Tunézia, ami egy hétbe belefér - 3. nap

Még mindig Sousse...

A harmadik napon utaztunk először taxival. Én voltam a kijelölt alkudozó, a koreográfiára már előre be lettem tanítva. Udvariasan köszönök, megmondom, hova megyünk, majd nem felejtem el megkérdezni, hogy mennyiért. Akkor kapok egy összeget (a taxis mindig többet mond, amit illik lealkudni), jelen esetben azt hiszem, 4 TD-ről indultunk, de taxisa válogatja, akkor én rázom a fejem, hogy nem-nem és ragaszkodom mondjuk a 2-höz. A taxis többféleképpen reagál, vagy otthagy, nem baj, mert jön mögötte legalább három. Vagy belemegy és akkor megvan az üzlet. Vagy alkudozunk tovább. Varázsszó a taxaméter, ez azt jelenti, hogy ragaszkodom a hivatalos tarifához, amit a taxaméter mutat. 

Mi délelőtt a kasbah-t és a régészeti múzeumot akartuk felkeresni, ez a medina felső részén van Sousse-ban. Végül 2 TD-ért lettünk odaszállítva 4-en, elfogadható ár.

Ahogy ott téblábolunk, jön nagy léptekkel egy ember és azonnal felkarol minket. Közli, hogy a kasbah (erőd, citadella) zárva van felújítás miatt, de ő a világítótorony őre és szívesen megmutatja nekünk a világítótornyot. Én először kicsit kételkedem, de a pasas tényleg az, akinek kiadja magát, habár a belépti díj, amit kér, valószínűleg egyenesen a saját zsebébe vándorol. Nem vagyunk még gyakorlott alkudozók, mert a pénzt szó nélkül leperkáljuk, holott nyilvánvaló a saját zsebre dolgozás ténye és ily módon remekül lehetett volna alkudni. Nem baj, tanulópénz, legközelebb résen leszünk.

Az őr egyébként folyékonyan és kerek mondatokban beszél németül és mindent el szándékozik magyarázni, még azt is, milyen izzók, vagy mik vannak a világítótoronyban, amit valóban fél méterről szemlélünk, amikor felmászunk a toronyba. Ez a medina (és Sousse) legmagasabb pontja.

Felülről jól látszik a kasbah ledózerolt kertje, pedig arra igen kíváncsi voltam, mert állítólag nagyon szép volt. A kasbah udvarán, ahonnan fel lehetett menni a toronyba, falnak támasztott öreg mozaiktáblákat szemlélgetünk. Itt lakik a családjával, mutat az őr egy kis épületre a torony tövében. Nem mondom, egész kellemes lehet ebben a környezetben élni. 

Elbúcsúzunk, Auf Wiederseh'n, aztán kis kerülővel, amiről én tehetek, mert rosszul emlékeztem a térképre, átvágva a medinán (ohhh, a házak kékre mázolt rácsai és ajtajai összhangban az ég kékjével...!)  megkeressük a SAHEL METRO állomást.

A metro itt olyan, mint nálunk a HÉV, amolyan aglomerációs vasút. Ezzel szándékozunk elutazni Mahdiába.

Mahdia

A mahdiai utazás szerepelt már előzetes terveinkben is, csak egy kicsit másképp. Itthon úgy terveztük, hogy először Monastirba utazunk el, ez a legközelebbi célpont, amit érdemes helyi közlekedéssel felkeresni, közel van és kipróbálhatjuk, milyen egy arab országban a helyiek között utazgatni. Ha minden rendben van, úgy érezzük, hogy biztonságos és semmi gond, akkor majd tovább merészkedünk.

Ehhez képest ezen a napon mi azonnal úgy döntünk, hogy Mahdia lesz a célpont. Van nyomtatott menetrendünk még itthonról, a vonatok fél - egy óránként indulnak, ugyanaz a viszonylat, mintha Monastirba mennénk, csak távolabb van valamivel (20 km-rel), akkor meg nem mindegy, hogy egy vagy két órát ülünk a vonaton? Megváltjuk a jegyet, helyet keresünk, szerencsére találunk is könnyedén, mert nincsenek sokan a Ganz Mávag szerelvényen(!) és hamarosan indulunk is. A vonat nem tisztább és nem piszkosabb a hazai MÁV vonatoknál, úgyhogy teljesen otthon érezzük magunkat. Igazából úgy ülünk a vonaton, mintha örökké azzal jártunk volna, semmi izgalom, semmi félsz. Titokban figyelgetjük az útitársainkat, hiszen többek között emiatt vállalkoztunk az egyéni utazgatásokra, hogy lássunk olyasmit is, ami nem igazán túristaattrakció, hanem a helyi élet.

