Skócia 7. nap/1

Másnap reggel megkaptuk a reggelinket, miután a fickó elvitte a gyereket az iskolába. Még a reggelizőben ültünk, amikor megjelentek a házigazda szülei (száris indiai/pakisztáni néni, idős bácsi) és elkezdtek segédkezni a háztartásban. Látszott, hogy mindennap jönnek a fiukhoz segíteni. (Igazából nem tudom, ki segített a másiknak jobban, ők a fiuknak, vagy a fiú nekik azzal, hogy éreztette, szükség van rájuk.)

Pikk-pakk bepakoltunk a kocsiba és megegyeztünk, hogy megállunk valahol Invernessben néhány fotót készíteni, mégsem járja, hogy semmit nem látunk a városból. Meg is álltunk, készítettünk is, nem is volt semmi értelme. Nagyon nagy volt a forgalom, jobbnak láttuk folytatni az utunkat, mert aznap egészen Edinburgh-ig el kellett jutnunk, ami 400 km-t jelentett durván.

Az egyetlen valamirevaló kép Invernessből,
de nem túl tipikus, akárhol lehetne Skóciában...

Először egy Carrbridge nevű kis várost kerestünk fel, mert itt található egy szépívű híd, Skócia legöregebb hídja. A város is erről a hídról kapta az elnevezését. 

Ez egy packhorse-bridge, ami azt jelenti, hogy málháslovak számára alakították ki. Az ilyen hidakon két ló szélességű út található és a mellvéd olyan alacsony, hogy a ló a két oldalára erősített málhával akadálytalanul át tudjon kelni rajta.

Carrbridge egy álmos kisváros benyomását keltette. Volt egy kis bolt, ami egy helyiségben volt a postahivatallal, ahol végre tudtam bélyeget venni a Skye-on vásárolt képeslapjaimhoz. 

Eddig sem volt rossz idő, de itt már szabályosan tűzött a nap és szinte nem volt felhő az égen, ami Skóciában ritkaság.

Carrbridge: a víz valóban ilyen erős barna színű volt

Korábban azon tanakodtunk, hogy a tengerparton haladjunk végig, vagy szeljük ketté a szárazföldet kelet felé és Stonehaven közelében lyukadjunk csak ki a tengerpartra. Mivel Carrbridge-be mindenképpen el akartunk menni, ez meghatározta a további útvonalunkat és a szárazföld belsejében haladtunk tovább. 

Kis idő múltán elhagytuk a lakott területeket és érdekes, szinte mozaikmintásnak kinéző dombok-hegyek között vitt az utunk. Az egyik ilyen pihenő során elnyúltam a puha, meleg fűben, óóóóóó...

Bea szerint a skót levegő fáraszt!

Egyszer észrevettünk egy magányosan álldogáló zömök fehér épületet, amiről azt hittem, hogy magánház, de most utólag teljesen véletlenül ráakadtam, hogy ez a Corgarff Castle volt. Ha ezt tudjuk, talán fel is másztunk volna hozzá a domboldalba. (A Corgarff Castle-t a XVI. század közepén építette Forbes of Towie, majd 1571-ben a család ellenségei felgyújtották és a kastély leégett. A tűzeset Lady Forbes,  gyermekei és még sok ember halálát okozta. Erről szól az Edom o Gordon ballada. A XVIII. századi jakobita felkelés után laktanyává alakították át és kormánykatonák állomásoztak itt a "Military Road" mentén. Egészen 1831-ig katonai célokra használták, majd lepárlóüzem lett belőle és helyi munkásoknak adott otthont. Mindaddig a Stockdale család tulajdonában állt, amíg aztán 1961-ben állami "gondozásba" nem adták az államnak, tulajdonjogát pedig a Lonach Highland and Friendly Society kapta meg. Jelenleg a Historic Scotland gondozza és nyitva áll a nagyközönség számára.)

Corgarff Castle

Ezután is többször megálltunk, hol egy újabb szépívű hídnál (Gairnshiel Lodge), egy temetőnél a semmi közepén,  egy városkában (Banchory) kávézni, ahol Zsuzsa beszerzett néhány memóriakártyát is.

Gairnshiel Lodge

Banchory

Skócia 6. nap

Ezen a napon el kellett hagynunk Skye szigetét.

