2011. március 13.
Harmadik napunkon a Canal Grande másik oldalát, egyik kedvenc sestiere-met akartuk bejárni, a San Polo negyedet.
Az idő már reggel sem volt bíztató, tudtuk otthonról, hogy vasárnapra esős időt ígérnek és nagyon úgy nézett ki, hogy igazuk lesz. Lestük a ködöt az ablakból, legalább azt hozzon magával a rossz idő, de csak némi reggeli pára volt.
Sugi és Gyuri már rögtön induláskor elkavarodtak valamerre, mi többiek elindultunk gyalog a Rialto felé. Olyan szerencsénk volt, hogy pont útba esett a Bosch kiállítás helyszíne, csak még túl korán volt megnézni. Jól megjegyeztük a helyet, hogy majd ide visszatérünk később. Viszonylag kora reggel és vasárnap volt, alig volt még ember az utcán. Viszont az egyik téren láttunk egy 24 órás koporsókészítő műhelyt, belestünk a nyitott ajtón. Gyuri telefonált, hogy eltévedtek, találkozzunk a Rialtónál.
A fiúknak akkor kezdett először elegük lenni a szűk sikátorokban mászkálásból.
Az utcák, sikátorok kövezetének rései még tele voltak a karneváli konfettikkel, ez inkább érdekes volt, mint zavaró, viszont több szemetet láttam az utcákon szanaszét, mint a korábbi látogatásaim során. A csatornák is néhol bűzlöttek, ezen nagyon elszomorodtam, emlékeimben nem ilyen Velence élt eddig.
A Rialtónál átkelve a Canal Grandén, indultunk el a San Polo negyed felfedezésére. Az árusok pakoltak kifelé, az egyik egész jó magyarsággal kínálta a portékáját és nem sértődött meg, hogy nem vettünk semmit tőle. Sugi itt végre talált olyan millefiori szettet, amilyet keresett (fülbevaló + medál), így helyrezökkent az ő kedve is.
Elérkeztünk a Frarihoz, legalább kívülről láthattam, aztán a Scuola Grande di San Roccóra is tudtam vetni egy vágyakozó pillantást. Ez a mostani út nem erről szólt, így csak kívülről pislantgattam reája.
Ebben a negyedben volt egy restanciám még múltkorról, a San Pantalon templom, amit nagyon szerettem volna belülről látni és most volt is szerencsém hozzá, bár csak egy percig, de be tudtam menni megnézni a szép mennyezeti freskóját.
A Santa Margerita tér továbbra sem értem, miért olyan kedves sokak számára, nekem most is csak egy volt a sok közül.
Elértük a Dorsoduro negyedet, útközben érintettük a gondolajavító műhelyt. Ennek másával első nap már találkoztunk a Castello negyedben való kóborlásunk során.
Másik kedvencem a San Giorgio Maggiore kis szigete. Átvaporettóztunk abban a reményben, hogy felmegyünk a templom tornyába, de ebédszüneteltek, így hát visszahajókáztunk a San Marcóra és mi is sziesztáztunk egyet a szállásunkon a fiúk nagy örömére.
A délutánt a San Michelén töltöttük, ami a temetősziget. Pont illett a szürke égbolthoz. Ez a temető nagyon érdekes, elsősorban, mert egy teljes sziget, a temető falai a sziget szélén vannak, körbejárni csak belülről lehet. Olyan, mint egy erődítmény. Mikor előző nap elhajókáztunk mellette, elég hátborzongató látványt nyújtottak a falban lévő kapuk, amelyekhez csak hajó tud odaállni, feltételezem, hogy temetéskor ezeket a kapukat használják. Ezeken keresztül csak egyirányú a közlekedés... Egyedül a vaporetto állomás az, aminek láttán nem borsódzott a hátam. A temetősziget és a Fondamente Nuove rakpartja között félúton, a vizen áll egy szobor, két alak, az egyik a temető felé mutat. Nem néztem még utána, pontosan kiket ábrázol, de meglepő volt, sehol nem olvastam még róla.
A falakon belül a temető nagyon szép. Több részre oszlik, van pl. egy kolumbáriumos rész, az hatalmas, olyan, mint egy panellakótelep, csak itt nem élő emberek laknak. Először nem értettük, hogy miért vannak kétlábú létrák minden "utcában", de aztán persze leesett, hogy a felső szinteket csak a létrával lehet elérni.
Nagyon megható a gyerektemető, minden kis síron valami jellemző tárgy volt elhelyezve, persze időtálló anyagból kifaragva, egy focilabda, baba, ilyesmik. Egyébként is divat, úgy láttam, hogy a sírokon mindenhol van valamilyen szobor, ezek egyediek a tehetősekén, és sok egyforma szobrot is láttam pl. János Pál pápát ábrázolót, ezeket nyilván sorozatban gyártják. És minden egyes síron, kriptán és urnafülkén ott van az elhunytak fényképe.
Megtaláltam egy magyar ember sírját is a temető egyik leválasztott részében, ez a rész valószínűleg a külföldieknek van fenntartva, mert több külföldi illetőségű sír is van ott. Próbáltuk megtalálni híres emberek sírját, de mivel nincs kitáblázva (amit nem csodálok, hogy nézne az ki), nem találtuk meg őket, kivéve egy híres orosz balett-táncosét.
Szemerkélt az eső, amikor otthagytuk a holtak birodalmát. Sugi és Gyuri hazament enni, mi pedig elhatároztuk (nem kis szerepem volt benne), hogy megkeressük a Teatro La Fenicét és megpróbáljuk megnézni belülről, ha már így elromlott az idő. Gondoltam, a velencei boltosok biztos tudják, merre kell menni a Szent Márk térről, de sajnos tévedtem. Utólag kiderült, hogy hatalmas vargabetűt írtunk le, mert összevissza küldözgettek, holott a színház ott van egészen közel a térhez. A vicces az volt, hogy szinte ugyanazt az utat jártuk be, mint tavaly ősszel, pedig tavaly a Rialtótól indultunk. A végefelé többször ugyanazokat az embereket kérdeztem meg, mint tavaly, egy kis étterem pincérére határozottan emlékszem. Eléggé elázva találtunk rá végül a színház épületének a hátsó bejáratára, egy őr azonnal közölte is, hogy ma már nem lehet megnézni, jöjjünk vissza holnap. A főbejáratnál sem mondtak mást. Bakker. Jól eláztunk, mire ideértünk.
A Bosch kiállítást már nem volt kedvünk megkeresni az esőben, inkább hazabattyogtunk.
Harmadik napunkon a Canal Grande másik oldalát, egyik kedvenc sestiere-met akartuk bejárni, a San Polo negyedet.
Az idő már reggel sem volt bíztató, tudtuk otthonról, hogy vasárnapra esős időt ígérnek és nagyon úgy nézett ki, hogy igazuk lesz. Lestük a ködöt az ablakból, legalább azt hozzon magával a rossz idő, de csak némi reggeli pára volt.
Sugi és Gyuri már rögtön induláskor elkavarodtak valamerre, mi többiek elindultunk gyalog a Rialto felé. Olyan szerencsénk volt, hogy pont útba esett a Bosch kiállítás helyszíne, csak még túl korán volt megnézni. Jól megjegyeztük a helyet, hogy majd ide visszatérünk később. Viszonylag kora reggel és vasárnap volt, alig volt még ember az utcán. Viszont az egyik téren láttunk egy 24 órás koporsókészítő műhelyt, belestünk a nyitott ajtón. Gyuri telefonált, hogy eltévedtek, találkozzunk a Rialtónál.
A fiúknak akkor kezdett először elegük lenni a szűk sikátorokban mászkálásból.
Az utcák, sikátorok kövezetének rései még tele voltak a karneváli konfettikkel, ez inkább érdekes volt, mint zavaró, viszont több szemetet láttam az utcákon szanaszét, mint a korábbi látogatásaim során. A csatornák is néhol bűzlöttek, ezen nagyon elszomorodtam, emlékeimben nem ilyen Velence élt eddig.
A Rialtónál átkelve a Canal Grandén, indultunk el a San Polo negyed felfedezésére. Az árusok pakoltak kifelé, az egyik egész jó magyarsággal kínálta a portékáját és nem sértődött meg, hogy nem vettünk semmit tőle. Sugi itt végre talált olyan millefiori szettet, amilyet keresett (fülbevaló + medál), így helyrezökkent az ő kedve is.