Mahdia nincs messze, de az út 2 óra hosszat tart, mert a vonat minden kis állomáson (és megállóhelyen) megáll. Ezek a kis állomások apró, fehérre festett falú, kékre mázolt ajtajú-ablakú csinos kis épületek. Mint később kiderül, nem csak ezen a vonalon, hanem másfelé is. A megállók pedig szines csempével gazdagon díszítettek.

A vasútvonal mentén, amerre a szem ellát, szépen megművelt olajfaültetvények vannak és meglepő módon, erről eddig sehol nem olvastam, a mezsgye mindenhol nagy fügekaktuszok sorozata, néhol agavéval tarkítva. Ennyi fügekaktuszt még az életben nem láttam egyszerre. Nagyon egzotikus látvány. Az már kevésbé egzotikus, hogy a vasútvonal közelében a pálya sok helyen elég szemetes, a közeli fügekaktusz sorok a szemetet meg még inkább rabul ejtik a tüskéikkel. 

Viszont a vonat ablakából egymás után két helyen is teveudvart látunk (baromfiudvar után szabadon...), pontosabban teveistállót felnőtt és aprócska tevékkel, milyen kár, hogy elrobogunk mellettük és az ablakot sem lehet lehúzni még egy fotó erejéig sem! 

Lassan megérkezünk Mahdiába. A vasútállomás itt is nagyon takaros. A WC meg olyan, amilyen, igyekszünk nem megfogni semmit. Nem mintha piszkosabb lenne a mi állomási WC-inknél. Itt is van egy érdekesség, minden WC-ben, még a szállodában is, egy slag van a WC mellett, amit a helyiek papír helyett használnak, úgyhogy az akció részünkről mindig a nadrágszár feltűrésével kezdődik.

Dolgunk végeztével kisétálunk az állomásról, kezünkben az LP, benne a város térképe. Mahdia egy kis félszigeten fekszik, melyet jórészt a medina foglal el. Hamarosan a Szkífa el-Khala-hoz érkezünk, ami egy hatalmas erődkapu, mellette, még kívülről, a múzeum bejárata. Megváltjuk a jegyeket és felkísérnek minket a kapu tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a városra. Kísérőnk megmutatja, merre vannak a jelentősebb városrészek és épületek. Mutat egy petárdavető-szerűséget és magyarázza, Ramadankor minden este ezzel jelzik, hogy a nap nyugovóra tért, mostantól másnap pirkadatig lehet enni, inni, dohányozni, szeretkezni. Ez utóbbit nem részletezi, csak én teszem hozzá, hogy teljes legyen a kép.

Maga a múzeum nem túl nagy, de sok érdekes holmi van benne, mozaikok, szobrok, régi pénzérmék, viseletek, tulipános ládák. Jó, nem tulipánosnak hívják őket, de pont úgy néznek ki, mint amit mi is ismerünk itthonról, nagy faládák ráfestett szines virágmintákkal.

Átsétálunk a Szkífa el-Kahla majdnem 50 méteres hosszú folyosóján, be a medinába. Alig van néhány túrista, pedig szépen süt a nap, igaz, erős hideg szél fúj. Az árusok nem nagyon hederítenek ránk. 

Igyunk egy kávét, harapjunk is valamit - mindenki szeretne kicsit leülni, ezért megkeressük az LP által javasolt Place du Caire terecskét, ami pont alkalmas lenne egy kis üldögélésre, kávézásra, de túl hidegen fúj a szél hozzá. Szárnyai alá vesz egy arab fiatalember, majd ő  megmutatja, hova üljünk be, útközben magyar nyelvtörőkkel szórakoztat. "Nem minden fajta szarka farka...", "Az ibafai papnak fapipája van..." és így tovább, egy magyar anyanyelvű sem tudná helyesebben elmondani.

Közben visszafordítanak minket ellenkező irányba a párhuzamos utcán és meg is érkezünk egy kis kifőzdébe, de nem túl bizalomgerjesztő, búcsút intünk hát kísérőnknek. Végül a nagymecsetnél lévő Café Medinában iszunk egy kávét, teát, majd megpróbáljuk megnézni a nagymecsetet, de éppen zárva van. A másik oldalán több étterem is van, M-ék ott maradnak bekapni valamit, pihentetni a lábukat, mi meg továbbsétálunk B-vel az Afrika-fok felé. 

Jobbra sziklás meredély, agavék lógnak a s mélység fölött, a tenger vadul csapkodja a partot, csodaszép színe van a víznek. Aztán arrébb kezdődik a csoda, hát ezért érdemes Tunéziába tavasszal utazni. Az út enyhén emelkedik, a dombtetőt a Bordzs el-Kebir erődítmény uralja. Alatta, ameddig a félsziget tart, a napfényben vakítóan fehér sírkövek tömege, köztük sötétzöld a fű és sárga virágtenger. Háttérben a Földközi-tenger sötétkék vize és elszórtan régi fatimida erődítések romjai. Ha lenne  időnk, itt bizony órákig lehetne ücsörögni és elmélkedni a világ dolgairól, olyan szép és nyugalmas. Elsétálunk az Afrika-foknál pirosló világítótoronyig, majd ugyanarra vissza.

Sajnos az idő sürget, mert az út visszafelé is két óra lesz és el akarjuk csípni a vonatot.

Ez az a hely, ahova mindenképpen vissza szeretnék még térni egyszer. Mahdia teljes napot kíván. Ha legközelebb erre járok, sokkal több időt fogok tölteni a temetőben, kisétálok a tengerpartra, az erődítések romjaihoz és a kis fatimida kikötőt is közelről fogom megnézni. Visszafelé pedig  a félsziget másik oldalán fogok jönni, ahol a városka lelóg egészen a partig és festői látványt nyújt, de ezt sajnos csak a Google Earth-ön láttam egyelőre.

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 2. nap

Sousse

Ez a nap rendkívül kiadós és ízletes reggelivel kezdődött, majd részt vettünk a Kartago Tours kötelező szeánszán, amelyet Petra tartott, az egyik telepített idegenvezető. Sok hasznos tanácsot hallottunk tőle, akárcsak előző nap a kolléganőjétől transzfer közben, ez tényleg klassz volt. Aztán meghallgattuk a fakultatív kirándulások részletes ismertetését és dicsőítését, ez már nem annyira érdekelt minket, mert mi egyéni utazgatásokra készültünk fel.

No, de ez a nap a helyi nevezetességek megtanulmányozására szánódott. Alig vártuk, hogy elindulhassunk, a nap sütött, a szél nem volt olyan erős, mint amikor érkeztünk. Persze a hátizsákban azért ott lapult a dzseki is. 

Közvetlenül a szálloda mellett van a Magazine General. Ez az a hely, ahol a napi palackos vízadagot be lehet szerezni és az idegenvezetők szerint az egyetlen hely, ahol szeszes italt is árulnak, bár majdnem kétszer annyiba kerül, mint a reptéri duty free shopban. Tehát aki ajándékozni akar, az inkább ott szerezze be hazafelé úton, Monastirban, a repülőtéren.

Nagymecset

Viszont most inkább menjünk be a medinába. Újra gyalogolunk és nézelődünk, miközben megállapodunk, hogy először a nagymecsetet keressük fel, mert az kora délután bezár. Megváltjuk a jegyet (belépő- és egyéb jegyek árait a beszámoló alján tüntetem fel) a bejárattal szemközti bódéban, arabul köszönjük meg, franciául viszlátozunk, aztán beengednek a kapun. Egyedül vagyunk a napsütésben vakító udvar közepén. M. teljes gőzzel videózik, miközben kommentálja a látnivalókat, én meg felolvasást tartok az LP-ből, hogy tudjuk, hol járunk. Körben oszlopsor, a bejárattal szemközti oldalon van az imaterem. Ajtaja nyitva, de belépni nem lehet, ez érthető. Viszont jól körül lehet nézni a bemenést akadályozó kerítés mellől is, a padlót szőnyegek fedik, nagy csillárok a plafonon és szemben a mihrab (az imádkozás irányát jelző falifülke), mely mekka felé néz. Akkor még nem tudjuk, hogy ez az egyetlen mecset, ahol az imatermet is meg tudjuk szemlélni, máshol, legalábbis amerre mi jártunk később, erre sajnos nem volt mód. A nagymecset olyan közel épült a ribathoz (erőd), hogy szándékosan lespórolták a minaretet belőle és a müezzin annak a tornyából (nador) hívja imádságra a népeket. Bár a nagymecsetnek is van egy kisebb tornya, hogy szó ne érje a ház elejit, oda viszont nem engednek felmászni.

Ribat
Átsétálunk hát a ribatba, ott van sréhen szemben. A ribatot már előző nap körbejártuk kívülről, tulajdonképpen nagyon picike. A bejárat kétoldalán korinthoszi oszlopok még a római időkből.
A kb. 1200 éves aglabida erődítmény egy központi udvar köré épült, több szintes és őrtornya (nador), mint említettem, egyben minaretként is szolgál. Ide fel lehet mászni és meg lehet csodálni a medinát felülről is, immár élőben (a neten leggyakrabban látható sousse-i medina látképe innen készült). A közeli nagymecset udvarára remek a kilátás. A falakon körben kis cellák, ahova imádkozni vonultak vissza a védők, ha idejük engedte. Az udvaron cicamama a kiscicáival, B. nagy örömére. Fotók a ribatról, a környékről és a macskákról, mehetünk tovább.