De volt még néhány restanciánk, hiszen a szállásunk környezetét egyáltalán nem láttuk még, legfeljebb a szupermarketig és vissza. Pedig pár percre volt csak a tengerpart és nem messze, idejövetelünkkor, néhány rozoga hajócskát is felfedeztünk egy közeli kikötőben. Tettünk hát egy kört gyalog, láttunk szép kis régi házikókat és betévedtünk egy fotógalériába is, ahol maga a tulaj mutogatta meg a szinte csak a téli Skye-ról készült felvételeit. Azt mondta, ő csak télen fotózza a szigetet.

Valamelyik kirándulásunk alkalmával láttunk a kocsiból egy zömök kis házikót, amelynek a tetőszerkezetét ráerősített és lefelé lógó kövek erősítették, hogy a szél ne vigye el. Egyöntetűen úgy emlékeztünk, hogy Portree felé kell elindulnunk, mert ott volt valahol a kis házikó. Félórát haladtunk az igazi célpontukkal ellentétes irányban, de a házat nem leltük. Feladtuk és elindultunk visszafelé.

És azt hiszem, ekkor történt, egyetlen egyszer az utunk során, hogy János a jobboldali sávba kanyarodott ki kisívben a bal helyett. Fordult az út és egyszercsak egy autó jött ugyanabban a sávban - velünk szemben!! Szerencsére nem volt forgalom, sikerült gyorsan átevickélni a jó sávba. Bevallom, én is ludas voltam a dologban, mert éppen nagyon magyaráztam valamit és János rám figyelt a vezetés helyett, nem csoda, hogy azonnal életbe lépett a régi rutin.
Broadford és a Skye-ról elvezető híd között végül a házikót is megtaláltuk a lógó kövekkel.
A híd után Plockton városkája felé kanyarodtunk. Nem sok reményt fűztem hozzá, de utólag beláttam, hogy félóránál, amennyit szántunk rá, ez a városka sokkal többet érdemelt volna. Először is van egy cuki kis régimódi vasútállomása, ahova nemsokára egy szerelvény is befutott, igaz, modern, áramvonalas villanyvonat.

Plockton vasútállomása

Jön a vonat

Megy a vonat

Ezután megkerestük a város "centrumát". Szétszéledtünk, én az időmet a kávézás után (ami vicces volt, mert Jánossal egy guest house-ba tévedtünk be és a reggelizőhely igazából szerintem zárva volt, csak az egyik asztalnál dolgozgatott egy idős hölgy, azt hiszem valamilyen számlákat rendezgetett. Nem küldött el, hanem felszabadított egy asztalt és hozta a kávét, amit valamiféle pumpás szerkezetből nyert ki. Ilyet már Dunveganban is láttunk, irtó muris, sok hűhó egy kis kávé körül...), szóval az időmet a tengerparton töltöttem, ahol éppen apály volt megint (kintlétünkkor mindig apály volt nap közben) és szanaszét hevertek a mindenféle tengeri növényzetek, arrébb egy félig feldőlt vitorlás feküdt. Érdekes volt így a táj és nem volt csúnya.

Az ajtó egy csúszókoronggal volt kitámasztva.
Megemeltem, piszkos nehéz volt.

Vízalatti világ - szárazon

Apálykor a felszínre került hínárféleségek

Eilean Donan vára ismét

Utunk Eilean Donan vára mellett vezetett el ismét, most távolabb álltunk meg és onnan készítettünk néhány felvételt.
Innen már Urquhart Castle-t kerestük a Loch Ness mentén. Az utat egy helyen javították és elég sokat kellett várakozni. Felhasználtuk az alkalmat és megkérdeztük a munkásokat, hogy jó irányban megyünk-e Urquhart felé, viszont nem tudtuk, hogy kell kiejteni a vár nevét, ezért az istennek sem értették, hogy mit akarunk. Ezen a problémán még Bea sem tudott segíteni. Végül leírta egy papírra, mire a haveroknak is fény gyúlt a fejében és szépen elmagyarázták, mennyit kell még megtennünk.
A vár elég romos, de az idő szép volt, a környezet is, ettől függetlenül nem hagyott bennem mély nyomokat, annak ellenére, hogy ez a vár Skócia egyik legnevezetesebb látványossága. Nekem legjobban az tetszett, amikor a vár mellett lementem a Loch Ness partjára, hogy közelről megszemléljem a vizet, hátha meglátok benne egy elsuhanó árnyat, amire ráfoghatom, hogy ez volt Nessie. Ilyet nem láttam, de a vizet megkóstoltam, sós volt, mert bármennyire is bent van a "szárazföld" belsejében, bizony ez is a tengerrel van összeköttetésben. A Visitor Centre-ben vettem egy könyvecskét, amely felsorolja az összes skótkockás típust és elmeséli, hogy melyik minta mely családhoz kötődik.

