Ausztria 2. nap

Reggel Marikával leköltöztünk a végleges szobánkba (ez még az előző napi kavar utolsó menete volt). Arra is jutott idő még reggeli előtt, hogy kimenjek megcsodálni a vastag ködbe burkolózó tájat és a ház körüli legelőn békésen kolompolgató teheneket.

A nap kezd kibújni a köd mögül,
de csak néhány pillanatra

Haus am Wald, a Wald most a ködtől
nem látszik, de tényleg ott volt

A reggeli svédasztalos volt, mama elég fukarul adagolgatta az összetevőket, amit én elég nevetségesnek tartok, de nekem végülis elég volt.

Utána újabb köd-csodálás és tehén-fotózás következett. Az egyik tehén körül három helyi kisgyerek ugrált, amikor megláttak, a tehén feneke mögé bújtak és onnan lestek kifelé. Én meg nem tudtam másra gondolni, mint hogy mindjárt felrúgja őket a tehén, de aztán azzal nyugtattam magamat, hogy helyi gyerekek, ismerik az állatokat. Megpróbáltam szóba elegyedni velük, bár gyerekekkel elég nehéz, mert nem segítenek, eszükbe sem jut visszakérdezni vagy rávezetni, hogy mit is akarok.

Érdekes volt, ahogy reagáltak. Volt egy szószóló, őt Főnöknek hívnám. Nagyszájú, de viszonylag udvarias kisfiú volt, leginkább ővele lehetett kommunikálni. Volt egy másik, a Szemtelen, aki meg sem próbált beszélgetni, viszont azonnal elkezdett letesztelni, amikor rájött, hogy külföldi vagyok. És ezt oly módon tette, hogy elkezdett csúnyákat mondani. Teljesen nyilvánvaló volt, ezért összevontam a szemöldökömet, mint aki érti, abba is hagyta. A harmadik, a Szégyenlős, meg sem mukkant, hanem maradt a tehén fenekében, de legalábbis tisztes távolból figyelte az eseményeket. 

A Szemtelen és a Főnök

A Szégyenlős ennél közelebb nem merészkedett

Egy idő után otthagytam őket, mert indultunk.

A kocsikkal egy Strobl nevű városig jutottunk el, mert aznap tó körüli futóverseny volt (vasárnap) és az utak le voltak zárva. Eredetileg kocsival akartunk a kiszemelt St. Wolfgangba eljutni a tó túlsó oldalára. Így viszont még jobban alakultak a dolgok, mert Stroblból hajóval voltunk kénytelenek a túlpartot megközelíteni. A véletlen kezünkre játszott.

Strobl teljes ködbe burkolózott, főleg a parton. Marika fedezte fel azt az öreget, aki a parton várta a mordályával, hogy hagyományosan elindíthassa a futóversenyt. Éppen befutott a hajónk, amikor ez megtörtént, a puskát a tó felé sütötte el, hatalmasat szólt és még hatalmasabb füstöt eresztett ki magából.

Strobl

Kezd felszállni a köd Stroblban

St. Wolfganghoz közeledünk

A tóról a köd az indulásunkkal egyidőben kezdett felszállni. Kattogtak a fotóapparátok. 

Sajnos nem tartott sokáig az út, igyekezni kellett a táj megörökítésével. A köd lassan eltűnt, csak lapos fehér felhők maradtak, melyek alatt és fölött  éledni kezdett a táj.

Mire St. Wolfgangba értünk, már ezerrel sütött a nap. Éppen a Schafbergbahn (kisvasút)  állomásánál kötöttünk ki. Ez volt a mai program, kisvasúttal meghódítani a Schafberget.

Nemsokára indult a szerelvény. Addigra a fiúk már megszakértették, hogy a mozdony csak látszólag gőzös (eregette magából a gőzt), valójában villanyvonat. A meredek hegyre fogaskerekek segítségével kapaszkodott fel. Induláskor nagyokat zötyögött, később ezt abbahagyta, legalábbis felfelé. 

Menet közben kézzel-lábbal kellett kapaszkodni, főleg azoknak, akik háttal ültek a menetiránynak, különben belecsúsztak volna a szemben ülők ölébe. Cserébe gyönyörködhettek a panorámában. 

Kb. 40 perc múlva érkeztünk meg a Schafberg tetejére. Kiszálláskor egy ablak felé tereltek minket, ahol el kellett dönteni, hogy mikor akarunk visszamenni. Két óra szabadidőt engedélyeztünk magunknak. Megkaptuk a visszafelé szóló foglalást, eltettük jól.