Dar Essid múzeum

A ribathoz közel eső fal mentén indulunk el felfelé, hogy megkeressük a Dar Essid múzeumot. Útközben kicsit leragadunk egy szőnyegszövő műhelynél, ahol megnézhetjük, milyen a csomózásos technika. Körbecsodáljuk a falak mentén kirakott szőnyegeket, egyik szebb, mint a másik. Érdekes, senki nem akarja ránk tukmálni egyiket sem, ezen kicsit csodálkozunk, aztán 1 TD borravalóval megköszönjük a bemutatót és megyünk tovább. 

Útközben egy kocsiból madonnaszerű anyuka kászálódik ki a kisbabájával, megkérdezem, hogy lefotózhatom-e, olyan szépek, a mama rábólint. Azért igyekszem, mert a papa közelít, hátha neki más a véleménye, mármint a fotózásról. A madonnaszerűséggel valószínűleg egyetért.

A Dar Essid múzeumot nem nehéz megtalálni, hatalmas táblájáról és még hatalmasabb sárga kapujáról messziről megismerszik. Állítólag Tunéziában a kapu méretéből lehet(ett) következtetni a család anyagi helyzetére, itt a tulajdonos családnak valószínűleg volt mit a tejbe aprítania.

Ez belülről is látszik. A múzeum tulajdonképpen egy magánház, amelyet korábban valóban laktak is és amelynek berendezése igen eklektikus, a világ minden tájáról származó bútorokkal, mégis nagyon komfortosnak és egységesnek néz ki. És nagyon érdekes. A bejáratnál magyar nyelvű útmutatóval látnak el, amely részletesen leírja a különböző helyiségek funkcionalitását, berendezési tárgyait és utal a családi szokásokra is. Például, hogy a gyerekek 10 éves korukig az anyjukkal aludtak, utána mehettek külön ágyba. Vagy azt, hogy a férj és a (valamelyik) feleség együtt tért nyugovóra a férj hatalmas ágyában, aztán az esti gyakorlatozás után a feleség visszament a saját, sokkal keskenyebb ágyába. A szűk kis nyitott udvarból, ami köré a ház épült, nyílnak a lakóhelyiségek, az első feleség szobája, a másodiké, a gyerekszoba, a férj szobája, közös helyiségek. Ha látogató érkezett, ide már nem jöhetett be, őt a családfő a kapu mögötti kis helyiségben fogadta, ahol mi a jegyeket vettük, mert az asszonnyal nem találkozhatott. Legérdekesebb talán a fürdőszoba, amelyet egy forrás táplál. A kád előtt papucsok sorakoznak. A sarokban piszoár.

A félemelet környékén van egy kisebb konyhai helyiség, de a nagykonyha még feljebb helyezkedik el, tele hatalmas főző- és tárolóedényekkel. Ugyanazon a szinten van a kút is, igen kényelmes megoldás, nem kell a vízzel sokat rohangálni, helyben felhúzható a mélyből.

Sajnos a tetőteraszon lévő kávézó nem üzemel, pedig az tartotta bennünk a lelket. Azért fel lehet mászni oda is, sőt, még egy kis tornyocska is van fölötte, ahonnan megint más perspektívából szemlélhetjük a medinát. De milyen jó lenne most egy kávé mellett elücsörögni itt!

Nosza, akkor keressük meg a N. által javasolt kávézót a medina közepén, amelyet a térkép szerint tudtunk, hogy hol található, de a medina kis utcáiban bóklászva nem is annyira könnyű tájékozódni, főleg, hogy a kávézó nevét sem tudtuk akkor még. Azt láttuk, hogy a Sofra-ciszternát kell keresni, mert annak a közelében kell lennie a kávézónak is. De honnan fogunk ráismerni, mikor a LP bevallása szerint is általában zárva van? N. szerint a szuknak azt a részét keressük középtájon, ahol lépcsős az utca, de mi akkor még a szukot sem ismertük. Na, elég az hozzá, kis tekergés után egész szépen megtaláltuk a ciszternát, innen a kávézó meg már csak egy köpésre volt. 

Sofra-ciszterna

Sajnos nincsen kitáblázva, de a furcsa alakjáról azért sejtettük, hogy az lehet az. Persze zárva volt. Viszont van mellette egy süllyesztett járdaszerűség és néhány ablak, amiken keresztül ha a szemünk nem is, de az objektív lencséje rögzíteni tudta, mi lehet odabent, így némi halovány képet mégis alkothattunk az LP szerint igen félelmetes látványról.

Cafe El Kasba és a szuk

Nem említettem eddig, de a medinában nem lehet úgy mászkálni, hogy ne tévedjen be az ember itt-ott a bazárba (szuk). Ez volt az egyetlen dolog, amitől előre tartottam egy kicsit, mert féltem, hogy túl erőszakosak lesznek az árusok és én nem vagyok az a fajta, aki jó képet tud vágni az ilyesmihez. De itt semmi problémám nem volt. Az igaz, hogy már jó előre kiabáltak nekünk mindenféléket magyarul, egyszer még a "szeretlek Zsuzsi" mellett azt is, hogy "szeretlek Gábor", de ez nem volt bántó, hiszen jóformán nem is tudják, mit jelent pontosan, vagy ha tudják is nagyjából, ez inkább csak arra való, hogy felhívják magukra és a portékájukra a figyelmet. Elég volt, ha intettünk, hogy nem, esetleg rájuk mosolyogtunk, vagy szó nélkül elmentünk mellettük, egyáltalán nem erőszakoskodtak. Egyszer az egyik árus közölte velünk, hogy "Valamilyen Pálné Szolnokról, jön minden évben" - ezen szabályosan nevetőgörcsöt kaptunk, de nem vette zokon, ő is vigyorgott.

Arra azért kíváncsi lennék, ki volt az a t. honfitársunk, aki abban lelte örömét, hogy hülyeségekre tanította meg ezeket az embereket.

Megtaláltuk hát a N. által emlegetett kávézót, Cafe El Kasba a neve. Több emeletes, tetőterasza is van, mi ott telepedünk le. A tetőterasz csupa-csupa virág, a földön tenyérnyi teknősök mászkálnak, páncéljuk sorszámozva, gondolom, este létszámellenőrzést tartanak. Örökké a talpad alá kell nézni, nehogy agyontaposd valamelyiket. A szabad székeken gyönyörű kék szemű sziámi cicák szunyókálnak. 

Cappuccinót és mentateát rendelünk. A teában friss mentalevelek és rengeteg fenyő-, pisztácia és mandulamag úszkál, laktató egy tea. És miközben szürcsöljük az italunkat, mindenfelől rákezdik a müezzinek. Nem élő hang, tudom, de ez az élvezeti értékéből nem von le semmit. Amikor ott ülsz és zúg a fejedben a müezzin-kánon, az felejthetetlen élmény.

Sousse, Nagymecset: 3 TD

Sousse, Ribat: 4 TD + 1 TD fotójegy

Sousse, Dar Essid múzeum: 3 TD + 1 TD fotójegy

Sousse, Cafe El Kasba

menta tea, capuccino: 3 TD körül

Tunézia, ami egy hétbe belefér - 1. nap

Sousse

Hirtelen határoztuk el egy téli hétvégén az utazást. Minél hamarabb szerettünk volna indulni, télből a nyárba, gondoltuk mi. Ez azért nem így van, mondták az ismerősök, Tunéziába télen ne menjünk, mert hideg van ott is. De hiszen Afrika! Jó-jó, az azért nem úgy van, mediterránium, menjünk tavasszal, amikor már szép az idő és nyílnak a virágok. Hallgatva a jótanácsokra végül egy március végi utat választottunk.

Habár a magánutak híve vagyok, most mégis utazási irodával szándékoztunk utazni. Ennek az az oka, hogy Tunéziába rengeteg olyan ajánlat van, amely csak a repjegyet és a szállást biztosítja valamilyen ellátással, nagyon jó árszínvonalon. Ennél olcsóbban magunk sem tudtuk volna kihozni a költségeket. Mi félpanziót kértünk, mert így nap közben szabadon utazgathattunk. 

A helyfoglalás és minden a neten keresztül történt (www.hurra-nyaralunk.hu), pénzek átutalással, kapcsolat emailben. Hiába, ez már a XXI. század! Nem mondom, kicsit azért izgultam, annyi rosszat hall az ember, de szerencsére itt nem volt semmi ilyesmiről szó.

Megkezdődött hát a készülődés. A személyes és netes jóbarátok rengeteg tanáccsal láttak el, arab és francia szavakat tanultunk (mint kiderült, angolul is remekül lehet boldogulni), az alkudozás szükségességét és művészetét, mire vigyázzunk, merre menjünk. Belevetettük magunkat a netes útleírásokba, egy idő után már az első mondatokból ki tudtam szűrni, ebben a leírásban hasznos információkhoz jutok-e, vagy az egész törölközőkről, szobaasszonyokról és a szállodai szolgáltatások fikázásáról szól-e. N-től kölcsönkaptam egy remek útikönyvet (Lonely Planet - Tunézia, röviden LP), ajánlom mindenki figyelmébe, aki látni is akar valamit Tunéziából. Nagyon hasznos, térképekkel, tippekkel, jó stílusban.

1. nap

Ferihegy 2. Minden flottul megy, időben érkezünk, lejelentkezünk a Kartago-s idegenvezetőnél, megkapjuk a repjegyeket, vouchert, lemérjük a csomagjainkat, ennek következtében egy üveg ásványvizet M-ék magukra vállalnak a készletemből, mert azzal már túlléptem volna a 20 kilót. Becsekkolunk, aztán irány a duty free shop, hogy beszerezzük a javasolt szeszesital készletet, ami arra hivatott, hogy fertőtlenítse elkényeztetett európai gyomrunkat. (Az arabok meg nálunk vigyáznak állítólag. Ennek legfőbb oka az eltérő baktériumflóra, amibe a külföldi belekerül és nincs hozzászokva.)

Mivel mi először voltunk Tunéziában és csak egy hétre mentünk, ezért úgy gondoltuk, nem kockáztatunk, inkább túlzásba visszük az elővigyázatosságot, nehogy fél héten keresztül a szobában kelljen kuksolni. Szóval mi tömény szesszel készültünk fel, minden étkezés előtt meghúztuk az üveget, bár a végén kiderült, hogy nem voltunk valami torkosak, mert egy csomó megmaradt. Gyerekek esetében ez persze nem járható út. Ezen felül nem fogyasztottunk olyan nyers zöldséget, amit valószínűleg előtte folyóvízzel tisztítottak. (Néha majdnem megszakadt a szívem egy kis remek káposztasalátáért az étteremben.) Vittünk magunkkal nedves tisztítókendőket kéztörlésre, ha útközben ettünk vagy WC-n voltunk és kézfertőtlenítő zselét. Ivásra és fogmosásra is palackozott vizet használtunk. Ezeken felül volt nálunk mindenféle gyógyszer (széntabletta, Lopedium, Smecta, Reasec), de egyikre sem volt szükség. Illetve én vagy kétszer bedobtam néhány széntablettát, amikor pizzáztunk, meg halas sütit vettem, vagy egyéb kajákat, nem is volt semmi bajom, de a többieknek sem, pedig ők nem dobáltak be semmit.

Viszont a csomagban rizikós italt elhelyezni, mert nem tudhatod, mikor durran szét a cuccaid között a reptéri dobálások következtében, a gépre meg folyadékot kintről nem vihetsz fel a kézipoggyászban. Ezért érdemes a duty free shopban bevásárolni, azt felengedik és nem is drága. Hát így kerültünk mi be a duty free shopba már rögtön induláskor.

Tunézia esővel várt minket, amikor leszálltunk Monastirban a Habib Bourguiba reptéren. Még a tranzitban pénzt váltottunk, hogy legyen helyi pénzünk, főleg aprónk, majd bejelentkeztünk a telepített idegenvezetőnél, aki kipipált minket is és megmondta, merre keressük a buszt, ami betranszferál majd a szállodába, Sousse-ba. Néztük a pálmákat, melyeket a szél tekergetett és az eső mosott és csak reménykedtünk, hogy lesz itt még azért szebb idő is.

Aztán a szállodai (Karawan) szobák elfoglalása után egyszercsak azt vettük észre, hogy még délután 3 óra sincs és mi már itt állunk tettre készen Tunéziában és még a nap is kezd kikandikálni a felhők mögül. Gyomrunk pedig jelezte, hogy habár ízletes volt a repülőn kapott tízórai, adagilag igen kicsinyre sikeredett, ezért utánpótlásra áhítozik. Előzetes olvasmányainkból tudtuk, hogy a szálloda aljában van egy remek pizzázó hely, keressük fel hát élőben. Már az erkélyről látszott egy vendéglátóipari egység, ablakán a PIZZA felirattal, aha, akkor ez lesz az. Hát nem az volt az, mert a hölgy közölte, amikor letelepedtünk, hogy pizza bizony nincs egy darab sem. Na jó, úgysem volt túl bizalomgerjesztő a hely, továbbálltunk. Kicsit mászkáltunk a tengerparton, immár napsütésben, de a szél annyira fújta a homokot, hogy visszamentünk a sétány túloldalára és milyen szerencse, mert a mellékutcában, még mindig a szálló épülettömbje mellett újabb kajáldára figyeltünk fel. Ezt emlegethették többen a netes útleírásaikban, mert igen ízletes pizzájuk volt, meg saslikjuk, meg olyan bolognai spagettijük, hogy a Marcello éttermivel is simán felveheti a versenyt Budapesten. Ami hab volt a tortán, hogy előételt is hoztak, igen finomat, kis kenyérszeletek valamilyen kenceficével, csípős harisszával, nyami. Később rájöttünk, hogy ez általános szokás, humorkodtunk is rajta, hogy nem lehet, hogy mi csak azt kérjünk?

Éhségünk csillapodtán elhatároztuk, hogy ha már ilyen fiatal az idő, mi bizony azonnal körülnézünk a medinában. A Karawan szállótól a medina kb. 20 percnyire van gyalog. Nekünk ez elsőre sokkal tovább tartott, hiszen annyi látnivaló volt. Rácsodálkoztunk a sétányon egymás mögött ácsorgó irtózatosan feldíszített konflisokra például, amiknek a látványa később is mindig Rejtőt (a Jenőt, nem a Tibort) juttatta eszembe, akárhányszor megláttam őket. Nem tudtunk betelni a pálmafák látványával, ahogy hajladoztak a szélben. Figyeltük az embereket, akik elég télies cuccokban jártak, a nőkön még kesztyű is volt, kendő és szőrmegallér, férfiakon kötött sapka, esetleg fez, vagy fez plusz kendő, hiába, ők nagy melegekhez vannak szokva. És ha már a viseletről beszélünk: én a magam részéről hagyományosabb öltözködésre számítottam a helyiek részéről. A férfiak legnagyobb része öltönyben, a fiatalabbak farmerben, dzsekiben-pólóban járnak, néhány idősebb emberen van fez, még ritkábban kendő, és elvétve láttunk olyan embereket, akiken titokzatos fekete malaclopó-szerűség volt kapucnival, de a fejükre magát a kabátot borították, a kapucni pedig hátul lifegett.

Mintha azt hallottam volna valahol, hogy ezt a viseletet a berberek hordják, de a fejemet nem tenném rá. A nők inkább viselnek hagyományosan hosszú, bő ruhát kendővel, de a fiatalabbak a hagyományosból általában már csak a kendőre szorítkoznak, egyébként meg ugyanolyan modernül öltözködnek, mint a srácok. Sok fiatal lány még kendőt sem hord.

Mire a medinába értünk, már egészen jó idő lett, a tengerparti szél itt nem érvényesült, viszont a nap szépen sütött.

Az LP térképe alapján azonosítottuk a főbb nevezetességeket. Először a Soula Centert. Ez egy fix áras ajándék-áruház, amelynek választékát és árait nem árt tanulmányozni, mielőtt az ember bonyolult alkudozásokba kezd a szukban, vagyis a bazárban.

A Mártírok terénél (Place des Martyrs) lépünk be a több, mint ezer éves falakkal körülvett medinába. Rögtön jobbra van tehát a Soula, majd egy helyes kis tér, ahonnan mind a nagymecset, mind a ribat (erőd) azonnal beazonosítható.

Az érkezés délutánján csak kóstolgatni akartuk a medina hangulatát, nem mentünk hát sehova be, inkább sétálni indultunk a szűk utcácskákban. Első nap még nem mászkáltunk túl bátran, de amerre mentünk, a szűk utcán söprögető asszonyokba, lépcsőn üldögélő idős férfiakba,  focizó gyerekekbe botlottunk. Inzultus sehol sem ért, az asszonyok ránk mosolyogtak, a gyerekek megvárták, hogy elmenjünk mellettük, a férfiak intettek vagy köszöntek.

A világörökség részeként nyilvántartott sousse-i medina alaposabb megismerését másnapra terveztük.

Toscana 2007, 4. nap/2

CORTONA

Arezzo után egy újabb nagy falat következett, Cortona. Persze időnk csak annyi volt, hogy az atmoszférát magunkba szívjuk. (Tulajdonképpen az egész 2007-es néhány napunkra ez mondható el.)
Itt még egyikünk sem járt korábban.  

Cortona városa olajfaligetekkel borított hegyoldalban, magasan fekszik. Így több pontjáról lélegzetellálító kilátás nyílik a toszkán tájra. A 14. század végén olyan mûvészeket csábított ide, mint pl. Fra Angelico, aki mintegy 10 évig lakott és dolgozott itt. Luca Signorelli (1450-1523) és Pietro da Cortona (1596-1669) pedig mindketten a város szülöttei.

Június elsõ vasárnapján számszeríjversenyt rendeznek: ez az Archidao-játékok. A város környékérõl öszesereglett versenyzõk középkori viseletet öltenek, és így versengenek a verretta d'oro (arany nyílvesszõ) elnyeréséért. 

Piazza Garibaldi, itt mentünk be az óvárosba:

Fenti képek a jelzett helyen készültek.
A kocsit itt hagytuk a távolabbi parkolóban (jobbra).
A városba nem szabad kocsival behajtani.