Urquhart Castle

A Loch Ness, ahol megkóstoltam

Drumnadrochit városában betértünk egy kávéra az egyik Whisky bar-ba (Fiddler's, Voted Scotland's Best Whisky Bar), vacsorázás lett belőle. Észrevettem az étlapon azt a tejszínes tengeriherkentyű-levest (chowder), ami annyira ízlett Írországban és ajánlottam a többieknek is. A leves mellé kenyérszeleteket és vajat adtak. (A neten ezt a leírást találtam róla: A chowder egy olyan levesszerűség, mely alapanyagokban gazdag, sűrű, krémes és tartalmas. Hasonlít a levesre, de távolról sem olyan, mint amiket megszokhattunk a magyar konyhából. Inkább egytálételre vagy ragura hasonlít, viszont azoknál meg jóval könnyebb és lédúsabb. Legalább olyan tartalmas, mint egy főzelék, de annál jóval lédúsabb, és a zöldségen kívül általában más is van benne, például halak és egyéb tengeri élőlények.)
Nagy étvággyal láttam hozzá, mert rettentő finom volt, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy az én gyomrom ezt (kivételesen) nem nagyon bírja. Azt hiszem, az volt a baj, hogy a tömény tejszín mellett füstölt haldarabok voltak benne és a két íz nekem már túl tömény volt. Fájó szívvel mondtam le az étel további részéről.

A chowder

Drumnadrochiti házikók és Nessie minden mennyiségben:

Inverness volt a következő szálláshelyünk. Itt kivételesen be tudtam írni a GPS-be a teljes címet, így pillanatokon belül betaláltunk a szálláshelyig. Az épületből éppen két fiatal lány jött ki és szállt be egy kocsiba. János és Bea kiugrottak, hogy körülnézzenek. Mi addig a kocsiban ültünk. Pár perc múlva vihogva jöttek kifelé. Az történt, hogy nyílegyenesen bemasíroztak az épületbe és próbáltak valakit előkeríteni, de sehol nem volt senki. Egyszercsak az imént említett két fiatal lány tért vissza és udvariasan megérdeklődték Beáéktól, hogy vajon mit keresnek az ő házukban. Nem haragudtak, csak nem értették. Kiderült, hogy rossz házszámot írtam a GPS-be és ez egy full magánház volt, ahova Beáék beviharzottak. Dőltünk a nevetéstől.
Ezután már csak a saját szálláshelyünket kellett megkeresni. Ez az invernessi szállás teljesen rendben volt. Egy indiai pasas vezette (vagy Bea szerint pakisztáni). Volt külön reggelizőhely, ahol kérésre 5 fontért reggelit is adtak, amit előre meg kellett rendelni. Szerintem a pasas nem nagyon értette, hogy miért pontosítunk és kérdezzük meg tőle többször is, hogy ugye, MINDEN benne van ebben az összegben, ugye, az italok is? (Nem akartunk úgy járni, mint Falkirkben.) Benne volt.
Még akkor este elhatároztuk, hogy keresünk egy pub-ot. Ez nem is volt olyan egyszerű. A szálláshelyen megkérdeztük, hova menjünk, végül jó nagy kerülővel csak megtaláltuk a helyet. Nem volt bent más, csak a csaposlány és két fickó, akik viszont nagyon megörültek nekünk. Az egyik rögtön el is kezdett emlegetni egy magyar sportolónőt, hogy hű, az milyen nagy sportember, mi meg híztunk a büszkeségtől. A nő nevét nem ismertem, de valamilyen távolkeleti harci sportról volt szó. Alig ittuk meg az italainkat (én limonádét), már zártak is. Úgy látszik, Skóciában nem olyan nagy divat a pubozás, mint Írországban. Máshol sem láttuk, hogy olyan nagy pubélet lenne, sőt, pubot sem nagyon láttunk eddig.