A Schafberg sziklás tetejéről szép időben (márpedig az volt) 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni a környező vidékre. Innen fentről 3 nagy tó is látható teljes terjedelemben, a Wolfgangsee, ahonnan jöttünk, a Mondsee és az Attersee. Ez utóbbi félig felhőbe burkolózott. Kisebb tavak is szép számmal láthatóak. Van itt egy szálloda és néhány büfé is, padok és nyugágyak. A Schafberg északi oldala szakadékos.

Csipetnyi Toscana útban a Schafbergre

Wolfgangsee, ott laktunk valahol szemben

Városka a Wolfgangsee partján (St. Gilgen)

Mondsee

Attersee felhőben

A Schafberg meredek északi oldala

Izgatta a morzsánk

Végállomás

A Schafbergbahn

Az ott fent a szálloda a Schafberg tetején,
alatta az állomás

További szakértés

A két óra éppen elegendőnek bizonyult. Visszafelé nagy zöttyenésekkel indult a vonat, azzal a különbséggel a felfelé úthoz képest, hogy nem is hagyta abba, hanem végig elég erősen lötyögtette a fejünket. 

Lent a kijáratnál volt egy tábla, amire kirakták az indulásnál rólunk lesiben készült képeket, ezek közül kiválaszthattuk azt, amelyik tetszett, aztán jó pénzért el is rakhattuk. 

Innen átsétáltunk St. Wolfgang másik kikötőjéhez, sajnos rohanva, nem is tudom, hogy miért. Szép város, megért volna több érdeklődést is. A futóverseny éppen akkor ért véget, amikor odaértünk, az egyik első helyezettel együtt utaztunk vissza Stroblba a hajón. A vállán hanyagul átvetve az első helyezettnek járó koszorú, méretét tekintve engem inkább azokra a koszorúkra emlékeztetett, amit a díjnyertes lovak nyakába szoktak aggatni.

St. Wolfgang

St. Wolfgang

Ott voltunk a hegy tetején, a tóparton: St. Wolfgang

Strobl köd nélkül

Strobl egészen közel volt a szálláshelyünkhöz, de mi tettünk egy kitérőt Bad Ischl felé. Mire odaértünk, eltűnt a nap a hegyek mögött, a város átment szürkébe, ezzel egyidejűleg a hangulatunk is. Bad Ischlt nem érdemes szürkületkor felkeresni. A kocsiból vetettünk egy pillantást a Lehár villára, láttunk Sissyről elnevezett kávézót, majd kiszálltunk egy kis sétára. Fejünkbe vettük néhányan, hogy kóstoljuk meg az eredeti ischlert, ha már itt vagyunk. Én voltam a felbujtó.

Hát, elég nehéz volt megtalálni, mert alig volt valami nyitva vasárnap délután, de meglett, amikor már kezdtük feladni a reményt. Nem is akárhol, hanem a legelegánsabb cukrászdában, a Zaunernél. Mégsem jöttünk hiába.

Vacsorára megint átsétáltunk a Gasthof Wiesenhofba. Újabb kavar keletkezett a Wiener Schnitzelem körül, de csak a rend kedvéért jegyzem meg, ne vesztegessünk rá több szót.

Házi feladat Bad Ischl-ben

A Zauner cukrászda

bad ischl-i ischler

Ausztria 0-1. nap

Péntek délben indultunk és este értünk első szállásunkra, a Hallstättersee partjára.

A köztes idő nem volt problémamentes, Zoli kocsija menet közben felmondta a szolgálatot, telefonálgatás a magyar biztosítónak és az osztrák autómentőknek, végül kijött a trailer. Estére Zoliék már bérelt kocsiban értek be minket az obertrauni Gasthof Höllwirtben. Itt vacsoráztunk, kellemes, tágas, jó a kajájuk. Örömmel fedeztem fel a bolognai spagettit az étlapjukon, akkora tányérral hoztak, hogy alig bírtam lenyelni. 

Első szállásunk Obertraunban, a Hallstättersee partján:
Seehotel am Hallstättersee

Obertraun: szeretik a kerti törpéket

Habár a szállás jó volt, mégsem aludtam jól, mert iszonyú meleg volt a szobában. Kárpótolt a bőséges, választékos reggeli. (A szállót magyarok vezetik.)

Obertraunban 2 hajóállomás is van. Az egyik a szállásunk előtt, ez a turistahajók kikötője. A másik a vasúthoz kapcsolódik szorosan, mintegy a vasút meghosszabbítása, menetrendje is a vonatokéhoz igazodik. Ez az állomás arrébb van a tó partján, szemben Hallstatt-tal. Így könnyítik meg a Hallstattba való közlekedést a tavon keresztül.

Mi jól kinéztük, hogy majd ezzel a hajóval utazunk át mi is Hallstattba a következő napon, az egyetlen megvitatnivaló az volt, hogy gyalog menjünk el odáig vagy kocsival. Az élet eldöntötte és az osztrák vasúttársaság, mert az üdülőtelepről kivezető utat, ami átmegy a vasúti sineken, egész napra lezárták vasúti felújítás miatt.