Ugyaninnen rálátás a Trasimeno-tóra

Majd végighaladtunk a Via Nazionalén, ahol jobbra-balra tekintgetve beláthattunk a fel illetve lefelé haladó kis sikátorokra, lépcsőkre, udvarokra...

Innen Pavarotti hangja csendült fel
egészen stílusosan

... egészen a Piazza della Repubblicáig, ahol a városháza áll. (Az a soklépcsős, tornyos.)

Tehát most a Piazza della Repubblicán járunk, ahonnan áttérve a Piazza Signorellin emelkedik a városi színház épülete, amelynek kávéházát nappal is lehet látogatni a megfáradt túristának. (Meg a pihent helyi erőknek is. :)) 

Mindenki emlékszik a filmnek arra a jelenetére,
amiben itt ülnek a szereplők, ugye? :)

Aki a mellékhelyiséget keresei, könnyen betévedhet a küzdő/nézőtérre. :) (mozis jelenet!)

Nyitva volt az ajtaja és egy lélek sem volt benne. De nem is szóltak rám amúgy magyarosan, hogy "onnan tessék kimenni, oda nem lehet besétálni!". 

Ez egy kellemes-tipikus óvárosi utcácska volt. De azért kívánkozott volna, ha egy kicsit kisüt a nap. Ehelyett lehet látni a képeken, micsoda szürkeség uralkodott. Nincs is már, csak néhány képem a városról. Igaz, a látogatás is elég rövidre sikeredett. Lesz még mit nézni legközelebb.

Közben befejeztük a kávédzást a színház teraszán és közvetlenül az épület melletti kis utcában megtaláltuk a Dóm teret. Innen is remek a kilátás, különösen az emelkedő felénél terpeszkedő temetőre. Még rá kéne jönni, hogy az a nagy márványtömb miért van a tér közepén. 

Tulajdonképpen ennyi volt Cortona így elsőre. Még egy képet tartogattam a végére:

Ez alatt a sűrű növényzet alatt
(kedvencem a kínai tatáriszalag és a vadszőlő)
egy jó kis kocsma rejtőzhet, mert meglehetős
nagy hangzavar szűrődött ki belőle.
Nem messze van a Piazza Garibalditól Cortonában.

PERUGIA

Bár Perugia már nem is Toscana, de szerintem mint közeli kirándulócélpont mindenképpen szóba jöhet. Ennyi év (14!) távlatából már nem emlékszem teljesen, de úgy rémlik, hogy hirtelen elhatározás volt Perugia felkeresése, nem terveztük előre. Eléggé belementünk a délutánba már Cortona után, de viszketett a talpunk és Perugia olyan közel volt... :)

A Trasimeno-tó mellett vezetett el az utunk. Látszott még a kocsiból is, hogy nagyon szép lehet és érdemes lenne kicsit megállni. De hát vagy Perugia, vagy Trasimeno, a kettő együtt nem fért bele. És akkor még azt hittük, hogy Montepulcianót is látni fogjuk, ha már arra járunk.

Ie. 217-ben a karthágói Hannibál itt aratott
döntő győzelmet a rómaiak felett.

A háromezer éves tartományi fővárost, még az etruszkok alapították egy csaknem hétszáz méter magas hegy tetején. A szintkülönbségek legyőzését a 80-as évek eleje óta mozgólépcsőrendszer könnyíti meg Perugiában.

Az ősi városmag fő látványossága a városháza (Palazzo dei Priori) erődszerű, gótikus tömbje, benne a kereskedők boltíves gyűléstermének XV. századból származó míves faburkolata és a palota második emeletén található Nemzeti Galéria, amely az umbriai festőiskola leggazdagabb gyűjteménye. Kiemelt hely jutott itt a két legnagyobb umbriai festő, Perugino (eredetileg Vannucci, innen a főutca elnevezése) és Pinturicchio munkáinak. 

Kész csoda, hogy sikerült néhány használható kép a szappantartóval. :)

Meghatározó városképi elem a városháza melletti Piazza 4. Novembre tér díszes szökőkútja:

Elsétálhatunk még a gótikus katedrálishoz, Perugia hétszáz éves egyeteméhez, a több mint kétezer éves etruszk főkapuhoz (nem láttuk, máshol jutottunk fel az óvárosba), de a város időtlen szépségét akkor fedezzük fel igazán, ha cél nélkül beleveszünk a középkori sikátorok útvesztőibe. 

Perugiát látni kell. 

***

Ennyicske volt a 2007-es toszkán utunk. Az ötödik nap már csak a hazautazásról szólt, arra egy szót sem vesztegetek, mert mindig nehéz Itáliától megválni.