elindultunk hazafelé. A többiek sem voltak frissebbek nálunk, mint kiderült. Miután leraktuk a fölös cuccokat (ekkor már fél 5 körül járt), mi hárman elindultunk a Vencel térre kolbászozni. Ezt a kolbászost még Mortennel ismertük meg.

A nap további programja egy kék órás fotózás volt, amin én szemlélőként vettem részt, mert az állványomat kölcsönadtam Gyurinak. Egy cseppet sem bántam, hogy nem kellett fotóznom a most már hűvösödő estében a  Moldva partján. Annyira azért nem volt hideg, a házak között főleg nem, mint a korábbi estéken, ekkor rajtunk is még mindig csak pulcsi volt.

Sörözéssel zártuk a napot.

Prága, 2012. március 16.

Reggel 8-kor, mint a katonák, indultunk a városba. Nagyon jó ötletnek bizonyult a koránkelés, mert alig voltak a városban. Az óratorony érintésével a zsidó-negyedbe igyekeztünk, hogy megnézzük a temetőt. Nagyon szép és megrendítő volt a temetőben sétálni körben a fal mentén, a sírok közé nem lehet bemenni. Remek fotótémának éreztem. Az egyik sírnál kis cetliket láttunk bedugdosva a kő mögé, a tetején meg szintén cédulák voltak kis kavicsokkal lefedve, hogy ne vigye el a szél. Ez ugyanaz a szokás, mint Jeruzsálemben a siratófalnál az imacédulák tűzködése a falba.

Ezután átgyalogoltunk a budai oldalra és felsétáltunk a hegyoldalba egy csomó lépcsőn, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a városra. Vicces volt a vezetékre feldobált sok cipő látványa, minden marhaságot kitalálnak. Innen átsétáltunk a Szt. Vitus székesegyházhoz, majd azt terveztük mi a Zsuzsával, hogy megnézzük a Lorettát, de sajnos a többiek inkább a kínai éttermet választották. Tulképp ez nekem sem volt ellenemre, mert nem reggeliztem. A Lorettát meg majd Ziáékkal megnézem, ahogy azt már írtam is.

Hát, a prágai kínai kaja, legalábbis ez, nem volt valami ízletes. Mindegy, ezután újra meglátogattuk a bőrkanapékarfa-fejű gyerekeket (szobrok, azért írom, hogy újra, mert ősszel már láttuk) és a Moldvapart további képzőművészeti helyeit. Majd elég fáradtan szivárogtunk visszafelé, a pesti oldalra át. Ezután már csak sörözés következett. Egy nagyszerű helyen voltunk, hatalmas sörözőben és éppen a mi utcánkban.

Ha valami még eszembe jut, majd leírom utólag.