Maradt hát a gyaloglás és milyen jó, hogy maradt! A nap melegen sütött, a tó és a hegyek kéklettek, az erdők sárgállottak-piroslottak. Nagyon szép volt az a félórás út a tó partján. Utólag visszagondolva, halott ötlet volt a kocsival való odajutás, mert a távolabbi hajóállomásig már csak sétaút vezetett, vagy ha nem is, parkolni nem tudtunk volna sehol.

Hallstättersee

Hallstättersee

A sinek mentén haladtunk

Szemben Hallstatt

Hallstatt városa még mindig a túloldalról

Szemben a tó déli oldala teljes párába burkolózott a hegyek tövében

Megérkeztünk a kikötőbe és reménykedtünk, hátha indul valami hajó, bár nem volt túl logikus. Picike volt a kikötő, nagy volt a lánc a bejáratán.

Nem telt el öt perc azután, hogy az utolsó tagunk is besétált a kikötőbe és befutott egy túristahajó. Embernek ilyen mázlija még nem volt. A többiek szerint lestoppoltuk a hajót, szerintem valszeg a kimaradt hajójáratot  pótolták ily módon, vagy az is lehet, hogy mindig megáll itt is a túristahajó. Én ezt tartom a legvalószínűbbnek.
Mikor felszálltunk, a "kalauz" szinte bocsánatkérően közölte, hogy még teszünk egy kis kitérőt a tavon jobbra. Na jó, nem bántuk. Így láthattuk a Hallstättersee legmélyebb pontját. Fölülről. Persze.

Hajó a láthatáron!

Hallstatt kis ékszerváros, ezt még tetézte a ragyogó kék ég és a napsütés.

Kávézás, sütievés következett a kikötői cukiban. 1 euró kedvezmény járt a hajójegyre, muszáj volt bemenni. :) A magyar pincérekkel ezt jól meg tudtuk tárgyalni. Azt is tőlük tudtuk meg, hogy a tó télen sem fagy be, valszeg a víz magas sótartalma miatt. (Ugye, Salzkammergut...)
Ezután jött a bámulászás a városkában. A vállalkozókedvűek (ketten) elmentek a sóbányába. 

Láttunk a városkán átfolyó, zubogó patakot, a házak homlokzatához lapuló körtefákat (direkt így ültették, mintha futónövény lenne). Megnéztük a templomot a  mellette megbújó pici temetővel, söröztünk a part lampionos vendéglőjében. 

Körtefa a ház homlokzatán. Más fákat is lapítanak a falakra.

A lampionos

Ilyen kies a buszmegálló Hallstattban, ahol a nap végén gyülekeztünk.

Obertraunba busszal utaztunk vissza a tó déli oldalán, hogy beüljünk a kocsiba és visszahajtsunk Hallstattba a két sóbányás renitensért, akik nem értek időben vissza a találkozóra. Innen igyekeztünk tovább következő szálláshelyünkre, az Abersee-beli Haus am Wald-hoz.

Sötét volt már, mire odaértünk. Az idős háziasszony (továbbiakban mama) már az ajtóban elkezdett számolgatni minket. Először nem értettük, miért olyan fontos ez, hiszen előre foglalt helyünk volt. Aztán persze kiderült minden. A mama nem tudott első estére elegendő szállást biztosítani, így a durrogáson kívül (erről János gondoskodott) nekiálltunk beosztani, ki hol aludjon és min (kaptunk egy darab kempingágyat, bár nálunk két tag maradt ágy nélkül). Ezután elvonultunk vacsorázni a főút melletti Wiesenhof fogadóba.
A fogadó nagyon kellemes helynek bizonyult, annak ellenére, hogy szombat este és rendezvény volt a belső teremben, bár itt is adódott némi félreértés a Dunkel Weissbier körül. De a kedvünket ez nem tudta elvenni. Én egy osztrák specialitást ettem, sajtos nokedlit sült hagymakarikákkal a tetején. Saláta is járt hozzá.
Az osztrákok egyébként nagyon nem tartják be a dohányzásra vonatkozó szigorú előírásokat, a teremben vágni lehetett a füstöt, akárcsak az előző napi vacsorázóhelyünkön.
Mire visszasétáltunk a szállásunkra, mama kihozta a megvetett kempingágyat a szobánkból és közölte, hogy mégis tud adni szobát, mert nem érkeztek meg a törzsvendégei, akiknek fent volt tartva...

London, 10. nap

Reggel megettem az utolsó fried eggs-emet, narancslekváromat a Charlotte-ban. Mivel 11-ig kellett elhagyni a szállást, szép kényelmesen pakolgattam, majd a kijelentkezés ugyanolyan pikk-pakk megvolt, mint a be. 

Az esőnek viszont nem örültem, de szerencsére mérséklődött, mire elindultam a csomagokkal Z-ékhoz. 

Nem sok tervem volt az utolsó napra, főleg, hogy már bérletem sem volt. Z-val Kilburnbe indultunk vásárolni a felélénkülő esőben, így végül vettem egy napos bérletet, hogy szabadon utazhassak még aznap, a repülőtérre csak estefelé kellett elindulni. 

Eszembe jutott  a Sherlock Holmes múzeum és a Beatles Store, amit a buszról láttam. Vonzott a múzeum csinos portálja és tetszett, hogy egy bobby áll az ajtóban. 10-12 ember ácsorgott az épület bejárata előtt, ó, ez nem sok. Megtudtam, hogy a jegyet előbb meg kell venni a shopban. Megtettem, aztán beálltam a sorba ázni. És csak álltam, álltam, mert a sor nem akart haladni. Időnként kijött néhány ember, akkor beengedtek ugyanannyit, de mire rám került a sor, már egy órája ott ácsorogtam és minden ismertetőt kiolvastam, minden túristát lefotóztam, aki odaállt a bobby mellé Holmes-kalapban, Holmes-pipával. Közben bosszantott, hogy fölöslegesen elmegy a drága időm.

Végül csak bejutottam a nemlétező nyomozó kitalált házába. Lehet, hogy ez az alaphangulat nyomta rá a bélyegét a látogatásomra, de nem éreztem arányban a kapott félórás élményt a hosszú ácsorgással. 

Maga a kis ház, amit a történet szerint Holmes és dr. Watson bérelt, többemeletes régi, apró, szűkös kis épület volt. Ilyen szempontból még tetszett is, mert korabeli bútorokkal volt berendezve és visszaadta a kor hangulatát. Mindenhol szabadon lehetett fotózni, de a hely szűkössége és a sok ember miatt mégsem lehetett jó képeket készíteni. A legfelső emeleten néhány viaszbábu állt, a leghíresebb Conan Doyle figurák. Egy karosszékben mozdulatlan öregember pihent, a szemei félig nyitva, karjai a szék karfáján, mint egy kiöregedett dr. Watson. Nekem csak azért volt gyanús, mert mintha láttam volna valahol a lépcsőn és igazam lett, ez a bácsi nem viaszból volt, de kétségtelenül a házhoz tartozott és ő is az attrakció része lehetett és nem volt véletlen, hogy olyan mozdulatlanul várta a bábuk között, hogy egy adott pillanatban halálra rémítsen valakit azzal, hogy felemeli a kezét vagy megszólal. Én legalábbis így képzeltem. Ha mégsem, akkor majd javaslom nekik az ötletet kellő díjazás ellenében.

Baker Street 221b

A múzeum bobby-ja, később leváltotta egy másik,
miközben a sorban ácsorogtam

Viaszbábuk a legfelső emeleten

Mozdulatlan öreg a bábuk mellett

A shop egyik szépséges alkalmazottja

A shop

Ezután átvonultam a szomszédos Beatles Store-ba. Nem érdemes sok szót vesztegetni rá, mert elég gagyi, viszont jó drága cuccokkal volt tele.
Nem sok időm maradt, gondoltam, még eszem valamit. Bementem a közeli Pizza Express-be, mert hazai fejjel arra gondoltam, hogy gyorsan hozzájuthatok egy szelet pizzához, ami pont elég lett volna. A pincérnő tanácsára végül fokhagymás pizzakenyeret faltam be, mert azt azonnal tudta hozni. Fincsi volt, mert szeretem, csak kár, hogy sietni kellett.
Persze időben értem vissza Z-hoz, csomagolt nekem uzsit és kikísért a vonathoz, amivel a reptérre utaztam. A vágányokhoz csak az mehet be, akinek jegye van, én meg izgultam, hogy lemaradok, vagy mittomén, ezért hamarabb búcsúzkodtunk, mint kellett volna. Utána meg már bántam, hogy csak a kerítésen keresztül tudunk integetni egymásnak.
A vonat eleinte tömve volt és én ott szerencsétlenkedtem a csomagommal, de a végére már csak azok maradtak, akik a Lutonra igyekeztek, így igaza lett Z-nak, hogy csak kövessem a tömeget. A tömeg kb. 10 emberből állt. :) De addigra én már mindent tudtam, mert kicsit kérdezősködtem, hogy melyik megálló után jön Luton airport parkway, ahol a reptéri körjáratra át kell szállni.
Jó két órám volt még az indulásig, ezért meglepetve tapasztaltam, hogy a csomagokat már fel lehet adni, így pillanatok alatt bejutottam a tranzitba.

~~~~~~