2011. március 14.
Utolsó nap kicsit több pára nézett ki az előző napi eső miatt, ezért a közös rántottareggeli után kiözönlöttünk a Szent Márk térre fotózni. A csomagok már össze voltak készítve, a szállást 11-ig kellett elhagyni, ezért megbeszéltük, hogy mindenki megy a feje és jóérzéke után, 3/4 11-kor találkozunk a szállás előtti kis téren (amit imádtam egyébként).
Mivel a pára inkább a nyílt víz fölött gyűlt össze, a Santa Maria della Salute alig látszott, ezért én elrohantam a vaporettóhoz, hogy felkeressem az Accademia hídját abban a reményben, hátha tudok néhány ködbe vesző ívet fotózni, mivel ez a híd nincs messze a nagy víztől. Sajnos rosszul számítottam, itt már alig volt pára. Viszont a híd tetejéről megláttam egy tengerjárót bekúszni a kikötő felé, ezért nyakamba szedtem a lábam és átrohantam a Dorsoduro negyed túlfelére, a rakpartra, hogy lencsevégre tudjam kapni a hajót. Erre még sohasem jártam, a rakpart alig 50-100 méterre volt az Accademiától. A hajót nem késtem le, de mégsem lehetett róla jó felvételeket csinálni, mert túl messze volt a parttól.
Ha már ott voltam, kíváncsi lettem, hogy körbe lehet-e járni ezt a földnyelvet. Igen, körbe lehet. A csúcson van a vámház régi épülete, előtte egy üvegkalitkában hófehér fiúszobor áll, kezében egy békát tart. Nem sokat gondolkodtam, miért van a szobor kalitkában, biztos így védik az időjárás viszontagságaitól. Később, amikor mentünk az állomásra, a vaporetto fedélzetéről felfedeztem, hogy a fiúról leszedték a kalitkát, akkor úgy látszik, csak éjszakára védelmezik. Ennek a fiúnak egyébként borzalmas a tartása, öregkorában problémája lesz a derekával!
Amikor végeztem a vámház körbejárásával, átvaporettóztam a túloldalra és elkezdtem visszaszivárogni a Szent Márk tér felé. Ekkor találtam rá egy igen érdekes gondolakikötőre közvetlenül a tér mellett. Legalább 25-30 gondola ringatózott itt több sorban egymás mellett, pazar látvány volt. Japán túristák százai álltak sorba és a gondolák folyamatosan szedték fel és vitték őket szanaszét a csatornákba. Ez itt nagyüzem volt, egy főgondoliere dirigálta a műveleteket.
Lassan vissza kellett menni a szálláshoz. A csomagokat átvittük Nikoszék családi szállodájába, a Hotel Doniba, ahol estig tárolhattuk őket.
Ezután újra áthajókáztunk a San Giorgio Maggioréra és ezúttal sikeresen meghódítottuk a tornyot, habár a látvány meg sem közelítette azt, amikor szép napsütés van. Helyette inkább jó szürke volt az idő.
Aztán újra a Szent Márk tér következett, megcsodáltunk egy idős festőt, ahogy velencei hangulatképet varázsolt pár perc alatt a papírjára. Közvetlenül mellette giccsparádés bódé, nem zavarták egymás vevőkörét, gondolom.
A Szent Márk téren Zsuzsa majdnem rávett, hogy üljünk be a méregdrága Florianba egy kávéra, de végül leszavaztuk. Valahogy megint megtaláltuk a La Fenicét, de továbbmentünk, mert a csavartlépcsős Contarini palotát kerestük, amit jól eldugtak, de azért meglett. Elég kiábrándító a környezete, egy pici beugróban van, nagylátószögű obi nélkül nem is nagyon lehet befogni. Itt vettem észre, hogy nincs meg az objektívvédő sapkám. Kicsit idegbajos lettem a gondolattól, hogy hova fogom tenni úgy a gépemet hazáig, hogy ne menjen tönkre az obi védelem nélkül. Sugi és Gyuri valahova eltűntek, mi többiek visszamentünk a La Fenicéhez, mert ott még megvolt a cucc. Ott derült ki, hogy egész végig nálam volt, csak becsúszott az útikönyv lapjai közé. Huhh.
Furcsa volt az időjárás, állandóan változott, a nap hol kisütött, hol elbújt a felhők mögé és minden azonnal szürke lett.
Velencei kirándulásunk utolsó fejezete a Ghetto megkeresésével kezdődött. Azt hittem, hogy most többet fogok látni a Ghettóból, mint ősszel, de nem, úgy látszik, ez a városrész tényleg ilyen picike. Az ember csak átsétál a kis utcákon, kiér a terecskére, ott bámulászik egy kicsit, aztán kész, már nem is a Ghettóban van, hanem a Cannaregio városrész nagyon kellemes, nagyon szimpi fősétányán, a Misericordián. A többiek is el voltak ragadtatva, végre egy olyan városrész, ahol nem fél méter széles az utca. Perszehogy Velencéhez az is hozzátartozik, de azért jólesik néha nagyobb levegőt is venni és azt itt lehetett. Még ilyen alkonyati szürkeségben is tetszett mindenkinek, pedig ők nem látták azt, amit mi szeptemberben, a ragyogó napsütésben úszó, nyugalmas sétányt a kis bárokkal és éttermekkel, a kis szines palotákkal. Persze a vendéglátóipari egységek és a lakópaloták most is ott voltak, csak nem ragyogtak, mert nem sütött a nap. De hangulat, az most is volt.
