Velence 2016 - 3. nap

Ilyen közel volt a Frari hozzánk

A sárga épület a szállásunk

Reggel csodálatos napfényre ébredtünk.

Most kicsit elbizonytalanodtam, mert azt hiszem, hogy ezen a napon húzott el a cirkáló a San Marco elől. Lényeg, hogy nem zavart többé.

Én azért jó alaposan felöltöztem, okulva az előző napi szétfagyáson. Meg is szívtam, mert egész nap dögledeztem a melegtől és nem tudtam a levetett ruháimat hova rakni. Na, de ez később volt, reggeli után nagy kedvvel indultunk útnak. Megállapítottuk, hogy azért Velencének jót tesz a napsütés, mert előhozza a színeket.

Előző este kigúgliztuk, hogy hol van Zsuzsa újabb két célpontja. A Basilica dei Santi Giovanni e Paolo azonnal beugrott, ez a kórház (Ospedale) mellett van és utólag a beceneve is eszembe jutott: Zanipolo. Viszont a másikra elég nehezen tudtam rábukkanni, végül ez is sikerült egy mintakép alapján, ez a Ponte dei Conzafelcinél levő Palazzo Tetta. Érdekes, hogy nagyon kevés szó esik róla a neten és kép is alig van, pedig nagyon mutatós.

A vaporettóról a vasútállomásnál szálltunk át a 5.1 jelűre, ami Cannareggiót a tenger felőli oldalon kerüli meg a Fondamente Nove mentén. Ahhoz képest, hogy rövid út távolságban, elég sokáig tartott. Átvágtunk a kórházon, megcsodáltuk a bejárati aulát a hullámzó padlójával, innen nyílik egy múzeum is. Aztán kimentünk a Zanipólóhoz a térre. Hétágasan sütött a nap. Én errefelé már többször voltam, különösebben nem érdekelt a téma, élveztem a napsütést. Zsuzsa elégedetlenkedett, mert túl sok ember mászkált a téren, nem tudott fogást találni a templomon. Felmentünk a közeli hídra, ott meg sokan igyekeztek a kórházba, állandóan útban voltunk. Szívem szakadt meg a sok öregember láttán, ahogy próbálták leküzdeni a hidat, mint akadályt. Nehéz élete lehet egy beteg embernek ebben a városban.

Mondtam a Zsuzsának, te figyi, ide egész közel van a Conzafelci, menjünk a rövidebbik úton. Előző este ugyanis memorizáltuk, hogy merre lehet megközelíteni a legegyszerűbben és eltévedés nélkül. Azt viszont nem kalkuláltuk be, hogy előtte hol leszünk. Lényeg, hogy láttam, alig pár sikátor.
Itt jött a második kavargásunk, egyben utolsó. Nem néztem meg túl alaposan, hogy melyik sikátoron kell menni, persze, hogy túlfutottunk. Végül visszamentünk a térre és újrakezdtük a keresést, ott is voltunk egy perc alatt. Itt nincsenek távolságok!

Palazzo Tetta

Az épület nagyon mutatós, mindkét oldalán csatorna van. Hogy mégis bedurcultam és elkedvetlenedtem, annak az volt az oka, hogy besokalltam a gondolattól, hogy csupa egyforma képünk lesz. Ezért nem is csináltam hosszúzáridős képet, pedig érdemes lett volna. Jól kitoltam magammal, de meg is érdemlem.
Inkább azt figyeltem, hogy a csatornán közlekedő gondolák és teherszállító motorosok vezetői mikor verik be a fejüket a 10 méterenként álló hidakba. De rutinosan elhajoltak, vagy behúzták a fejüket, nem kellett aggódni. Voltak olyan nagy motorosok, hogy azt hittem, egynémelyik be fog szorulni a híd alá, de nem tette.

Acqua Alta Libreria
Egy csöpp sikátoron indultunk tovább, balra egy nyitott ajtóban furcsa, zsibvásárszerű látvány fogadott, muszáj volt bemenni. Kiderült, hogy egy antikváriumszerűség oldalajtajában vagyunk. Ősöreg, félig elenyészett könyveket láttunk magunk körül. Nem csoda, ez egy világítóudvar nagyságú, nyitott helyiség volt, kitéve az időjárás viszontagságainak. Beljebb volt nagy zárt rész is, itt mindenféle könyveket árultak, sok művészeti is volt. Egy másik pici udvaron a fal körül könyvekből összedobott lépcső vezetett a falra fel, ahonnan kilátás nyílt az előbbi hídra és palazzóra. Néztem is korábban kívülről, hogy mi lehet az a fal, ahol néha túristának kinéző alakok jelennek meg. Mi is felmásztunk rá, szürreális érzés volt az összetapadt, nedves könyveken lépegetni.

Varázslatos kis környék volt ez is, Cannareggio és Castello kerületek határmezsgyéjén.
Amikor megszabadultunk a könyvektől, tovább kóricáltunk. Nem is tudtam, hogy ennyire közel vagyunk a San Marcóhoz. De mi nem arra, hanem a Castello nyugisabb utcái felé vándoroltunk. Persze céllal, mert erre volt a következő célpont, az Arsenale.
De előbb még enni kellett valamit.
Röstelkedve jegyzem meg, megint kifogtunk egy rettentő rossz kis helyet, pedig korábban már megbeszéltük, hogy Velencében csak olaszok által üzemeltetett kajáldában fogunk olaszos ételt enni, aztán mégis. Megettük életünk legrosszabb spagettijét! Jáj, ezt nagyon benéztük. A kis kínai nagyon gazsulált hozzá, talán nem is tudta, hogy milyen rettenetes, amit elénk hozott. Persze dehogynem.

Az Arsenale sem tudott lázba hozni, pedig nagyon kellemes a környéke és a nap tűzött ezerrel. Huhh, nagyon melegem volt a sok göncben. Innen visszasétáltunk a San Marco felé, ahol elcsábultunk megint némi gondolafotózásra, majd hazamentünk lerakni a fölös ruházatot.

Más oka is volt a hazamenetelnek, lemerültek az akksijaim. Adtunk nekik másfél órát feltöltődni, amennyire lehet, ezalatt minden cucc nélkül(!!) elmentünk sétálni, enni valamit a környékre. Volt egy büfé, ott vettünk egy jó kis Calzonét (ha jól emlékszem), ezt falatozva csak úgy találomra indultunk tovább. Azonnal tudtam, hogy hol járunk és nagyon megörültem neki, mert nem is számítottam rá, hogy lesz időnk a Pantalone templomot meglátogatni. És hipsz-hopsz, máris ott voltunk és nyitva volt és bementünk és gyönyörű volt a sötét festett mennyezet, aminek alapja teljesen egyedi módon sok-sok hatalmas vászon. Csak egy picit látszik a szélénél. A telóval azért csináltam néhány felvételt a templomról.
Innen már csak egy ugrás a Santa Margherita tér, amiről éppen előző nap beszéltem Zsuzsának. Emlegettem, hogy odáig van érte mindenki, én meg nem értettem már akkor sem, amikor először itt jártunk és a véleményem most sem változott. Jó kis tér, semmi kétség, de nekem nem jobb a többinél. Jólesett egy-egy Spritz-et benyalni, meg ücsörögni egy sort a téren.

Visszafelé a San Marcóra óriási szerencsénkre éppen jókor voltunk jó helyen. A vaporetto állomáshoz éppen állt be a hajó, amikor odaértünk, de szóltam Zsuzsának, nehogy felszálljon, inkább várjuk meg a következőt. A lenyugvó nap fénye megvilágította a Canal Grande fölött az épületeket, csupa arany fényben tündököltek egy pár percig, ezt nem lehetett kihagyni.

A kék óra a San Marcón talált minket, mondanom sem kell.
Utolsó esténk volt, ezért csatornás esti fotókra vadásztunk a San Marco negyedben, majd a San Poloban. Pontosabban helyszínekre.

Velence 2016 - 2. nap /2

Amikor úgy éreztük, hogy most már elég volt a hosszúzáridőzésből, felpattantunk az első vaporettóra az Accademia felé. Előre meg volt beszélve, hogy felkeressük az általam ismert egyetlen gondolajavító műhelyt.

Útközben megint vicces jelenetnek lehettünk szemtanúi, mert az egyik vízmenti palotánál filmforgatás volt és egy leányzó éppen falra mászott egy kötél segítségével.

A hajójavító műhely olyan közel volt az Accademiához, hogy nem is gondoltam volna. Ez is befolyásolja egyébként a gyakori eltévedést, hogy az ember nem kalkulálja be, mennyire pici a város és többet megy, mint kellene. (Kicsit megint megveregettem gondolatban a vállamat, mert az én vezényletemmel minimálisra tudtuk szorítani az eltévedéseinket.)

Nehezen találtam fogást a hajójavítón, meg nem is lehet, csak egy szögből fotózni szinte, meg el is fáradtunk akkorra már. Ezért beültünk egy Spritz-re a hátunk mögötti kis bárocskába. Az Aperol Spritz ezután is gyakran szerepelt a fogyasztási listánkon, akárcsak a kis éttermekben ajánlott Vino Casa, azaz házibor, amit én nagyon kedvelek, mert könnyű és finom. 

Ezután számomra kicsit uncsi szakasz következett, mert kimentünk a régi vámház (Dogana) csücskére. Zsuzsa lelkesen fotózott, én meg kevésbé lelkesen fáztam. Ja, az eső meg elkezdett szemerkélni. Dejó. 

Sokkal lelkesebb lettem, amikor átértünk a Canal Grande felőli oldalra, mert ott egy csomó gondola parkolt és lehetett megint hosszúzáridőzni, főleg, hogy az esti kékórát is itt csíptük meg. Hű, az nagyon klassz volt. Vissza is akartam máskor jönni, de abból nem lett semmi.

Ezzel még mindig nem volt vége a napnak. Elkezdtünk visszafelé csorogni a Doganatól az Accademia irányába. Közben totál beesteledett. Az milyen klassz városrész (Dorsoduro)!! Először is elég kevés túrista mászkált arrafelé. Az utcák szélesebbek voltak és tele művészeti galériákkal és ízléses (egyidejűleg jó drága) ruha és ~kiegészítő boltokkal, bóvli csak elvétve volt látható. Nagyon élveztük a nézelődést. Picit Canareggióra emlékeztetett drágább kiadásban.

Ezután felmentünk az Accademia hídjára és onnan fotóztunk a Salute felé. A hosszú záridős fotók itt nem lettek jók, mint később kiderült, legalábbis azok, amiken a kivilágított vizijárművek hosszú csíkot húznak maguk után. Nem érte meg a hosszas fagyoskodást. Igazság szerint azt hittem, nap közben majd hazamegyünk felöltözni a hideg estére, de ez elmaradt, én meg szétfagytam.

Aznap a szállásunkhoz közeli kis étteremben vacsoráztunk és pechünkre túrista menüt kértünk. Nagy csalódás volt, a menü drága volt és nagyon rossz. A zöldségleves ízetlen, bár jó forró volt, a halat túlsütötték. Ide többet nem jövünk. A neve: Trattoria San Tomá és az ugyanilyen nevű téren van.

Velence 2016 - 2. nap /1

Hatalmasat aludtunk a vízágyunkban (olyan rengős ágyunk volt, mint egy vízágy).

A reggeli teljesen rendben volt, egy túrós croissant és két zsömle fejenként vajjal, dzsemmel.

Utána a szobában még ránéztünk a San Marcóra webkamerán keresztül és nagyon vicces volt, mert a cirkáló pont akkor kezdte elhúzni a csíkot. Nahálisten!

A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy próbáltuk megkeresni a hozzánk legközelebbi vaporettó állomást (S. Tomá). Pont erről beszéltem, pontosan tudtam, hogy melyik irányban van a Canal Grande, néhol rá is láttunk egy-egy csatornán keresztül, és azt is tudtam, hogy kb. hol van a megálló, mégsem sikerült azt a sikátort megtalálni, amelyik oda vezetett. Végül az eggyel arrébb levő megállónál lyukadtunk ki, ez volt a Ca' Rezzonico. De addigra már sok érdekes és ismerős dolgot láttunk. 

A vaporettó-dolog különben úgy oldódott meg, hogy hazafelé, amikor leszálltunk a S. Tománál, mondtam a Zsuzsának, figyelj, most minden sarkot memorizálni kell, hogy legközelebb megtaláljuk az állomást. Most könnyebb dolgunk volt, mert majdnem mindig látszott  a Frari tornya, meg akkor már fineszesen azt is kitaláltuk, hogy a tömeget kell követni. (Persze nem a túristákat.) Nem is volt utána már sosem problémánk a tájékozódással a környéken. (Máshol igen.)

Ott volt a szállásunk közelében egy egyetem. Először nem tudtuk mire vélni, hogy csapatostúl mászkálnak a városban a fiatalok és mindenfélét kántálnak, fejükön babérkoszorúval. Az egyetlen, amit megértettünk a kiabálásból a "dottore" szó volt. Aztán rájöttünk, amikor az egyetem mellett mentünk el, hogy ezek a végzősök és valószínűleg azt ünneplik. Ez amolyan ballagásféle lehetett, ami végig tartott, amíg ott voltunk Velencében. Az egyetem udvarán a családdal fotózkodtak a fiatalok. Máskor is a legváratlanabb helyeken bukkant fel egy-egy koszorús, vagy beöltözött csapat.

Úgy döntöttünk, arra a vaporettóra szállunk fel, amelyik előbb jön. Így először a Rialto felé indultunk, mert Zsuzsa látni szerette volna a Fontego dei Turchi-t. Nem csodálom, mert nekem is tetszik, bár sajnos csak a vízről lehet fotózni, ami egy mozgó vaporettóról nem túl ideális. De legalább láttuk. Nekem a mellette levő Antico Granaio legalább annyira tetszik különben. (Régen gabonaraktárnak épült.)

Vannak azok a bizonyos gondolák, amik csak egyik partról a másikra viszik át az embereket, ezeket traghettónak hívják. A Rialtónál is van egy ilyen állomás, épp egy japán esküvői párt szállított a túlpartra. Velencében egyébként hemzsegtek a japcsik.

Meglátogattuk a piacot, ahol Zsuzsa végre vett egy sálat magának, mert nagyon fázott a nyaka. 

Ezen a délelőttön a San Polo negyedben mászkáltunk sokat. Az eső nem esett, de csúnya szürke idő volt. Sajnos a sok cipeléstől nem csak a derekam készült ki, hanem a hátam is begörcsölt, úgyhogy egy idő után muszáj volt valahova beülni. (Mint tudjuk, Velencében nem nagyon vannak kültéri padok.) Na, de az még ekkor messze volt, előbb csináltunk egy csomó túristás képet a csatornákról. Szép-szép, csak már ezer van olyan. Azt hiszem, legközelebb be kell iktatni cuccmentes sétákat is, amikor az ember csak a sétát, meg a nézelődést élvezi és nem rokkan bele a cipelésbe.

Vizi-piac

Egyszercsak megint a Rialtónál voltunk. Találtunk egy jó kis helyet és végre másfél nap után először elkezdtünk hosszú záridős fotókat készíteni a gondolákról, amiért jöttünk tulajdonképpen. Még a nap is kipislantott egy rövid időre, aztán megint jól elbújt a szürkeség mögé.

(folytatás a következő bejegyzésben)

Velence 2016 - 1. nap

Ezúttal ketten beszéltünk össze Zsuzsával egy velencei fotózásra. Sajnos a Budapest-Velence vonatjáratot megszüntették, helyette bécsi átszállással lehet menni. A MÁV kedvezményes jegyet ad a Bécs-Velence járathoz Budapesttől. De ez azért azt jelentette, hogy egy jóval korábbi vonatot kellett választanunk, nehogy lekéssük a csatlakozást. (Nem késtük volna le, mert pontos volt a vonat.) Így alakult, hogy Bécsben volt pár óra üresjáratunk. 

Az újonnan átadott Hauptbahnhof hatalmas, minden ki van táblázva, tiszta, csúcsszuper. Nem messze van tőle a Belvedere, aminek a parkján átsétáltunk, múltkor úgysem maradt már rá időnk. Bemenni nem tudtunk, mert hamarosan zártak. Nagyon hideg volt egyébként Bécsben. A Belvedere után még kóricáltunk egy darabig, aztán beültünk egy sörre-almásrétesre valahova. Na, az jólesett.

Visszafelé az állomásra csak azért siettünk, mert hideg volt. Nem volt ismerős a környék, ezen csodálkoztam. Hát persze, mert egy sarokkal elszámoltuk magunkat, de szerencsére időben megérdeklődtük a helyes utat és nemsokára már a vonaton ültünk.

Ezt az éjszakát sokáig nem fogom elfelejteni. Egy szemhunyásnyit nem aludtam. Nem csak a hideg volt zavaró, hanem az üvegablakon bevillódzó villanyfény is, meg a sok cucc, amit magamra terítettem takaróként, de minden fordulatnál szétcsúszott és újra kellett építeni. 

Reggelre beleheltük a fülkét a többi utassal és reggelit is kaptunk. A vonat pontosan érkezett a Santa Luciára.

Velencében eső fogadott.

Már jóelőre betanultam az útvonalat a szállásunkig, ami a San Polo negyedben volt. Ennek köszönhetően azonnal odataláltunk az esőben. Tudtam előre, hogy a Frari környékén lesz. Ez annyira így volt, hogy nemhogy a közelében, hanem szinte a tövében volt a szállás. 

Sajnos megdőlt az eddig hangoztatott nézetem, miszerint Olaszországban nincs rossz szállás... De, van. Igaz, olcsó volt, főleg, hogy Velence kellős közepén található és még reggelit is adtak. (A teljes ár már nem ennyire kevés, mint amennyiért ebben az uborkaszezonban adták.) Mindig azt mondom, nem érdekel a szállás, ha bizonyos alapvető dolgok megfelelnek, mint a fekhely és a tisztálkodási lehetőségek. Hát-hát. Ez a szállás egy picit már ezalatt volt. 

Tulképp ugyanazt tudom elmondani róla, mint a januári kehidakustányi szállásunkról: rettentően lelakott, évtizedek óta semmit nem fordítottak rá, hagyták teljesen tönkremenni. De ez az a rész, ami nem érdekelt volna, csak sajnos piszkos is volt. Ez pedig nem pénzfüggő, mert láttuk minden nap a takarítónőt tüsténkedni. Csak picit rá kellett volna nézni, hogy mit csinál, pontosabban mit nem. De hát ezen a szálláson egy százéves anyóka felelt mindenért, nyilván nem mászott fel az emeletre minden nap ellenőrizni a személyzet munkáját. 

Szerencsére a lepedő és a párnahuzat makulátlan volt, a takaró rajta viszont már annyira nem, úgyhogy igyekeztem a cuccaimat mindig a lepedőre rakni, meg ahhoz nyúlkálni. Azon meg jókat nevettünk, hogy a szoba felszereléséhez egy mosdó és egy bidé is tartozott. Az rendben, hogy a mosdó, de a bidé vajon kinek kellett? Csak nem gondolják, hogy kimegyek a folyosóra a WC-re, majd visszajövök a szobába a bidét használni?? :D :D

Ami a legjobban zavart az egészben, az nem is az én személyes kényelmem, mert nem sokat foglalkoztam a szállásunkkal (hála a tiszta lepedőnek, de tényleg), hanem az, hogy itt van egy klassz kis épület Velence kellős közepén és hagyják leromolni, tönkremenni, csak szedik ki a pénzt belőle nyilvánvalóan, ahelyett, hogy egy frankó szállást csinálnának belőle, amit nyilván sokkal jobb áron lehetne értékesíteni. Én szégyelltem magam helyettük. 

Na, ennyit a szállásról, főleg a kíváncsi vidéki nénikém kedvéért.

Kicsit előreszaladtam, mert mi már reggel 9 körül a szálláson voltunk, de csak déltől lehetett elfoglalni a szobát. Otthagytuk a bőröndöket a recepció mellett és első dolgunk volt egy kávézót keresni a környéken. Meg is találtuk, onnan üzentem, hogy a WC ablaka pont a Frari főbejáratára nyílik. 

Sajnos egész nap esett.

Bár mi fotózni jöttünk, de javasoltam Zsuzsának, hogy menjünk be régi kedvencembe, a Scuola Grande di San Roccóba, ha már így esik az eső. Megéri, mert annyira gyönyörű. Ráadásul jó közel van, pont a Frari mögött. 

Éppen azt vizslattuk, hogy mennyibe kerül a jegy, amikor a kezünkbe nyomtak 2 ingyenjegyet. Kiderült, hogy aznap minden nő ingyen keresheti fel a Scuolát a Nőnap tiszteletére. Ez aztán a nagyvonalú gesztus! Hú, erre nem is számítottunk. 

Néhány helyen még mindig fel van állványozva az épület, de most is csodálatos, grandiózus, lenyűgöző. Határozottan emlékeztem, hogy nem lehet fotózni benne, mire félidőben kiderült, hogy dehogynem. Ez volt a második meglepetés. Jó sok időt eltöltöttünk bent, mondanom sem kell. Gyakorlatilag az egész délelőttöt.

Miután kiröhögtük magunkat a bidén a szobánkban és aludtunk egy rövidet, újra nyakunkba vettük a várost. Most a Rialto felé indultunk el. Az eső elállt, most meg az volt a bajunk, hogy felszáradt a kő, nem fog csillogni a képeken. :) 

A San Polo Velence legsikátorosabb része. És most jöttem rá, miért tévednek el benne az emberek örökké. Mert hiába tudod, hogy nagyjából hol vagy és merre van a célpontod, azt csak akkor találnád meg, ha szárnyra tudnál kapni. Mert a csatornáknak nem minden oldalán van járda, ezért gyakran kerülni kell. És elég csak egy sikátort tévedni, már teljesen máshol vagy, mint szeretnéd. 

Na, de ez minket elkerült, mi minimálisan keveset tévedtünk, Persze volt olyan is, majd időben elmesélem.

A délutánt kóborlással töltöttük, estefelé megvettük a 3 napos vaporetto bérletet is. Úgy számítottunk, hogy majd este használjuk először, akkor kitart a negyedik nap végéig.

Annyit mászkáltunk a 4 nap alatt, hogy még a képek alapján sem tudom mindig beazonosítani a sorrendet, de talán mindegy is. A lényeg, hogy aznap este mindenképpen a San Marcón akartunk lenni, hogy lássuk az Acqua altát, vagyis azt, amikor a laguna vize elönti a Szent Márk teret. 

Addigra már megint eleredt az eső és elég nehéz volt a fotós cuccal, állvánnyal és esernyővel közlekedni, közben objektívet cserélni, esetleg az állványt is használni. 

Beültünk egy hangulatos étterembe vacsorázni, mert az Acqua alta csak 11 körül tetőzött. És akkor megint rájöttünk valamire. Ugyanis az volt, hogy a Zaccaria felől közelítettük meg a teret és egyfolytában azt lestük, hogy milyen magas már a parton a víz, mindjárt átcsap és majd milyen érdekes lesz látni, ahogy elkezd folyni a Szent Márk tér felé. Hogy ugye ellepje.

Hát ez egyáltalán nem így működik.

A víz nem a part felől folyik rá a térre! Hanem a tér alacsonyabban fekvő részein elkezd felbugyogni a víz a kövek közül. Még egy pici örvénylést is lehet látni.

Ja, majd elfelejtem. A fél San Marco le volt zárva kordonokkal és csak úgy hemzsegtek a rendőrök, meg mindenféle egyéb egyenruhás a városban. Mondtam, jól nézünk ki, csak nem valami robbantás lesz? Ráadásul már itthonról észrevettem a webkamerán, hogy a tér felől nem látszik a San Giorgio Maggiore, mert egy dög nagy katonai cirkáló állt be a képbe. Nagyon jó, dühöngtünk, akkor hogy csinálunk onnan majd felvételeket?

Minden kiderül egyszer, Matteo Renzi olasz miniszterelnök itt látta vendégül Hollande francia elnököt pont március 8-án, persze, mikor máskor.
Cikk: http://www.ansa.it/english/news/politics/2016/03/08/renzi-hosts-hollande-at-venice-summit_300c9645-15c8-497d-9254-1288c06e6227.html

Erreföl vonultunk el kajálni, aztán amikor visszajöttünk későn, már szabad volt a bejárás a térre. De a cirkáló nem ment el. 

Már csak színesbőrű árusok járkáltak műanyag csizmákkal a kezükben, meg néhány megszállott fotós.