Szicília 2018 - Punta Secca

Caltagironét nehéz szívvel hagytam ott, mert nagyon megszerettem. A nap akkor kezdett el tűzni, amikor elhagytuk a várost, addig inkább esős, felhős idő volt. Elképzeltem, milyen lehet nyáron.

Következő szálláshelyünk Szicília déli részén, a tengerparton volt. Estére kellett odaérnünk, nekünk viszont volt még egy fél napunk addig. Így kötöttünk ki egy Punta Secca nevű üdülővárosban, ahol egy hófehér világítótorony meredezett a szinte sötétkék ég felé.

Egészen szürreális volt itt bóklászni a tengerparton. Sehol egy lélek, a homok sárga, a vadul csapkodó tenger a türkiztől a sötétkéken át a felkavart homok színéig minden színben játszott. Az élettelen épületek (mind nyaraló) pasztellköntösben ásítoztak az erős napsütésben. Sehol egy lélek, minden zárva. Egy bár nyitva volt a parton, de semmi nem volt benne. Egy borozót is találtunk, de ételt nem tudtak adni. 

Csodálatos, földöntúli hangulat lett úrrá rajtunk.

Ezen még az sem tudott sokat rontani, hogy a tűző napsütés ellenére erős, hideg szél fújt a tenger felől. És a tűző napsütés miatt a fények élesek, kemények voltak a fotózáshoz. És mivel a tenger éppen dél felé volt, bárhogy álltunk, a víz mindenképpen becsillant. Látványnak csodálatos volt, de nem éppen fotós leányálom. Mindegy, a lelkünknek jólesett a látvány.

Akkor még nem tudtuk, de kb. ekkor kezdődött számunkra a tavasz Szicíliában. Ettől kezdve minden napunk egyre melegebb és verőfényesebb lett és csak este kellett belebújni a dzsekibe.

Gyülekezőt egy csodálatos módon nyitva tartó, habár teljesen üres étteremben tartottunk. Nem bántuk, éhesek és szomjasak voltunk. Pizzeria is volt egyben, hurrá, félóráig böngésztük a jó 3 oldalnyi választékot pizzából. Addigra már mind a négyen befutottunk. Boldogan rendeltünk.
Ja, pizza, az nincs. Affene! Valahogy úgy gondoltuk, ha más nem, legalább a legegyszerűbb kaja lesz. Csalódottan hagytuk ott a tengeri homokot a ristorantéban, ami a cuccainkból kihullott. :)

Ideje volt megkeresni a szállásunkat Donnalucatában.

Szicília 2018 - Caltagirone

Sötét volt már, amikor második szállásunk helyszínére értünk, Caltagironéba. Nem volt késő, hiszen márciusban hamar sötétedik. Viszont ebben a dimbes-dombos városkában igen hideg lett, mihelyt a nap eltűnt a láthatárról.

Egy kis terecskén mondta a GPS, hogy megérkeztünk, nosza, kiugrottunk a Csillával megkeresni a szállást, ami nem is volt annyira könnyű, mint azt előre gondoltuk, pedig tudtuk a pontos címet. Futkostunk fel-alá a hidegben, még egy alsóbb utcabeli bárba is betértünk (részemről inkább melegedni), de még az utcát sem találtuk a kihalt környéken. Volt ott egy templom, meg girbegurba utcák és egy kisgyerek a biciklijén. Nosza, megkérdeztük őt is, biztos tudja, hol van a mi utcánk. Mire azonnal harsányan a hátunk mögé kurjantott valakinek. Kiderült, hogy a szállásadónk volt ott az egész családjával (3-4 gyerek + feleség), minket vártak. A szállásunk az említett templom (Basilica di San Giacomo) mögött volt, kocsival nem is lehetett oda bemenni, kicuccoltunk hát.  

Egész utunk legkedvencebb szállása volt ez számomra, sajnos csak egy éjszakát töltöttünk itt. Egy háromszintes házban laktunk, az egész a mienk volt. A földszinten és az első emeleten is volt egy-egy konyha, egyik cukibb, mint a másik, a képeken majd látható, teljesen beleszerelmesedtem. A szobák az első és a második emeleten voltak. Szerintem műemlék épület lehetett. A felső konyhában volt egy kő-boltív, alatta vastag üveg járólapon keresztül lehetett lelátni a földszintre. A szintek között pici lépcsőn lehetett közlekedni. Mi a felső konyhát használtuk (teafőzésre, mi másra ilyen rövid idő alatt), de az alsó még jobban tetszett. Csupa kerámia volt minden. És fűtöttek! Ez igen ritka a tapasztalataim szerint Szicíliában.

A szállásadó Angelo nagyon szimpatikus emberke volt, sajnos csak pár szó angol tudással, viszont hatalmas segíteniakarással. A legkisebbik gyerekét Juliannának hívják. :) Persze egyből mondtam, hogy én is!

Kérdeztük, hol van egy bolt, vagy étterem, vagy akármi, ahol vacsorázhatnánk. Egyből elkezdett kutakodni a mobiltelefonján (a neten). Sajnos egymás után derült ki, hogy ja, ez sincs még nyitva, meg az sem. Végül nagyon jó tanácsot adott, egy cukrászda-büfészerűséget, még azt hiszem, fel is hívta őket, hogy biztosan nyitva vannak-e.  

Nekiindultunk hát a városkának Angelo útmutatása alapján. Először megkerestük a Judicá-t, ez volt a büfé, Bar Judica & Trieste. Bar-nak hívnak minden kocsmát, büfét, még a cukrászdákat is. Minden kisebbfajta vendéglátóipari egységet. Valóban nem csalódtunk, finomakat ettünk (arancino ismét és marcipános tortaszelet természetesen). Itt kezdtünk rájönni igazán, hogy mennyivel olcsóbban ki lehet jönni, ha nem étteremben akar mindenáron az ember megvacsorázni. Hú, nagyon gömbölyödött a világ a vacsi végére.

