Velence, 3. nap

2011. március 13.

Harmadik napunkon a Canal Grande másik oldalát, egyik kedvenc sestiere-met akartuk bejárni, a San Polo negyedet.
Az idő már reggel sem volt bíztató, tudtuk otthonról, hogy vasárnapra esős időt ígérnek és nagyon úgy nézett ki, hogy igazuk lesz. Lestük a ködöt az ablakból, legalább azt hozzon magával a rossz idő, de csak némi reggeli pára volt.
Sugi és Gyuri már rögtön induláskor elkavarodtak valamerre, mi többiek elindultunk gyalog a Rialto felé. Olyan szerencsénk volt, hogy pont útba esett a Bosch kiállítás helyszíne, csak még túl korán volt megnézni. Jól megjegyeztük a helyet, hogy majd ide visszatérünk később. Viszonylag kora reggel és vasárnap volt, alig volt még ember az utcán. Viszont az egyik téren láttunk egy 24 órás koporsókészítő műhelyt, belestünk a nyitott ajtón. Gyuri telefonált, hogy eltévedtek, találkozzunk a Rialtónál.

A fiúknak akkor kezdett először elegük lenni a szűk sikátorokban mászkálásból.
Az utcák, sikátorok kövezetének rései még tele voltak a karneváli konfettikkel, ez inkább érdekes volt, mint zavaró, viszont több szemetet láttam az utcákon szanaszét, mint a korábbi látogatásaim során. A csatornák is néhol bűzlöttek, ezen nagyon elszomorodtam, emlékeimben nem ilyen Velence élt eddig.
A Rialtónál átkelve a Canal Grandén, indultunk el a San Polo negyed felfedezésére. Az árusok pakoltak kifelé, az egyik egész jó magyarsággal kínálta a portékáját és nem sértődött meg, hogy nem vettünk semmit tőle. Sugi itt végre talált olyan millefiori szettet, amilyet keresett (fülbevaló + medál), így helyrezökkent az ő kedve is.

Elérkeztünk a Frarihoz, legalább kívülről láthattam, aztán a Scuola Grande di San Roccóra is tudtam vetni egy vágyakozó pillantást. Ez a mostani út nem erről szólt, így csak kívülről pislantgattam reája.
Ebben a negyedben volt egy restanciám még múltkorról, a San Pantalon templom, amit nagyon szerettem volna belülről látni és most volt is szerencsém hozzá, bár csak egy percig, de be  tudtam menni megnézni a szép mennyezeti freskóját.
A Santa Margerita tér továbbra sem értem, miért olyan kedves sokak számára, nekem most is csak egy volt a sok közül.
Elértük a Dorsoduro negyedet, útközben érintettük a gondolajavító műhelyt. Ennek másával első nap már találkoztunk a Castello negyedben való kóborlásunk során.
Másik kedvencem a San Giorgio Maggiore kis szigete. Átvaporettóztunk abban a reményben, hogy felmegyünk a templom tornyába, de ebédszüneteltek, így hát visszahajókáztunk a San Marcóra és mi is sziesztáztunk egyet a szállásunkon a fiúk nagy örömére.
A délutánt a San Michelén töltöttük, ami a temetősziget. Pont illett a szürke égbolthoz. Ez a temető nagyon érdekes, elsősorban, mert egy teljes sziget, a temető falai a sziget szélén vannak, körbejárni csak belülről lehet. Olyan, mint egy erődítmény. Mikor előző nap elhajókáztunk mellette, elég hátborzongató látványt nyújtottak a falban lévő kapuk, amelyekhez csak hajó tud odaállni, feltételezem, hogy temetéskor ezeket a kapukat használják. Ezeken keresztül csak egyirányú a közlekedés... Egyedül a vaporetto állomás az, aminek láttán nem borsódzott a hátam. A temetősziget és a Fondamente Nuove rakpartja között félúton, a vizen áll egy szobor, két alak, az egyik a temető felé mutat. Nem néztem még utána, pontosan kiket ábrázol, de meglepő volt, sehol nem olvastam még róla.

A falakon belül a temető nagyon szép. Több részre oszlik, van pl. egy kolumbáriumos rész, az hatalmas, olyan, mint egy panellakótelep, csak itt nem élő emberek laknak. Először nem értettük, hogy miért vannak kétlábú létrák minden "utcában", de aztán persze leesett, hogy a felső szinteket csak a létrával lehet elérni.
Nagyon megható a gyerektemető, minden kis síron valami jellemző tárgy volt elhelyezve, persze időtálló anyagból kifaragva, egy focilabda, baba, ilyesmik. Egyébként is divat, úgy láttam, hogy a sírokon mindenhol van valamilyen szobor, ezek egyediek a tehetősekén, és sok egyforma szobrot is láttam pl. János Pál pápát ábrázolót, ezeket nyilván sorozatban gyártják. És minden egyes síron, kriptán és urnafülkén ott van az elhunytak fényképe.
Megtaláltam egy magyar ember sírját is a temető egyik leválasztott részében, ez a rész valószínűleg a külföldieknek van fenntartva, mert több külföldi illetőségű sír is van ott. Próbáltuk megtalálni híres emberek sírját, de mivel nincs kitáblázva (amit nem csodálok, hogy nézne az ki), nem találtuk meg őket, kivéve egy híres orosz balett-táncosét.
Szemerkélt az eső, amikor otthagytuk a holtak birodalmát. Sugi és Gyuri hazament enni, mi pedig elhatároztuk (nem kis szerepem volt benne), hogy megkeressük a Teatro La Fenicét  és megpróbáljuk megnézni belülről, ha már így elromlott az idő. Gondoltam, a velencei boltosok biztos tudják, merre kell menni a Szent Márk térről, de sajnos tévedtem. Utólag kiderült, hogy hatalmas vargabetűt írtunk le, mert összevissza küldözgettek, holott a színház ott van egészen közel a térhez. A vicces az volt, hogy szinte ugyanazt az utat jártuk be, mint tavaly ősszel, pedig tavaly a Rialtótól indultunk. A végefelé többször ugyanazokat az embereket kérdeztem meg, mint tavaly, egy kis étterem pincérére határozottan emlékszem. Eléggé elázva találtunk rá végül a színház épületének a hátsó bejáratára, egy őr azonnal közölte is, hogy ma már nem lehet megnézni, jöjjünk vissza holnap. A főbejáratnál sem mondtak mást. Bakker. Jól eláztunk, mire ideértünk.
A Bosch kiállítást már nem volt kedvünk megkeresni az esőben, inkább hazabattyogtunk.

Velence, 2. nap

2011. március 12.

Ködvadászat

Másnap korán reggel reménykedve lestünk ki az ablakon, hátha meg tudunk csípni egy kis reggeli ködöt. Ha köd nem is, de elég sűrű pára volt, ezért a napot a San Marcón kezdtük, majd elvaporettóztunk a piacra. Szombat volt, nagy nyüzsi a piacon. Gyönyörű áru, a halas részlegnél sok gusztusos, friss tengeri herkentyű. A látványuktól jól megéheztem (bár reggeliztem otthon). Érdekes, hogy az egész piacon nem találtam egy lacikonyhát, sem egyéb friss ételt kínáló büfét. Nálunk ez másképp van.


Viszont újra belefutottunk egy önjelölt operaénekes haverba, aki már a San Marcón is bratyizott velünk. Messziről hallottuk az öblös danolását, amibe itt-ott azért becsúszott egy kis hamis hang is. Állítólag énekelni tanul a La Fenicében, haha, nehéz volt elhinni, főleg, ahogy kinézett.

A piac Rialto felőli végénél zsibvásár volt, a parton egy egész osztálynyi festőpalánta ügyködött a Canal Grande  megörökítésén.

A jóidőre való tekintettel ezt a napot a festői kis szigetek felfedezésének szenteltük. Úgy terveztük, hogy a távolabbi Buranóval kezdünk és onnan csorgunk visszafelé. Ezért odafelé útban Muranóban csak átszállni akartunk, ami többé-kevésbé sikerült is. Most már tudjuk, hogy a buranói LN járatra legjobb a Fondamente Nuovén felszállni (akkor még tán le is lehet ülni, amire most remény sem volt), de ha Muranóból megyünk, mint jelen esetben mi is, akkor a muranói világítótorony (Murano Faro) a helyes átszállóhely. Mi ezt nem tudtuk és bementünk Muranóba, majd vissza a világítótoronyhoz, na, ezért mondom.
Szombat és jóidő lévén a hajó dugig volt, képzelem, mi van itt nyáron... Mindegy, kb. 20 perc múlva azért csak odaértünk Burano kis színes városába. Kicsit riasztó volt a tömegben befelé csörtetni a városkába, de egy idő után az emberáradat nagyjából eloszlott. Azért pózoló távol-keleti fruskákba és az őket fotózó fiúikba mindenhol bele lehetett botlani továbbra is, hihetetlen, mennyi japcsival találkoztunk végig az utunk során.
Itt önállósítottuk magunkat és megbeszéltük, hogy hánykor és hol lesz a gyülekező. Kicsit elszámítottuk magunkat, mint utólag kiderült, Burano nagyon szép és szines, de nem kell ahhoz 3 óra, hogy körbejárja az ember, még akkor sem, ha fotóapparát van a kezében. Így sikerült hamarabb összetoborozni a társaságot és megpendítettem, hogy mi lenne, ha átmennénk Torcellóba, mert arra már régóta kíváncsi vagyok.

Burano

Buranóból egy T nevű járat visz át Torcello kis szigetére. Szépen kiépített út vezet be az ősi bazilikához, amit most már bánok, hogy nem néztem meg belülről is. Az az igazság, hogy mindannyian nagyon el voltunk ekkor már fáradva, lassan záróra is volt. Megnéztük Attila trónját (köze nincs a hun Attilához), láttunk még néhány puccos éttermet, aztán visszasétáltunk a kikötőbe. Így utólag azt mondom, hogy nem érte meg a fáradságot, mert pont azt nem kaptam meg ettől a kis sétától, amit szerettem volna, a háborítatlan nyugalom érzetét. Ezt sugallta az 1979-es Panoráma útikönyv. Lehet, hogy akkor még megvolt. Azért egyszer még szeretném bepótolni, amit most elmulasztottam, a bazilika megszemlélését belülről, aztán majd végleg megnyugszom Torcellót illetőleg.

 Torcello, háttérben a felállványozott Campanile

Velencébe csak ugyanazon a módon lehetett visszajutni, vagyis a "T" jelű vaporettóval Buranóba, onnan az LN jelűvel vissza Velencébe, illetve ki lehetett volna szállni Muranóban, de nekünk arra már nem volt energiánk. Annál is inkább, mert Buranóban akkora tömeg várta a vaporettót, hogy a gondolatától rosszul lettünk és azonnal valami megoldási stratégián kezdtünk agyalni, hogyan lehetne megúszni a tömeget. Az látszott kivihetőnek, hogy megvárjuk az estét egy étteremben, talán csökken a látogatók száma akkorra már.
Azért bementünk a tömegbe körülnézni, hogy tájékozódjunk. Máris okosabbak lettünk, ugyanis a tömeg fele nem Velencébe készült, hanem az ellenkező irányban levő Punta Sabbioniba. Havaj! A mi sorunk pedig megmozdult, mert éppen beállt egy vaporetto. Nem fértünk fel, viszont helyzeti előnyt jelentett, hogy egészen elöl álltunk akkor már a sorban. Fél órát így már kibírunk, mondtuk. Ámde a felettes hatóságok nagyon könyörületesek voltak aznap, mert alig 10 perc után befutott egy mentesítő járatnak kinéző nagy hajó és mi kényelmesen visszahajókáztunk a fedélzetén Velencébe.

Aznap hátravolt még a Piazzale Román a nagy Coop üzlet meglátogatása. Utána mi Bálinttal beültünk a legközelebbi kínai étterembe, a többiek otthon vacsoráztak.

Velence, 1. nap

2011. március 11.

Volt egy kis gubanc az előre lefoglalt szállással, ezért pár nappal az indulás előtt új szállás után kellett nézni. Sikerült a foglalás és az új szállás tulajdonosa, Nikosz nagyon készségesen felajánlotta levélben, hogy már reggel elfoglalhatjuk az apartmant, mert az előző éjszakán nincs vendége. Így megspóroltuk a pályaudvari csomagmegőrzés díját, ami nem kevés.
Amikor megérkeztünk a vonattal Velencébe, azonnal a vaporettobérlet megvásárlásával kezdtük. Itt volt egy kis szaladgálás, ugyanis egyik jegyárus bódé sem volt nyitva. Szerencsére az automatánál bérletet is lehet venni, így hozzájutottunk végül a hetibérlethez. Úgy számoltuk, hogy még mindig jobban megéri, mint 3+1 naposat venni, mert az úgy valamivel drágább lett volna, 4 napos pedig nincsen. Nem számoltunk viszont a 24 órás sztrájkkal, ami aznap bénította a közlekedést és ennek keretén belül csak a Rialtóig vitt minket a vaporetto a San Marco helyett, ahol a szállásunk volt. Mindegy, egész könnyen megtettük a hátralevő utat a csomagokkal gyalog. Azt meg inkább felejtsük el, hogy heringmódra utaztunk odáig a vaporettón, ráadásul az elsőre csak én jutottam fel, a többiek a következővel nyomorogták végig az utat. Érdekes, hogy sem anyázás, sem csúnyán nézés nem volt egy szem sem, pedig a hajdani hatos villamos kismiska volt ehhez képest.