Ebben a negyedben volt egy restanciám még múltkorról, a San Pantalon templom, amit nagyon szerettem volna belülről látni és most volt is szerencsém hozzá, bár csak egy percig, de be tudtam menni megnézni a szép mennyezeti freskóját.
A Santa Margerita tér továbbra sem értem, miért olyan kedves sokak számára, nekem most is csak egy volt a sok közül.
Elértük a Dorsoduro negyedet, útközben érintettük a gondolajavító műhelyt. Ennek másával első nap már találkoztunk a Castello negyedben való kóborlásunk során.
Másik kedvencem a San Giorgio Maggiore kis szigete. Átvaporettóztunk abban a reményben, hogy felmegyünk a templom tornyába, de ebédszüneteltek, így hát visszahajókáztunk a San Marcóra és mi is sziesztáztunk egyet a szállásunkon a fiúk nagy örömére.
A délutánt a San Michelén töltöttük, ami a temetősziget. Pont illett a szürke égbolthoz. Ez a temető nagyon érdekes, elsősorban, mert egy teljes sziget, a temető falai a sziget szélén vannak, körbejárni csak belülről lehet. Olyan, mint egy erődítmény. Mikor előző nap elhajókáztunk mellette, elég hátborzongató látványt nyújtottak a falban lévő kapuk, amelyekhez csak hajó tud odaállni, feltételezem, hogy temetéskor ezeket a kapukat használják. Ezeken keresztül csak egyirányú a közlekedés... Egyedül a vaporetto állomás az, aminek láttán nem borsódzott a hátam. A temetősziget és a Fondamente Nuove rakpartja között félúton, a vizen áll egy szobor, két alak, az egyik a temető felé mutat. Nem néztem még utána, pontosan kiket ábrázol, de meglepő volt, sehol nem olvastam még róla.
A falakon belül a temető nagyon szép. Több részre oszlik, van pl. egy kolumbáriumos rész, az hatalmas, olyan, mint egy panellakótelep, csak itt nem élő emberek laknak. Először nem értettük, hogy miért vannak kétlábú létrák minden "utcában", de aztán persze leesett, hogy a felső szinteket csak a létrával lehet elérni.
Nagyon megható a gyerektemető, minden kis síron valami jellemző tárgy volt elhelyezve, persze időtálló anyagból kifaragva, egy focilabda, baba, ilyesmik. Egyébként is divat, úgy láttam, hogy a sírokon mindenhol van valamilyen szobor, ezek egyediek a tehetősekén, és sok egyforma szobrot is láttam pl. János Pál pápát ábrázolót, ezeket nyilván sorozatban gyártják. És minden egyes síron, kriptán és urnafülkén ott van az elhunytak fényképe.
Megtaláltam egy magyar ember sírját is a temető egyik leválasztott részében, ez a rész valószínűleg a külföldieknek van fenntartva, mert több külföldi illetőségű sír is van ott. Próbáltuk megtalálni híres emberek sírját, de mivel nincs kitáblázva (amit nem csodálok, hogy nézne az ki), nem találtuk meg őket, kivéve egy híres orosz balett-táncosét.
Szemerkélt az eső, amikor otthagytuk a holtak birodalmát. Sugi és Gyuri hazament enni, mi pedig elhatároztuk (nem kis szerepem volt benne), hogy megkeressük a Teatro La Fenicét és megpróbáljuk megnézni belülről, ha már így elromlott az idő. Gondoltam, a velencei boltosok biztos tudják, merre kell menni a Szent Márk térről, de sajnos tévedtem. Utólag kiderült, hogy hatalmas vargabetűt írtunk le, mert összevissza küldözgettek, holott a színház ott van egészen közel a térhez. A vicces az volt, hogy szinte ugyanazt az utat jártuk be, mint tavaly ősszel, pedig tavaly a Rialtótól indultunk. A végefelé többször ugyanazokat az embereket kérdeztem meg, mint tavaly, egy kis étterem pincérére határozottan emlékszem. Eléggé elázva találtunk rá végül a színház épületének a hátsó bejáratára, egy őr azonnal közölte is, hogy ma már nem lehet megnézni, jöjjünk vissza holnap. A főbejáratnál sem mondtak mást. Bakker. Jól eláztunk, mire ideértünk.
A Bosch kiállítást már nem volt kedvünk megkeresni az esőben, inkább hazabattyogtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése