Provence, 2011. szeptember 22.

csütörtök

Gordes
Roussillon
Chateau_la_Canorgue

Gordes hihetetlenül gyönyörű fekvése ellenére nem olyan régen került a figyelem középpontjába, amikor pár évvel ezelőtt Riddley Scott itt forgatta a "Bor, mámor, Provence" c. filmjének bizonyos jeleneteit. A városka házai egy hegytetőről zúdulnak szabályosan alá, hangulatos utcák, kis kávézók, jó magas árak. És persze pasztellszinek mindenütt.

A főtéren a filmből ismert kávézó enyhe extázist váltott ki a filmértő-rajongó Petiből. Nem akartunk úgy elmenni innen, hogy ne ott igyunk meg egy kávét, ahol Russel Crowe a filmben, de a 8 euro még minket is visszatántorított. Végül a szemközti nagyon hangulatos, nagyon francia kávézóban telepedtünk le és fogyasztottunk teljesen normál áron. Akkor már körbefotóztuk a város legfrekventáltabb helyeit.
Mostanra teljesen visszatért a nyár Provence-ba, térdnadrágban, ujjatlan pólóban lehet járkálni és a reggeli csípősség után a hőmérséklet igen hamar elszalad a 30 fok felé.

Gordes után az okkerváros, Roussillon következett. Ennek a városnak is nagyon szép a fekvése és a halvány pasztellszineket itt jóval erősebb árnyalatok váltják fel. Az egész város a narancssárgás vörös ezer árnyalatában játszik. Ennek oka az okker-vasoxidtartalmú talaj.
Ez a szín a mélykék éggel, a vadszőlő élénkzöld leveleivel csak úgy vibrál a déli napsütésben.
A város melletti erdőben van az okkerkanyon, ami egy félóra alatt végigjárható ösvény a különböző vöröses árnyalatú természetalkotta alakzatok között. Szineiben nagyon hasonlít a mi Vértes hegységbeli Gántunkhoz.
A séta végén életem eddigi egyik legfinomabb fagyiját ettem, levendulafagyit. Mily meglepő!
(2 euro / gombóc, de a gombóc hatalmas)

Ezután következett a soronkívüli program, a Chateau la Canorgue felkeresése. Amellett, hogy a "Bor, mámor, Provence"-ból én is emlékeztem, milyen hangulatos kastély és környezet van itt, szóval emellett ez egy híres provence-i borászat is. Behajtottunk a birtokra és ujjongva fedeztük fel a filmből ismerős helyeket. A kastély egy kő mellvéddel van elválasztva a birtok látogatható részeitől, ahol a borászat árudája van. Van egy nagy szőlő (picit elhanyagolva), közte és a kastély között egy kis igazi francia kert, apró tó, utána jön egyemeletnyi magasságban a mellvéd, mögötte hatalmas platánfák és a kastély maga. Körülötte táblák, hogy magánterület, azaz oda már látogató ne lépjen be. Pedig hű, de bementünk volna oda is.
Petiék vettek 3 flaska bort, aztán elindultunk hazafelé.
Vacsora után pedig, mintegy záróakkordként, megnéztük a "Bor, mámor, Provence" c. filmet.

Provence, 2011. szeptember 21.

szerda

Pont du Gard
Abbaye de Saint Roman
Tarascon

Ma már reggel látszott, hogy nagyon szép idő lesz. Elindultunk Avignon felé, mert az uticélunk a római kori aquaduct, a Pont du Gard volt. Örültem, mert tegnap elfelejtettem Avignonban lefotózni a városfalat.
Noha a Pont du Gard Provence egyik legfontosabb műemléke, az útikönyvem tárgymutatójában mégsem volt benne. Azért meglett, de hosszas keresgélés kellett hozzá.

Útközben két helyen is láttam, hogy Provence-ban megkezdődött a szüret. Érdekes módon művelik a szőlőt, ez már 2003-ban is feltűnt. Egész alacsonyak a szőlőtőkék és vagy egyáltalán nincsenek kordonon, vagy csak alacsony kordonra futtatják a növényt.

Itt is nagy almafaültetvények vannak, mint Olaszországban, de minden valahogy egy kicsit slendriánabb. Olaszországban minden növény haptákban áll. Ez a lazaság egyébként nem csak a mezőgazdaságra jellemző, hanem úgyszólván mindenre. Míg az (észak)olaszokat úgy jellemezném, hogy mindenben, amit csinálnak, van valamiféle elegancia, kezdve a lakáskultúrájukkal egészen a földeken termesztett káposztáig, addig a franciák mindenben egy fokkal hanyagabbak, legalábbis itt Provence-ban. Meglátszott ez a szinte arabos hangulatú városaikon is. Számomra ez meglepő felfedezés, és persze nem biztos, hogy mindenhol így van, de nekem egyelőre ez a benyomásom.

A franciák egyébként nagyon kedves népség.

Közben megérkeztünk a Pont du Gardhoz. Kis sétával lehet a hidat a parkolóból megközelíteni. Először csak a híd két felső szintje látszik, később tűnik elő a legalsó, harmadik szint is. A környezet nagyon szép, a híd alatt egy sötétzöld folyó kanyarog. A folyó most elég keskeny volt, de szokott nagyobb is lenni, ez látszott a sziklás ártér nagyságából. Mi is lementünk a sziklákra, és megint elfelejtettem belegázolni a vízbe nem is tudom, miért, pedig jólesett volna.

A túristaközpontban ebédeltünk. Az ember megveszi a dobozos kaját, odamegy az egyik mikróhoz és megmelegíti. Én tikka masalás csirkét ettem. Azt hinné az ember, hogy ez így nagyon olcsó, de nem, hanem inkább jó drága volt salátával, ásványvízzel, édességgel, bár nem is volt kevés.

Ezután megint kirándultunk, ezúttal az Abbaye de Saint Roman-hoz. Ez egy hegytetőn álló, sziklába vájt, több, mint ezer éves kolostorrom, a világ egyik leghíresebb barlangkolostora. A legérdekesebbek a szikla tetejébe vájt emberalakú mélyedések, ide temették a halottaikat.

Megint buta voltam, nem fotóztam le az ismertetőt, amit kaptunk. Ezért csak nagyjából emlékszem, hogy mi is volt azzal a trónussal, amit lent az egyik barlanghelyiségben láttunk. Valami olyasmi, hogy ha valaki beleül, azzal valami történni fog, vagy mittomén. Morten bevallotta, hogy tavaly beleült (na, látszik is), Peti meg most (az is meglátszott rögtön).

Hazafelé menet még negyed órára megálltunk Tarasconban a várnál egy hirtelen ötlettől vezérelve.

 Abbaye de Saint Roman:

ókeresztény(?) temető

Sziklakolostor-belső Terézzel

Márti

no comment :)

Provence, 2011. szeptember 20 - további képek

Fort Saint André (Villeneuve lés Avignon):

Akik a nehezebb utat választották

A Pápák palotája Avignonban - ilyen látványt nyújt az erődből

Ízelítő a nyálcsorgatós loft kínálatából ( nem nagyon engedték, hogy fotózzunk)

Oh, mily kafa kocsim van!

Provence, 2011. szeptember 20.

A mi kis lakhelyünk.
A földszinten a konyha ablakai, fölötte az én kis szobám ablaka.

kedd

Avignon
Villeneuve

Ma egy úticélunk volt, Avignon. A óvárost tekintélyes védőfal veszi körül. Parkolót nehéz volt találni. Miközben kerestük, teljesen tuniszi hangulat lett úrrá rajtam, amikor bementünk a falon belülre és bámultunk ki a kocsi ablakán. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy itt ugyanolyan nagy arányban fogok színesbőrűeket látni, mint Marseille-ben. Nagy volt a jövés-menés, a forgatag, de igazából főleg nem a túristák, hanem az ottlakók képezték ennek a nyüzsgésnek a magvát. A kis kávéház teraszán (dehogy terasz, a járdára kitett asztalok, székek) ahova beültünk (kávé, pisi) franciák itták a kávéjukat. Meg mi is. A nap erősen odatűzött, miközben az asztal alatti lábunk kicsit didergett. Később már az időnek ez a csípőssége is elmúlt, egyedül az erős szél maradt meg, mellette a nap ezerrel sütött. Estére mindenki kipirult, nekem a lábfejem annyit barnult, mint összesen egész nyáron. Ma már pulcsira sem volt szükség.

Mintha egymáshoz öltöztek volna (kávézásból kerekedünk fel éppen)

 A társaság nagyobbik része úgy döntött, hogy megnézi a Pápák Palotáját (Palais des Papes). A palota hatalmas, vastag falak, nagy termek vannak benne és sajnos minden csak franciául van kitáblázva. Mindegy, Peti úgyis egész úton idefelé az útikönyv avignoni fejezetével szórakoztatott minket az ő sajátos stílusában, amitől kissé fetrengtünk a nevetéstől.
A végefelé kicsit szétszakadtunk egymástól a pápáknál, aminek az lett a következménye, hogy a híres csonka hidról (Pont d'Avignon), amiről a nóta is szól: Sur le pont d'Avignon, és ami ott van nem messze, majdnem lemaradtam, de aztán mégsem. A hidon akkora szél fújt, hogy majdnem felkapott a sálamnál fogva.
Ezután megebédeltünk egy utcai árusnál. Én panini classicot ettem, ami egy jó nagy fehér kifli, benne mozzarella és paradicsom. Mindezt berakják egy szendvicssütőbe és mindkét oldalát megpirítják, miközben egy kicsit össze is nyomják. Nagyon finom volt (3,50 euro). Ekkor már nagyon égetett a nap.

Pár kilométerre található Villeneuve a Rhone túloldalán, ami a 82-es kiadású útikönyvem szerint még önálló városka volt, ma már ebben nem vagyok olyan biztos, újabb feladat: ennek utánanézni a neten.
Szóval Villeneuve valahogy nem olyan felkapott a túristák körében eléggé érthetetlen módon, ugyanis itt található Saint André vára, panorámával Avignonra, benne is az imént bejárt  Pápák Palotájára. A vár önmagában is igen szemrevaló, főleg a méretei miatt. Eszméletlen hatalmas, egy domb tetején terpeszkedik és engem egyfolytában a szíriai Krak de Chevalier erődre emlékeztet. Nekem nagyon tetszett és a többiek is így éreztek vele kapcsolatban. Sokáig tartott, mire körbejártuk azt a részt, amire a jegyünk szólt. Ennél van még egy nagyobb terület is, azt mi most nem akartuk megnézni, az főleg kertekkel van tele. Én azért egyszer arra is kíváncsi lennék.

Nagyon jó volt a rendezett, csendes kis városkában visszasétálni a kocsihoz. Itt volt még egy nagy élményünk. Miközben szivárogtunk visszafelé a parkoló irányába, felfedeztünk egy teljesen újnak tetsző (valószínűleg az is volt), extravagáns, főleg lakberendezési cuccokkal teli üzletet. Maga az épület egy ún. loft volt, amitől csak úgy csorgott a nyálunk és akkor az egyedi, ízléses csillárokról, tükrökről, párnákról, takarókról, fotelekről és ezernyi más dologról még nem is beszéltem. Sajátságos módon az épület egy részében olajütő berendezés volt felállítva és ezzel kapcsolatos dolgokat is árultak.
Vacsorára sűrű virslis zöldséglevest ettünk, aminek az elkészítését én vállaltam fel. Az előkészítésben mindenki szorgalmasan részt vett. Mellé friss baguette-et fogyasztottunk. A mai és a holnapi vacsora (spagetti öntettel, salátával) összesen 4 euro volt / Kopf.

Ez egy vicces jelenet volt. Ez a mama odaállt a kintornás mellé és teljes pátosszal előadott valami szörnyű dalt. Én először azt hittem, hogy a kintornáshoz tartozik, mert nagyon hasonlóan voltak öltözve. Utólag derült csak ki (a tapsból), hogy a nő egy japán túrista és a társai éljenezték.

A Pápák Palotájának egyik belső udvara

Pont d'Avignon
(háttérben a Pápák Palotája)