Ideje volt visszaszivárogni a holminkért a Hotel Doniba. Gyalog elindultunk a Canal Grandéval párhuzamosan a Szent Márk tér felé. Ez is jópofa volt, itt egy széles utcán mentünk, ami nem nagyon jellemző Velencére. Rengetegen voltak, főleg velenceiek, mentek hazafelé a munkából. Jobbra felfedeztünk egy jó kis borozót, ott megpihentünk és ittunk jóféle helyi vörösborocskát, aminek elfelejtettem a nevét.
Nem mentünk végig gyalog, hiszen még mindig a Cannaregio városrészben voltunk. Felpattantunk egy vaporettóra, összeszedtük a cuccot, aztán fel az utolsó vaporettónkra, amivel visszahajóztunk a Canal Grandén egészen a vasútállomásig. Még annyi időnk volt, hogy megvacsorázzunk a Brekben.
A Breknek mindig nagy a forgalma, de most átlagon felüli volt, mert kb. 100 olasz középiskolás gyerek ricsajozott inkább, mint vacsorázott odabent. Nincs még egy nép, akik képesek mindannyian, ahányan vannak, egyszerre beszélni. Ezek a gyerekek ezt nagyon szorgalmasan gyakorolták!
Azért jutott nekünk is étel, asztal is nagyjából, bár a melegpultot képtelenség volt megközelíteni. Aztán amikor végre felkerekedtek a kölykök és elmentek, szinte zavaró lett a csend az étteremben.
Visszafelé a vonatút két szempontból volt említésreméltó. Egyik, hogy mind a hatunknak egy fülkében kellett elférnünk csomagostól együtt, mert nem volt másik üres fülke. Először lehetetlennek tűnt a feladat, elképzelni nem tudtuk, hogy fogjuk elhelyezni a cuccokat, magunkról már nem is beszélve, de végül sikerült. Másik, hogy most nem fűtöttek olyan eszeveszetten, úgyhogy többet tudtunk pihenni, mint odafelé útban. Így egy kissé visszatért a hitem a vonatozásban, amit kezdtem már kissé elveszíteni.
Utolsó nap kicsit több pára nézett ki az előző napi eső miatt, ezért a közös rántottareggeli után kiözönlöttünk a Szent Márk térre fotózni. A csomagok már össze voltak készítve, a szállást 11-ig kellett elhagyni, ezért megbeszéltük, hogy mindenki megy a feje és jóérzéke után, 3/4 11-kor találkozunk a szállás előtti kis téren (amit imádtam egyébként).
Mivel a pára inkább a nyílt víz fölött gyűlt össze, a Santa Maria della Salute alig látszott, ezért én elrohantam a vaporettóhoz, hogy felkeressem az Accademia hídját abban a reményben, hátha tudok néhány ködbe vesző ívet fotózni, mivel ez a híd nincs messze a nagy víztől. Sajnos rosszul számítottam, itt már alig volt pára. Viszont a híd tetejéről megláttam egy tengerjárót bekúszni a kikötő felé, ezért nyakamba szedtem a lábam és átrohantam a Dorsoduro negyed túlfelére, a rakpartra, hogy lencsevégre tudjam kapni a hajót. Erre még sohasem jártam, a rakpart alig 50-100 méterre volt az Accademiától. A hajót nem késtem le, de mégsem lehetett róla jó felvételeket csinálni, mert túl messze volt a parttól.
Ha már ott voltam, kíváncsi lettem, hogy körbe lehet-e járni ezt a földnyelvet. Igen, körbe lehet. A csúcson van a vámház régi épülete, előtte egy üvegkalitkában hófehér fiúszobor áll, kezében egy békát tart. Nem sokat gondolkodtam, miért van a szobor kalitkában, biztos így védik az időjárás viszontagságaitól. Később, amikor mentünk az állomásra, a vaporetto fedélzetéről felfedeztem, hogy a fiúról leszedték a kalitkát, akkor úgy látszik, csak éjszakára védelmezik. Ennek a fiúnak egyébként borzalmas a tartása, öregkorában problémája lesz a derekával!
Amikor végeztem a vámház körbejárásával, átvaporettóztam a túloldalra és elkezdtem visszaszivárogni a Szent Márk tér felé. Ekkor találtam rá egy igen érdekes gondolakikötőre közvetlenül a tér mellett. Legalább 25-30 gondola ringatózott itt több sorban egymás mellett, pazar látvány volt. Japán túristák százai álltak sorba és a gondolák folyamatosan szedték fel és vitték őket szanaszét a csatornákba. Ez itt nagyüzem volt, egy főgondoliere dirigálta a műveleteket.
Lassan vissza kellett menni a szálláshoz. A csomagokat átvittük Nikoszék családi szállodájába, a Hotel Doniba, ahol estig tárolhattuk őket.
Aztán újra a Szent Márk tér következett, megcsodáltunk egy idős festőt, ahogy velencei hangulatképet varázsolt pár perc alatt a papírjára. Közvetlenül mellette giccsparádés bódé, nem zavarták egymás vevőkörét, gondolom.
A Szent Márk téren Zsuzsa majdnem rávett, hogy üljünk be a méregdrága Florianba egy kávéra, de végül leszavaztuk. Valahogy megint megtaláltuk a La Fenicét, de továbbmentünk, mert a csavartlépcsős Contarini palotát kerestük, amit jól eldugtak, de azért meglett. Elég kiábrándító a környezete, egy pici beugróban van, nagylátószögű obi nélkül nem is nagyon lehet befogni. Itt vettem észre, hogy nincs meg az objektívvédő sapkám. Kicsit idegbajos lettem a gondolattól, hogy hova fogom tenni úgy a gépemet hazáig, hogy ne menjen tönkre az obi védelem nélkül. Sugi és Gyuri valahova eltűntek, mi többiek visszamentünk a La Fenicéhez, mert ott még megvolt a cucc. Ott derült ki, hogy egész végig nálam volt, csak becsúszott az útikönyv lapjai közé. Huhh.
Furcsa volt az időjárás, állandóan változott, a nap hol kisütött, hol elbújt a felhők mögé és minden azonnal szürke lett.
Velencei kirándulásunk utolsó fejezete a Ghetto megkeresésével kezdődött. Azt hittem, hogy most többet fogok látni a Ghettóból, mint ősszel, de nem, úgy látszik, ez a városrész tényleg ilyen picike. Az ember csak átsétál a kis utcákon, kiér a terecskére, ott bámulászik egy kicsit, aztán kész, már nem is a Ghettóban van, hanem a Cannaregio városrész nagyon kellemes, nagyon szimpi fősétányán, a Misericordián. A többiek is el voltak ragadtatva, végre egy olyan városrész, ahol nem fél méter széles az utca. Perszehogy Velencéhez az is hozzátartozik, de azért jólesik néha nagyobb levegőt is venni és azt itt lehetett. Még ilyen alkonyati szürkeségben is tetszett mindenkinek, pedig ők nem látták azt, amit mi szeptemberben, a ragyogó napsütésben úszó, nyugalmas sétányt a kis bárokkal és éttermekkel, a kis szines palotákkal. Persze a vendéglátóipari egységek és a lakópaloták most is ott voltak, csak nem ragyogtak, mert nem sütött a nap. De hangulat, az most is volt.
Ideje volt visszaszivárogni a holminkért a Hotel Doniba. Gyalog elindultunk a Canal Grandéval párhuzamosan a Szent Márk tér felé. Ez is jópofa volt, itt egy széles utcán mentünk, ami nem nagyon jellemző Velencére. Rengetegen voltak, főleg velenceiek, mentek hazafelé a munkából. Jobbra felfedeztünk egy jó kis borozót, ott megpihentünk és ittunk jóféle helyi vörösborocskát, aminek elfelejtettem a nevét.
Nem mentünk végig gyalog, hiszen még mindig a Cannaregio városrészben voltunk. Felpattantunk egy vaporettóra, összeszedtük a cuccot, aztán fel az utolsó vaporettónkra, amivel visszahajóztunk a Canal Grandén egészen a vasútállomásig. Még annyi időnk volt, hogy megvacsorázzunk a Brekben.
A Breknek mindig nagy a forgalma, de most átlagon felüli volt, mert kb. 100 olasz középiskolás gyerek ricsajozott inkább, mint vacsorázott odabent. Nincs még egy nép, akik képesek mindannyian, ahányan vannak, egyszerre beszélni. Ezek a gyerekek ezt nagyon szorgalmasan gyakorolták!
Azért jutott nekünk is étel, asztal is nagyjából, bár a melegpultot képtelenség volt megközelíteni. Aztán amikor végre felkerekedtek a kölykök és elmentek, szinte zavaró lett a csend az étteremben.
Visszafelé a vonatút két szempontból volt említésreméltó. Egyik, hogy mind a hatunknak egy fülkében kellett elférnünk csomagostól együtt, mert nem volt másik üres fülke. Először lehetetlennek tűnt a feladat, elképzelni nem tudtuk, hogy fogjuk elhelyezni a cuccokat, magunkról már nem is beszélve, de végül sikerült. Másik, hogy most nem fűtöttek olyan eszeveszetten, úgyhogy többet tudtunk pihenni, mint odafelé útban. Így egy kissé visszatért a hitem a vonatozásban, amit kezdtem már kissé elveszíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése