Velence 2016 - 2. nap /2

Amikor úgy éreztük, hogy most már elég volt a hosszúzáridőzésből, felpattantunk az első vaporettóra az Accademia felé. Előre meg volt beszélve, hogy felkeressük az általam ismert egyetlen gondolajavító műhelyt.

Útközben megint vicces jelenetnek lehettünk szemtanúi, mert az egyik vízmenti palotánál filmforgatás volt és egy leányzó éppen falra mászott egy kötél segítségével.

A hajójavító műhely olyan közel volt az Accademiához, hogy nem is gondoltam volna. Ez is befolyásolja egyébként a gyakori eltévedést, hogy az ember nem kalkulálja be, mennyire pici a város és többet megy, mint kellene. (Kicsit megint megveregettem gondolatban a vállamat, mert az én vezényletemmel minimálisra tudtuk szorítani az eltévedéseinket.)

Nehezen találtam fogást a hajójavítón, meg nem is lehet, csak egy szögből fotózni szinte, meg el is fáradtunk akkorra már. Ezért beültünk egy Spritz-re a hátunk mögötti kis bárocskába. Az Aperol Spritz ezután is gyakran szerepelt a fogyasztási listánkon, akárcsak a kis éttermekben ajánlott Vino Casa, azaz házibor, amit én nagyon kedvelek, mert könnyű és finom. 

Ezután számomra kicsit uncsi szakasz következett, mert kimentünk a régi vámház (Dogana) csücskére. Zsuzsa lelkesen fotózott, én meg kevésbé lelkesen fáztam. Ja, az eső meg elkezdett szemerkélni. Dejó. 

Sokkal lelkesebb lettem, amikor átértünk a Canal Grande felőli oldalra, mert ott egy csomó gondola parkolt és lehetett megint hosszúzáridőzni, főleg, hogy az esti kékórát is itt csíptük meg. Hű, az nagyon klassz volt. Vissza is akartam máskor jönni, de abból nem lett semmi.

Ezzel még mindig nem volt vége a napnak. Elkezdtünk visszafelé csorogni a Doganatól az Accademia irányába. Közben totál beesteledett. Az milyen klassz városrész (Dorsoduro)!! Először is elég kevés túrista mászkált arrafelé. Az utcák szélesebbek voltak és tele művészeti galériákkal és ízléses (egyidejűleg jó drága) ruha és ~kiegészítő boltokkal, bóvli csak elvétve volt látható. Nagyon élveztük a nézelődést. Picit Canareggióra emlékeztetett drágább kiadásban.

Ezután felmentünk az Accademia hídjára és onnan fotóztunk a Salute felé. A hosszú záridős fotók itt nem lettek jók, mint később kiderült, legalábbis azok, amiken a kivilágított vizijárművek hosszú csíkot húznak maguk után. Nem érte meg a hosszas fagyoskodást. Igazság szerint azt hittem, nap közben majd hazamegyünk felöltözni a hideg estére, de ez elmaradt, én meg szétfagytam.

Aznap a szállásunkhoz közeli kis étteremben vacsoráztunk és pechünkre túrista menüt kértünk. Nagy csalódás volt, a menü drága volt és nagyon rossz. A zöldségleves ízetlen, bár jó forró volt, a halat túlsütötték. Ide többet nem jövünk. A neve: Trattoria San Tomá és az ugyanilyen nevű téren van.

Velence 2016 - 2. nap /1

Hatalmasat aludtunk a vízágyunkban (olyan rengős ágyunk volt, mint egy vízágy).

A reggeli teljesen rendben volt, egy túrós croissant és két zsömle fejenként vajjal, dzsemmel.

Utána a szobában még ránéztünk a San Marcóra webkamerán keresztül és nagyon vicces volt, mert a cirkáló pont akkor kezdte elhúzni a csíkot. Nahálisten!

A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy próbáltuk megkeresni a hozzánk legközelebbi vaporettó állomást (S. Tomá). Pont erről beszéltem, pontosan tudtam, hogy melyik irányban van a Canal Grande, néhol rá is láttunk egy-egy csatornán keresztül, és azt is tudtam, hogy kb. hol van a megálló, mégsem sikerült azt a sikátort megtalálni, amelyik oda vezetett. Végül az eggyel arrébb levő megállónál lyukadtunk ki, ez volt a Ca' Rezzonico. De addigra már sok érdekes és ismerős dolgot láttunk. 

A vaporettó-dolog különben úgy oldódott meg, hogy hazafelé, amikor leszálltunk a S. Tománál, mondtam a Zsuzsának, figyelj, most minden sarkot memorizálni kell, hogy legközelebb megtaláljuk az állomást. Most könnyebb dolgunk volt, mert majdnem mindig látszott  a Frari tornya, meg akkor már fineszesen azt is kitaláltuk, hogy a tömeget kell követni. (Persze nem a túristákat.) Nem is volt utána már sosem problémánk a tájékozódással a környéken. (Máshol igen.)

Ott volt a szállásunk közelében egy egyetem. Először nem tudtuk mire vélni, hogy csapatostúl mászkálnak a városban a fiatalok és mindenfélét kántálnak, fejükön babérkoszorúval. Az egyetlen, amit megértettünk a kiabálásból a "dottore" szó volt. Aztán rájöttünk, amikor az egyetem mellett mentünk el, hogy ezek a végzősök és valószínűleg azt ünneplik. Ez amolyan ballagásféle lehetett, ami végig tartott, amíg ott voltunk Velencében. Az egyetem udvarán a családdal fotózkodtak a fiatalok. Máskor is a legváratlanabb helyeken bukkant fel egy-egy koszorús, vagy beöltözött csapat.

Úgy döntöttünk, arra a vaporettóra szállunk fel, amelyik előbb jön. Így először a Rialto felé indultunk, mert Zsuzsa látni szerette volna a Fontego dei Turchi-t. Nem csodálom, mert nekem is tetszik, bár sajnos csak a vízről lehet fotózni, ami egy mozgó vaporettóról nem túl ideális. De legalább láttuk. Nekem a mellette levő Antico Granaio legalább annyira tetszik különben. (Régen gabonaraktárnak épült.)

Vannak azok a bizonyos gondolák, amik csak egyik partról a másikra viszik át az embereket, ezeket traghettónak hívják. A Rialtónál is van egy ilyen állomás, épp egy japán esküvői párt szállított a túlpartra. Velencében egyébként hemzsegtek a japcsik.

Meglátogattuk a piacot, ahol Zsuzsa végre vett egy sálat magának, mert nagyon fázott a nyaka. 

Ezen a délelőttön a San Polo negyedben mászkáltunk sokat. Az eső nem esett, de csúnya szürke idő volt. Sajnos a sok cipeléstől nem csak a derekam készült ki, hanem a hátam is begörcsölt, úgyhogy egy idő után muszáj volt valahova beülni. (Mint tudjuk, Velencében nem nagyon vannak kültéri padok.) Na, de az még ekkor messze volt, előbb csináltunk egy csomó túristás képet a csatornákról. Szép-szép, csak már ezer van olyan. Azt hiszem, legközelebb be kell iktatni cuccmentes sétákat is, amikor az ember csak a sétát, meg a nézelődést élvezi és nem rokkan bele a cipelésbe.

Vizi-piac

Egyszercsak megint a Rialtónál voltunk. Találtunk egy jó kis helyet és végre másfél nap után először elkezdtünk hosszú záridős fotókat készíteni a gondolákról, amiért jöttünk tulajdonképpen. Még a nap is kipislantott egy rövid időre, aztán megint jól elbújt a szürkeség mögé.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Velence 2016 - 1. nap

Ezúttal ketten beszéltünk össze Zsuzsával egy velencei fotózásra. Sajnos a Budapest-Velence vonatjáratot megszüntették, helyette bécsi átszállással lehet menni. A MÁV kedvezményes jegyet ad a Bécs-Velence járathoz Budapesttől. De ez azért azt jelentette, hogy egy jóval korábbi vonatot kellett választanunk, nehogy lekéssük a csatlakozást. (Nem késtük volna le, mert pontos volt a vonat.) Így alakult, hogy Bécsben volt pár óra üresjáratunk. 