Zsuzsával megkerestük Nikoszt a Hotel Doniban, hogy elkérjük a kulcsot, a többiek addig a Szent Márk téren várakoztak a csomagokkal.
Nagyon jó kis apartmant kaptunk, szép nagy konyhával és egy hatágyas szobával. Továbbra is jó a véleményem az olasz szálláshelyekről. (Legközelebb is apartmanba mennék, sokkal kényelmesebb és olcsóbb, főleg, hogy a kaján rengeteget lehet spórolni, ha van konyha hűtővel és egyebekkel.) A szobánk két ablaka egy szűk kis csatornára nyílt és ha kinéztünk a rakpart irányába, akkor pont a San Giorgio Maggiore kis szigetére láttunk rá.
Nem volt meleg, de a nap szépen sütött. Kicsit rendhagyó módon úgy határoztunk, hogy aznap kihasználjuk a szép időt és a Fondamente Nuovéról átvaporettózunk a Holtak szigetére, odáig pedig a Castello nyugis városrészen fogunk eljutni. Ez utóbbi remekül sikerült, a Castellóban kevés túrista ődöngött, mi pedig eszeveszetten kattogtattunk (akkor még). Szívtuk magunkba  a frissen mosott ruha finom illatát. Állítólag mostanában tiltják a ruha kiteregetését az ablakokba, nahát, micsoda hülyeség.

A Fondamente Nuove fontos vaporettoállomás Velencében, innen lehet áthajózni többek közt a Holtak szigetére (San Michele). Mire odaértünk, már elbújt a nap és elég hűvös lett az idő, rájöttünk, hogy túl késő átmenni Velence temetőjébe. A sztrájk miatt pedig amúgy is átláthatatlan volt a közlekedés.Visszafordultunk hát és tovább ődöngtünk Castellón, ahol a házak között nem volt olyan komor hangulata az embernek, mint a szélnek kitett rakparton.
Egy barátságos kis tér barátságos árú étkezdéjében pihentünk meg a szabad levegőn. Mire felálltunk a spagettizás után, már nem volt olyan barátságos, a pincérként működő vénember becsapott? Vagy mi? Nem értettük, étlapot nem kaptunk, ami ki volt írva, az nagyjából feleannyi volt, mint amennyit fizettünk érte. A vénember nem tudott, vagy nem nagyon akart velünk szót érteni, nem tudom, de rossz szájízzel keltünk fel, pedig a spagettijük nagyon finom volt. Utólag visszagondolva, nem fizettünk égbekiáltóan túl sokat, hiszen ez is Velence volt, de az ajtóra aggatott étlapszerűséggel nem volt összhang, az biztos. No mindegy, ilyen is van.

A visszaúton nem győztem nosztalgiázni. Érintettük a Miracoli templomot (Santa Maria dei Miracoli), a Zanipolót (Basilica S. Giovanni e Paolo) a kórházzal, elmentünk egy cukrászda előtt, kis tereken, ahol már jártam. Nagyon jó volt!
Pizzát vacsiztunk egy közeli étteremben.

Velence, 0. nap

2011. március 10.

Nulladik nap, mert még tulajdonképpen nem is Velence, hanem csak az indulás.
A vonat szokásosan 17:05-kor indult a Keletiből. Hatan amatőr fotósok voltunk egy hatszemélyes kusettfülkében. Kicsit bizalmatlanul figyeltük a fülke méreteit a csomagjainkhoz képest, de minden megoldódott, mert a kocsi nem volt tele és a kocsikísérő hölgy készségesen kinyitott nekünk egy újabb fülkét. Így hárman-hárman már egész jól elfértünk a lehajtható ágyakon.
De volt egy kis bibi. Iszonyatosan fűtöttek. Néha elszenderedtünk a fáradtságtól, de folyamatosan pihenni lehetetlen volt. Mindenki fehérneműben, egy szál lepedőbe burkolózva forgolódott a fekhelyén. Ismerős állapot, nekem volt már részem ilyenben korábbi velencei vonatozás során.
Az útlevél és vámellenőrzések nem maradtak el most sem. Elképzelem, milyen lehet bezörögni éjszaka minden fülkébe, majd szagolni a fülkéből kicsapó forró emberpárát. Már-már rejtői vízió, hehe.
Kellemes meglepetés volt viszont, hogy itt is kaptunk este 2 kisüveg ásványvizet fejenként, reggelire pedig teát, kávét tetszés szerint és egy édes süteményt.

A vonat pontosan érkezett most is a Santa Lucia pályaudvarra Velencében. Reggel 7:16 volt.