Szállás:
Struy Guest House
109 Ballifeary Road, Inverness
14 GBP/fő/éjszaka

Skócia 5. nap (Skye)

A szálláson találtunk egy kiadványt, amiben egy nagyon szép, sokágú vízesés látható. A neve a helynek Fairy Pools (Tündérmedencék) és pont arra található, amerre aznap menni szerettünk volna.

A Sligachan hídnál most nagyjából nyugat felé fordultunk és megkerestük a Talisker Distilleryt (whisky lepárló). Összefutottunk egy fiatal magyar párral kisgyerekkel és megbeszéltük, ki merre járt és tudnak-e valamit a tündéres medencékről.  Úgy emlékszem, nem ismerték a helyet. Pedig ott kellett lenni valahol.
Még a distillery előtt találtunk egy kis temetőt egészen közel a vízhez és mellette egy tehénkarámot. A teheneken túl, mivel éppen apály volt, "partra vetett" hajócskák dülöngéltek a talajon. Bár amilyen állapotban voltak, lehet, hogy ez volt az örök nyugvóhelyük.
A tehenek érdekesen viselkedtek. Egy darabig nem is ügyeltek ránk, aztán egyszercsak beálltak egy irányba és elkezdtek bőgni. Jött hamarosan a gazdájuk, talán őt vették észre és nem minket tiszteltek meg a bőgésükkel - szerintem.

A distillerybe végül nem mentünk be, amit cseppet sem bántam, mert nem nagyon éri meg szerintem az árát, hacsak nem megszállott whiskyrajongó valaki. Zsuzsa viszont jött a hírrel, hogy látott egy reklámot valami közeli fotókiállításról, nézzük meg. 

A "közeli" még skye-i mértékkel mérve sem volt annyira közeli. Több falunak nevezett helységen áthaladtunk, mire végre megtaláltuk a tárva-nyitva álló kiállítótermet (inkább szobácskát), a néni is előkerült hamarosan a mellette levő házból. Láttunk néhány szép fotót és festményt, de nekem inkább az a kiadvány tetszett, amit itt találtam az ablakban és ami a Skye szigetén található összes "Art Cafe"-t sorolta fel. Nagyon tetszett, hogy a kávézást összekötötték a művészi élménnyel. Egyébként az előző napi Grand Design-os nőknek is "Art" kávézójuk volt.

Útközben persze birkák is voltak

Innen aztán visszamentünk a Taliskerhez és most már komolyan elkezdtük keresgélni a Fairy Poolst. Mit mondjak, egyáltalán nem volt kitáblázva, ehhez képest rengeteg nép felkereste, mint kiderült, amikor végre megtaláltuk. Nem gondoltam volna, de ez újabb gyalogos kirándulást eredményezett, bár nem annyira megerőltetőt, mint amelyben előző nap volt részünk. 

A kocsit a parkolóban kellett hagyni. A szemünk elé egy nagyjából sík terep tárult, melyet egy hegylánc vett körbe. A terep közepén vízfolyás volt (hol nincsen Skóciában), tulajdonképpen egy patak, ennek mentén haladt a nép, mint apró hangyák. Rögtön az elején volt egy pici vízzubogás, majd a patak mentén haladva, már közel a hegyekhez (nem volt nagy táv, tán 2 km) elkezdett emelkedni a terep és a patak hatalmas sziklákon zubogott lefelé. Volt, ahol nagy barlangot vájt ki a lefelé nyomuló víz. Most olyan nagy nyomulás nem volt lefelé, de bizonyára vannak olyan időszakok, tavasszal például, amikor sokkal nagyobb a vízhozam. A sokágú vízesést ennek megfelelően nem is találtuk meg, pontosabban megvolt az, de csak a helye, csak a sziklák meredeztek szárazon, vagy kicsit vizesen. Ettől függetlenül nagyot jót kirándultunk megint. Az üveges vizem elfogyott, de bátran megkóstoltam a patak vizét. Volt, aki fürdött a jéghideg vízben. Láttunk egy csapat cserkészkölyköt, őket a vezetőik bezavarták a vízbe és mindenféle feladatot találtak ki nekik. Szegény elpuhult városi gyerekek! Mert annak néztek ki. De szemmel láthatóan élvezték a helyzetet, lesz mivel dicsekedni a következő tanévben az osztálytársaknak.

A tündérmedencék után Dunvegan felé indultunk el, hogy megtekintsük a MacLeod klán ősi kastélyát, ami többek közt arról nevezetes, hogy már vagy 800 éve a család tulajdonában van - jelenleg is.
Az első, amit Dunvegan településnél felfedeztünk, az a fallal körülvett St. Mary's Church romjai voltak. Lefotóztam a kirakott ismertető jó részét, de még nem igazán tanulmányoztam át. Az biztos, hogy a MacLeod klán több tagja nyugszik itt. Jó lenne többet tudni Skye történelméről, sőt, egész Skóciáéról sem ártana.

Kávészünet:

Dunvegan Castle

Sajnos későn értünk a Dunvegan kastélyhoz, már zárva volt, ezt igen sajnáltam, mert nagyon szerettem volna látni. A fiatal magyar pár délelőtt javasolt itt egy szép helyet alig pár kilométerre északra, már a megnevezése sem akármilyen: Coral Beach. Állítólag itt fókatelepek vannak. Így hát nyálcsorgatva (én legalábbis) elhajtottunk a kastély kívülről is csodálatos kertje mellett. Megtaláltuk a parkolót, innen tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert tele volt. Kiszálltunk, tettünk pár lépést, aztán gyorsan magunkba- és visszaszálltunk. Ennek igen egyszerű oka volt, hátravolt még a nap fénypontja és ezt nem akartuk veszélyeztetni. Ha most elindulunk és fókavadászatba kezdünk, az nem kevés idő lett volna és akkor ugrik a másik program, amit már jóelőre elterveztünk, vagyis a Neist Point világítótorony meglátogatása napnyugtakor. Szaporodik azoknak a dolgoknak a száma, amelyekről lemaradtunk, igaz, a másik oldalon pedig vannak olyanok, amiket viszont nem terveztünk el előre, de kár lett volna kihagyni...

Már majdnem odaértünk a Neist Pointhoz, amikor az emelkedős egysávos úton szembejött egy kocsi. Ilyenkor az a szokás, hogy valamelyik kocsi kitér, hogy a másik elférjen mellette. Ebben a kocsiban 2 fiatal lány ült. Először nem akartak kitérni, de aztán leesett a tantusz, hogy nekik kellene. Sajnos a vezetőülésben ülő lány nem nagyon állt a helyzet magaslatán és egyre közelebb került az út melletti árokhoz. Pedig ha abba belegurul, akkor egyszerűen megakadt volna a forgalom, mert azt a kocsit onnan senki nem tudta volna egyszerűen kihúzni. Minél jobban lavírozott, annál rosszabb lett a helyzet. Azt nem értem, hogy egyáltalán miért akart lavírozni, mindössze annyi lett volna a dolga, hogy egyenesen elinduljon hátrafelé, mert az nyilvánvaló volt, hogy kitérni itt nem lehet. A csúcs az volt, amikor az egyik kereke már az árokban volt, a vele átellenes pedig már nem érintette a talajt. Hogy ők mit csináltak, azt nem tudom, de mi hangosan sikoltoztunk ijedtünkben.  Az utolsó pillanatban sikerült mégis megkapaszkodnia a kocsival és rájönnie, hogy tulajdonképpen mit is kellene tennie.

A Neist Point Skye szigetének legnyugatibb pontja, egyidejűleg egyik legszebb is. Fent a magaslaton, ahonnan leláttunk a világítótoronyra, vastag, virágokkal tarkított fű fedte a terepet. Bármerre léptünk, majdnem bokáig cuppogtunk a vízben. Sok ember gyűlt itt össze a naplementére. Volt, akinek sűrű szövésű védőháló védte az arcát a bevaduló muslincák ellen. De a kilátás megért mindent.
Elég sok időt eltöltöttünk itt a tájat csodálva, arra azonban már nem maradt talán energiánk? talán időnk?, hogy le is sétáljunk a világítótoronyhoz.

A nap lassan lehanyatlott, a levegő egyre hűvösebb lett. Mi pedig a szokásosnál is később értünk haza.