Az újonnan átadott Hauptbahnhof hatalmas, minden ki van táblázva, tiszta, csúcsszuper. Nem messze van tőle a Belvedere, aminek a parkján átsétáltunk, múltkor úgysem maradt már rá időnk. Bemenni nem tudtunk, mert hamarosan zártak. Nagyon hideg volt egyébként Bécsben. A Belvedere után még kóricáltunk egy darabig, aztán beültünk egy sörre-almásrétesre valahova. Na, az jólesett.

Visszafelé az állomásra csak azért siettünk, mert hideg volt. Nem volt ismerős a környék, ezen csodálkoztam. Hát persze, mert egy sarokkal elszámoltuk magunkat, de szerencsére időben megérdeklődtük a helyes utat és nemsokára már a vonaton ültünk.

Ezt az éjszakát sokáig nem fogom elfelejteni. Egy szemhunyásnyit nem aludtam. Nem csak a hideg volt zavaró, hanem az üvegablakon bevillódzó villanyfény is, meg a sok cucc, amit magamra terítettem takaróként, de minden fordulatnál szétcsúszott és újra kellett építeni. 

Reggelre beleheltük a fülkét a többi utassal és reggelit is kaptunk. A vonat pontosan érkezett a Santa Luciára.

Velencében eső fogadott.

Már jóelőre betanultam az útvonalat a szállásunkig, ami a San Polo negyedben volt. Ennek köszönhetően azonnal odataláltunk az esőben. Tudtam előre, hogy a Frari környékén lesz. Ez annyira így volt, hogy nemhogy a közelében, hanem szinte a tövében volt a szállás. 

Sajnos megdőlt az eddig hangoztatott nézetem, miszerint Olaszországban nincs rossz szállás... De, van. Igaz, olcsó volt, főleg, hogy Velence kellős közepén található és még reggelit is adtak. (A teljes ár már nem ennyire kevés, mint amennyiért ebben az uborkaszezonban adták.) Mindig azt mondom, nem érdekel a szállás, ha bizonyos alapvető dolgok megfelelnek, mint a fekhely és a tisztálkodási lehetőségek. Hát-hát. Ez a szállás egy picit már ezalatt volt. 

Tulképp ugyanazt tudom elmondani róla, mint a januári kehidakustányi szállásunkról: rettentően lelakott, évtizedek óta semmit nem fordítottak rá, hagyták teljesen tönkremenni. De ez az a rész, ami nem érdekelt volna, csak sajnos piszkos is volt. Ez pedig nem pénzfüggő, mert láttuk minden nap a takarítónőt tüsténkedni. Csak picit rá kellett volna nézni, hogy mit csinál, pontosabban mit nem. De hát ezen a szálláson egy százéves anyóka felelt mindenért, nyilván nem mászott fel az emeletre minden nap ellenőrizni a személyzet munkáját. 

Szerencsére a lepedő és a párnahuzat makulátlan volt, a takaró rajta viszont már annyira nem, úgyhogy igyekeztem a cuccaimat mindig a lepedőre rakni, meg ahhoz nyúlkálni. Azon meg jókat nevettünk, hogy a szoba felszereléséhez egy mosdó és egy bidé is tartozott. Az rendben, hogy a mosdó, de a bidé vajon kinek kellett? Csak nem gondolják, hogy kimegyek a folyosóra a WC-re, majd visszajövök a szobába a bidét használni?? :D :D

Ami a legjobban zavart az egészben, az nem is az én személyes kényelmem, mert nem sokat foglalkoztam a szállásunkkal (hála a tiszta lepedőnek, de tényleg), hanem az, hogy itt van egy klassz kis épület Velence kellős közepén és hagyják leromolni, tönkremenni, csak szedik ki a pénzt belőle nyilvánvalóan, ahelyett, hogy egy frankó szállást csinálnának belőle, amit nyilván sokkal jobb áron lehetne értékesíteni. Én szégyelltem magam helyettük. 