Bar Judica & Trieste

Ezután jó nagyot sétáltunk a városkában a mobiltelefonunkkal felszerelkezve(!). 

A Judica a város legnevezetesebb látványosságánál van különben, a Scala Santa Maria del Monte-nál, ami egy iszonyatosan hosszú lépcső, melynek minden fokát különböző kerámiákkal raktak ki. Caltagirone a helyi kerámiaipar központja, sok-sok kerámiabolttal, akárcsak Grottaglie Pugliában, csak itt műhelyeket nem láttam. 

Ekkor este, Caltagironéban került sor arra a bizonyos táncikálásra is a sikátorban, egy lakásból kiszűrődő zene hangjaira.

Másnap sajnos tovább kellett utaznunk, de azért fél napot még szántunk a városra nappali világosságban is. Ezúttal addig barangoltunk a sikátorokban, amíg a Scala Santa Maria  del Monte felső részén lyukadtunk ki és onnan szivárogtunk lefelé a Judica irányába egy jó kis reggelire (focaccia, facsart narancslé, süti). Innen felmásztunk egy másik dombra, sok-sok templom között, girbegurba utcákon és ásítozó macskákon át.

Nem vagyok képes rájönni, hogy ez micsoda,
de ez is Caltagironéban van és tetszik

Még valami Caltagironéval kapcsolatban.
A lépcsősor tetején található a Parrocchia Maria SS. del Monte templom. A főhajó mennyezetét bibliai hősnőkkel kapcsolatos freskók díszítik, ebből kettő:

Itt is szemtanúi lehettünk egy adománygyűjtésnek. Megfigyeltük, hogy az adományok mind tisztítószerek voltak, úgy látszik, erre volt éppen szükség.

Kisütött a nap, mire továbbindultunk.

Szicília 2018 - Küklopsz sziklák, Ponte dei Saraceni

Harmadik napunkon, amikor sajnos az eső miatt lemaradtunk egy hajnali tengerparti fotózásról, reggel már verőfényre ébredtünk. A Pupitól való búcsúzkodás után a partra indultunk a Küklopsz sziklákat lencsevégre kapni, nem túl nagy lelkesedéssel, akkor már nagyon kemény fények voltak.

"A legendák szerint az Etna mélyén laktak a tűz és kovácsmesterség istenének segédei, a küklopszok. Odüsszeusz és társai – kikötvén Szicília partjain – betévedtek Polüphémosz, az egyszemű óriás barlangjába. Négy társuk áldozatul esett a küklopsznak, de a többieknek sikerült elmenekülniük – hála a ravasz Odüsszeusznak, aki egy parázsló gerendával kiszúrta az óriás egyetlen szemét. A legenda szerint a rászedett küklopsz óriási szikladarabokat dobált Odüsszeusz távolodó hajója után. Ezek az úgynevezett Küklopsz-sziklák (Faraglioni dei Ciclopi) ma is Aci Trezza fő nevezetességei közé számítanak."
(Aci Trezza a szomszédos település a parton.)

Menet közben megvettük
az első adag mézédes,
szájban szétolvadós narancsunkat

Következő állomásunk a Szaracénok hídja volt, amit SzZsuzsa fedezett fel még az indulás előtt, így a koordinátáit sikerült időben lementeni. (A navigációért én voltam a felelős.) Már majdnem a helyszínen voltunk, amikor közfelkiáltásra megálltunk egy szép helyen fotózni. Innen gyalog továbbhaladva fedeztünk fel egy csodálatosan zubogó folyócskát, amiről utóbb kiderült, hogy ez folyik a szaracén híd alatt is. Sajnos mindenki a kocsiban hagyta az állványát, pedig azzal sokkal ütősebb képeket is lehetett volna a hangosan zubogó folyóról készíteni.

A hangosan zubogó Simeto folyó

Kőkerítés a környéken

Ez a kert állított meg minket eredetileg

Ezután már csak percek kérdése volt kocsival megérkezni a mutatós Ponte dei Saraceni hídhoz. A híd környékén  csak úgy tobzódtak a tavaszi virágok, kivételesen nem csak sárgák (amikkel nem lehetett betelni a narancs- és szőlőültetvények között), hanem nagy lila virágok is. A környéken nem volt senki, maximum egymást zavartuk a fotózásban. 

A híd valószínűleg a római korból származik. Az évszázadok során többször megsemmisült és újjáépítették. Az eredeti szerkezetre csak a fő ív utal. A híd egy lávaszoros fölött ível át. 

Gyalog át is lehet kelni rajta, mi meg is tettük. Talán ha a fejünket kicsit felemeljük, akkor azt is észrevehettük volna, hogy a hídról nézve az egyik irányban pont az Etnára lehet rálátni. Sajnos egyikünk sem emelte fel a tekintetét, így a látvány és megörökítése elmaradt, pedig szép tiszta idő volt.

A másik irányban lehetett volna látni az Etnát

Ideje volt indulni a következő szállásunkra Caltagironéba. Útközben azért meg-megálltunk, hol egy marhacsorda keresztezte az utunkat, hol egy romos ház keltette fel a figyelmünket, vagy egy virágzó mandulás, hol a naplemente miatt kellett kiugrani a kocsiból.

Egy kis Toscana Szicíliában.
Jól látszanak a narancsültetvényen
az öntözőberendezés csövei