Na, ennyit a szállásról, főleg a kíváncsi vidéki nénikém kedvéért.

Kicsit előreszaladtam, mert mi már reggel 9 körül a szálláson voltunk, de csak déltől lehetett elfoglalni a szobát. Otthagytuk a bőröndöket a recepció mellett és első dolgunk volt egy kávézót keresni a környéken. Meg is találtuk, onnan üzentem, hogy a WC ablaka pont a Frari főbejáratára nyílik. 

Sajnos egész nap esett.

Bár mi fotózni jöttünk, de javasoltam Zsuzsának, hogy menjünk be régi kedvencembe, a Scuola Grande di San Roccóba, ha már így esik az eső. Megéri, mert annyira gyönyörű. Ráadásul jó közel van, pont a Frari mögött. 

Éppen azt vizslattuk, hogy mennyibe kerül a jegy, amikor a kezünkbe nyomtak 2 ingyenjegyet. Kiderült, hogy aznap minden nő ingyen keresheti fel a Scuolát a Nőnap tiszteletére. Ez aztán a nagyvonalú gesztus! Hú, erre nem is számítottunk. 

Néhány helyen még mindig fel van állványozva az épület, de most is csodálatos, grandiózus, lenyűgöző. Határozottan emlékeztem, hogy nem lehet fotózni benne, mire félidőben kiderült, hogy dehogynem. Ez volt a második meglepetés. Jó sok időt eltöltöttünk bent, mondanom sem kell. Gyakorlatilag az egész délelőttöt.

Miután kiröhögtük magunkat a bidén a szobánkban és aludtunk egy rövidet, újra nyakunkba vettük a várost. Most a Rialto felé indultunk el. Az eső elállt, most meg az volt a bajunk, hogy felszáradt a kő, nem fog csillogni a képeken. :) 

A San Polo Velence legsikátorosabb része. És most jöttem rá, miért tévednek el benne az emberek örökké. Mert hiába tudod, hogy nagyjából hol vagy és merre van a célpontod, azt csak akkor találnád meg, ha szárnyra tudnál kapni. Mert a csatornáknak nem minden oldalán van járda, ezért gyakran kerülni kell. És elég csak egy sikátort tévedni, már teljesen máshol vagy, mint szeretnéd. 

Na, de ez minket elkerült, mi minimálisan keveset tévedtünk, Persze volt olyan is, majd időben elmesélem.

A délutánt kóborlással töltöttük, estefelé megvettük a 3 napos vaporetto bérletet is. Úgy számítottunk, hogy majd este használjuk először, akkor kitart a negyedik nap végéig.

Annyit mászkáltunk a 4 nap alatt, hogy még a képek alapján sem tudom mindig beazonosítani a sorrendet, de talán mindegy is. A lényeg, hogy aznap este mindenképpen a San Marcón akartunk lenni, hogy lássuk az Acqua altát, vagyis azt, amikor a laguna vize elönti a Szent Márk teret. 

Addigra már megint eleredt az eső és elég nehéz volt a fotós cuccal, állvánnyal és esernyővel közlekedni, közben objektívet cserélni, esetleg az állványt is használni. 

Beültünk egy hangulatos étterembe vacsorázni, mert az Acqua alta csak 11 körül tetőzött. És akkor megint rájöttünk valamire. Ugyanis az volt, hogy a Zaccaria felől közelítettük meg a teret és egyfolytában azt lestük, hogy milyen magas már a parton a víz, mindjárt átcsap és majd milyen érdekes lesz látni, ahogy elkezd folyni a Szent Márk tér felé. Hogy ugye ellepje.

Hát ez egyáltalán nem így működik.

A víz nem a part felől folyik rá a térre! Hanem a tér alacsonyabban fekvő részein elkezd felbugyogni a víz a kövek közül. Még egy pici örvénylést is lehet látni.

Ja, majd elfelejtem. A fél San Marco le volt zárva kordonokkal és csak úgy hemzsegtek a rendőrök, meg mindenféle egyéb egyenruhás a városban. Mondtam, jól nézünk ki, csak nem valami robbantás lesz? Ráadásul már itthonról észrevettem a webkamerán, hogy a tér felől nem látszik a San Giorgio Maggiore, mert egy dög nagy katonai cirkáló állt be a képbe. Nagyon jó, dühöngtünk, akkor hogy csinálunk onnan majd felvételeket?

Minden kiderül egyszer, Matteo Renzi olasz miniszterelnök itt látta vendégül Hollande francia elnököt pont március 8-án, persze, mikor máskor.
Cikk: http://www.ansa.it/english/news/politics/2016/03/08/renzi-hosts-hollande-at-venice-summit_300c9645-15c8-497d-9254-1288c06e6227.html

Erreföl vonultunk el kajálni, aztán amikor visszajöttünk későn, már szabad volt a bejárás a térre. De a cirkáló nem ment el. 

Már csak színesbőrű árusok járkáltak műanyag csizmákkal a kezükben, meg néhány megszállott fotós.

Zakynthos 2015. szeptember 8 - 14.

szöveg: marimama

képek: zebrina

Zakynthos egy gyönyörű sziget, ami a világ legszebb helye lenne, ha egy kicsit többet adnának a közterületek tisztántartására, és a magán területek fűnyírására, rendezésére. De hát, ez egy görög sziget, és mint általában a déli népek, úgy a görögök is jellemzően nyugisak, nem sokat izgatják magukat az élet kevésbé fontos dolgai miatt.

 Ámulva csodáltam a gépjármű vezetési stílusukat. Akár a települések zegzugos utcáin, akár a hegyek szakadékos útjain utaztunk, tanúi lehettünk annak, amit itthon nagyon hiányolok. Keskeny, csak egy jármű szélességének megfelelő az út? Semmi vész, a szembe jövő el kezd hátrálni mindaddig amíg, nincs egy akkora leálló, ahol épp elfér, és elengedi a másikat. (Melyiküknek kell hátrálni? Az számomra rejtély maradt) Egy buszon ülve engem a szívbaj kerülgetett, amikor egy még nagyobb busz jött szembe, miközben az út szélén személygépkocsik parkoltak, és mindkét busz mögött hosszú sorban mindenféle autó várakozott. Amikor egy külsős irányítása már kevésnek bizonyult, kiszállt a két sofőr, megtárgyalták a dolgot, behajtották a tükröket, és a böhöm buszokkal elcentizgettek egymás mellett, úgy hogy a járművek közé az ujjam nem fért volna be. Tülköltek? Ordibáltak? Anyáztak? Keresztbe kasba mutogattak? Egymásnak mentek? Bele rúgtak a másik kerekébe? Esetleg letörték a tükröket? (A hazai tapasztalataim alapján elvárható lett volna. ) Dehogy! A mi járművezetőnk egy picit nyugtalankodott, hogy kiérjünk időben a reptérre, de más semmi. Kiszabadultunk a szorult helyzetből, és mindenki ment a dolgára. Úgy tűnhet, hogy a legnagyobb élményem ez volt, pedig alig lehet megfogalmazni azt a sok szépséget, sok kedvességet, amit ott láttam, tapasztaltam. Nyílván a kedvesség mögött, anyagi megfontolások is vannak, de olyan ügyesek, hogy a helyszínen ez eszembe sem jutott.

Agios Sostis szélén, a tengerparttól csak néhány méterre volt az egyszerű (nem sokat tartózkodtunk "otthon"), de kellően tiszta szállásunk, az Anastazia apartman házban. A tengerig olajfás, virágos, virágzó fákkal teli, nagy kert vezetett. A meredek, és magas partfal tetején, a végül törzshelyünkké váló "Koukla" taverna kerthelyiségéből csodálatos kilátás nyílt a közeli, teknősbéka alakú, pici lakatlan szigetre (Marathonisi island), miközben a görög konyha minden elérhető finomságát megkóstoltuk, fahéjas likőrt kortyolgatva. Elképesztő, hogy a víznek hány féle kékje, zöldje van, hogy a fehér tarajos hullámok milyen alakzatokat képesek alkotni. Az összhatást egy kissé rontotta, hogy a helyiek szerint a szokásosnál egy hónappal korábban jelentkezett a tengeri fű, melynek fekete maradványai beterítették a partot. Még jó, hogy ki lehetett kerülni, és a többi helyen egy-két méter után ez teljesen megszűnt, és a homokon jó messzire elmehettünk a lágyan simogató, de igencsak sós vízben.

Több fakultatív kiránduláson, lelkiismeretes, nagy tudású idegenvezetőnk, Dóri irányításával ismerkedtünk a sziget rejtelmeivel.

Első alkalommal a szárazföldön felkerestük az 1850-ben alapított "Aristeon"olajfeldolgozót, és múzeumot magába foglaló létesítményt, ahol megismerhettük az olajütés minden csínját-bínját, majd házi kenyeret citrommal, naranccsal, fokhagymával ízesített olivával kóstolgattunk, és persze vásároltunk. Kihagyhatatlan program a 2000 éves olajfa, és a közvetlen mellette üzemelő tavernában a frappé, és a helyi titkos recept szerinti édesség, a fitoura. A színezüst Mária ikont rejtő Anafonitria kolostorban még egy szál gyertyát is gyújtottam az otthon maradottakért. Nagyon érdekes volt a kolostor mögötti temetőben látni, hogy a sziget vallásos népe mennyire őrzi a hagyományokat. Több sírra még ma is elhelyezik az olajos üveget, a boros üveget, és a pénzt, hogy elhunyt szerettük ne maradjon étel, ital, és pénz nélkül a másvilágon.

Azt gondolom ilyen vakítóan hófehér homok, mint amit a Navagió öbölnél láttunk kevés helyen található Görögországban. Még jó, hogy a hegytető eléggé félelmetes kilátójából lenéztünk az öbölre, mert ez a látnivaló a későbbiek során kimaradt. Kirándulásunk betetőzéseként Agios Nicolaosból egy kis hajó röpített a kék barlangokhoz, miközben az alig 18 km-re lévő Kefalónia kopár sziklacsúcsait láthattuk. Végül a kikötő tavernájában kard- hallal, helyi borral zártam ezt a kicsit fárasztó, de nagyon emlékezetes napot. 

Sosem érdekelt, pedig többször lett volna alkalmam részt venni egy görög esten. Most ezt sem hagytuk ki, mivel fantasztikus,  vacsora előtti naplementével bíztattak. Persze, beborult az ég, naplemente sehol, de lett helyette egy csodás öböl fentről, és a görög est Kampiban(Kabiban), amit kár lett volna most is elmulasztani, annyira hangulatos volt. Fölösleges említeni a dinnyével, vörös, és fehér borral kísért 3 fogásos vacsorát, hiszen már nem volt meglepetés: olyan finoman fűszerezett, élvezetes étkeket szolgáltak fel mindenhol, hogy azt lassan már megszoktuk a többi helyen is. A mostani különlegessége abban rejlett, hogy újfajta kreációkkal ismerkedtünk, mint például a töltött szőlőlevél, dzadziki, forró háromszögletű tésztába göngyölt darált hús. Hamarosan előállt a zenekar egy szintetizátorral, és két buzukival, majd később csatlakozott a "mindenes" taverna tulajdonos deli családfő, kellemes énekével. Volt ott minden. Görög táncok, amibe az egész közönséget (utólag sem értem, hogyan, de még engem is) bevonták, a híres (régen a megszállók által ellenállásnak minősített, és ezért betiltott) tányértörés, tűztánc, asztalon táncoltatás, tűzijáték. A fél 10-re tervezett befejezés majdnem éjfélkor következett. Úgy tűnt a háziak is ünnepelhettek valamit, mert nekik sem fűlött a foguk a záráshoz.

Természetszerető énem teljesedhetett ki a sziget körüli (no, nem egészen) hajózással. Erre a 143 km-es hajóútra Zakyntos fővárosi kikötőjéből indultunk. ( A fővárost egyébként nem kerestük fel. Azt mondják szép, és érdekes, de minden az 1953-as rettenetes földrengés után épült újjá, és ez nem nagyon mozgatta meg a fantáziánkat.) Az egész napos hajóúton távolról látszottak a só- lepárlók, és a sziget hatalmas homokhegyei, ismét gyönyörködhettünk a kék barlangokban, a zegzugos part látnivalóiban, és más hajókban. Több helyen fürdési lehetőség volt. Északról kerültük meg a szigetet, a terv szerint a Navagio öböl lett volna a következő kikötő. Ám, miközben Kefalónia közeli szigetét csodáltuk, hatalmas hullámok értek el bennünket. Idegenvezetőnk nyugtatott, hogy izgalomra semmi ok, de azért az elgondolkoztathatott, hogy a hajó tréfamestere nejlon zacskókat kínálgatott a népnek. Végül a parti őrség minden hajót visszafordított. Így, déli irányból közelítettük meg a még nem látott területeket,  természetesen a viharos részt végleg elhagyva. Elértük a teknőcszigetet, de most a túloldalról sokkal nagyobbnak tűnt. Találgattuk, hogy a festői partszakaszok melyikén áll a mi kedves Koukla tavernánk.  Lassan csorogtunk Kerri szikláihoz, barlangjaihoz. Én még ilyet nem láttam, pedig voltam már néhány helyen. A nap vakítóan visszatükröződött a tekintélyes magasságú, hófehér sziklafalakról, miközben a víz a kék, zöld, és türkiz minden tónusában pompázott. A hajó melletti tiszta, csillogó tengermélyen sötét halacskák ficánkoltak. Jóleső volt, legalább a lábamat megmártani a kellemesen hűs habokban. Ráadásként a hajó egyik csónakjával bevittek egy elég nagy barlangba. Érdekes, hogy ott csak a visszaforduláskor, a sziklakapu megpillantásakor hangzott el szó, előtte némán hallgattuk, ahogy a víz neki-neki csapódik a csónak falának. A kéknek azt az árnyalatát talán sosem feledem.

Több sétánk végcélja Aios Sostis pici szigete, ami a nagy földrengéskor vált le a szárazföldről, és most egy kb.40 méter hosszú, keskeny, stabilnak mondható léchídon lehet megközelíteni. A belépőt kis ráfizetéssel a dombtető bárjában némi sörre, és koktélokra cseréltük, onnan a szigetecske túloldali öblében kialakított barátságos, de kínzóan köves strandjára vezetett az utunk.

Családtagjaim eléggé ellenérzéssel fogadták, és lehurrogtak, de én teljesen be voltam indulva, mert látni akartam az útikönyvekben annyiszor emlegetett caretta carettákat, vagyis a védett álcserepes teknősöket. A szigetre minden évben visszatérnek, mert a világon csak, és kizárólag itt található a tojás lerakó helyük. A parton hirdették, hogy teknős lesre hajó utakat szerveznek. Nézelődni mentünk a kikötőbe - titkon abban reménykedtem, hogy legalább azt az agg teknőst megpillantom, amelyiket egy öreg halász minden nap etet a mólónál - arra lettünk figyelmesek, hogy több kiránduló hajó megrakva turistákkal hol itt, hol ott kőröz a kikötő vizén. Nem kellett nagy ész rájönni, hogy ők a teknős lesők, és csak úgy tudhatják, hogy hol jönnek fel az állatok levegőért, ha előtte azt a helyet beetetve csalogatják oda őket. Erre, a bekerítő módszerre én nem gondoltam, így most nagyon gyorsan kijózanodtam. Már nem is érdekeltek annyira a teknősök, amikor közvetlen előttünk kibukott a vízből egy, majd később még egy, és még egy. (Vagy ugyanaz háromszor?) Ennyit a "híres" állatvédelemről.

A fennmaradó néhány napon pihentünk, sétálgattunk, a nagy melegre hivatkozva iszogattunk a "Maestro" tenger fölé nyúló teraszán, fürödtünk, élveztük a semmit tevést, lestünk ki a fejünkből, és alig tudtunk betelni a tenger látványával.(El is kell raktározni, mert ki tudja, mikor kerülök ilyen helyre újra).