Provence, 2011 - epilógus

Ha Provence-ra gondolok, először mindig a friss szőlőleveleken átsütő, már-már narancssárga napfény jut eszembe a Chateau la Canorgue birtokon (Bor, mámor, Provence), az árnyas platánfák alatt megbújó zömök épület, a rengeteg zöld növény, amit útközben láttunk egyik városból a másikba tartván. Eszembe jutnak a pasztellszínű házak és az egységes világoskékre festett erős spaletták, amelyeken nem csak a napsugár, de az erős misztrál sem tud áthatolni.
Azonnal bevillan Rousillon vöröses narancssárga városa, a kis kávézók és a francia pincérnő, aki közölte: Sárközy "bad", miközben vigyorogva csóválta a fejét. Látom magam előtt magasodni Villeneuve csendes városa mellett a Fort Saint André kettős bástyáját és gondolatban ellenőrzöm, hogy továbbra is szemmel lehet-e tartani az avignoni Pápák palotáját az erőd falairól.
Izgulok, hogy este ott legyen még a szemétben Momóék véletlenül kihajított elemózsiás cucca a katalán nyelvkönyvvel és érzem a megkönnyebbülést, amikor kiderült, hogy a könyv nem is volt a szatyorban.
Kicsit meginognak a térdeim, mert azt hiszem, hogy az arles-i aréna lelátójának legtetején mászkálok és csapkodom a nemlétező szúnyogokat a karomon, mert a gondolataim a messzi Camargue Nemzeti Parkban csaponganak már a flamingók és fehér lovak között a tűző napon - itthon meg már fűtünk.
Emlékeztetem magamat, hogy kérjem a skorpió fotóját, amely Mártinak kívánt jó reggelt utolsó reggel a szálláshelyünkön.
Köröznek az emlékek az agyamban, ahogy mi köröztünk Monacóban és néztük meg ötször is a Casino épületét és a sok szép palotát - de csak a kocsi ablakán keresztül, mert nem találtunk parkolóhelyet. És újra rám jön a nevetőgörcs, mert aznap Verona és a szálláshelyünk között sem a legrövidebb utat választottuk.
... és félálomban a Marseille alatti hosszú-hosszú alagútban hajtok egyre mélyebbre és mélyebbre.
De jó volt.

Provence, 2011. szeptember 24-25.

szombat-vasárnap

Cote d'Azur
hazaút

Hát eljött a hazaindulás napja is.
Nagyon (nagyon!) korán keltünk, még sötét volt és hideg. Eszeveszetten takarítottunk, még cseppmentesítettünk is, befejeztük a cuccok lehordását, hogy azt közös erővel berakjuk a buszba és az utánfutóba. Én a magam részéről a gáztűzhelyről próbáltam eltüntetni a kifutott és odaragadt kajamaradékot.
Volt egy kis riadalom is, Márti összefutott egy skorpióval a szobájában. Szegény állatot Peti hatástalanította, majd többen lefotózták az immár lapos skorpiót emlékbe.
Már majdnem kész voltunk, amikor megérkeztek a háziak. Mindent rendben találtak (jóhogy!), aztán elbúcsúztunk tőlük és útra keltünk.

Cannes volt az első megállóhelyünk a francia Riviérán. A parti korzón szálltunk ki a kocsiból, Morten elment parkolót keresni.
Én már voltam egyszer Cannes-ban a Böskéékkel 2003-ban. Akkor nagyon kellemes emlék maradt meg róla, kora reggel volt, egy márciusi hétvége, provence-i népviseletes csoport gyülekezett egy kis téren. Most nyári időjárás volt, nagy volt a zűrzavar, és a korzó alatti partszakaszon sütkéreztek az emberek a homokban. Ez egy más világ volt, mint a provence-i, ment a rongyrázás ezerrel, nem tetszett. Megkerestem a filmfesztivál helyszínét, a fesztiválpalotát, és a híres emberek kéznyomatainak fotózásával múlattam az időt. Nem bántam, hogy egy félóra múlva továbbálltunk Monaco felé.

Monacóban nem találtunk parkolót, ezért körbe-körbe autóztuk a várost többször. Kb. a harmadik körnél Morten úgy döntött, hogy nincs időnk tovább körözni, induljunk tovább. Eldönteni könnyebb volt, mint megvalósítani, mert ezután azért köröztünk tovább, mert nem találtuk az Olaszország irányába kivezető utat. A megoldás az lett, hogy az ellentétes irányban, Nizza felé indultunk el, sőt, egészen vissza kellett Nizzáig autózni ahhoz, hogy az autópályát elérjük. Vicces volt (Mortennek nem annyira), de sok idő elment vele.
Monacóról egyébként továbbra is azt tartom, hogy egy gyöngyszem. Sok-sok csinos palotával van tele, parkokkal, nagyon kellemes. Teljesen más hangulata van, mint Cannes-nak, legalábbis így kocsiból nézve. Sajnálom, hogy nem tudtunk kiszállni, bár így lehet, hogy többet láttunk, mint gyalog, mert az ismétlés is biztosítva volt többszörösen.
Nizzából az autópályán jövet pont Monaco fölött álltunk meg egy autós pihenőben, ahol nekem azonnal dejavu érzésem lett. Hát persze, hisz 2003-ban is pont itt álltunk meg hazafelé menet.
Este 9 körülre ígértük magunkat a már ismerős olasz szálláshelyen. Itt még volt egy vicces esemény, ugyanis Verona környékén elvétettük az utat és a GPS innentől úttalan földutakon, tanyákon, zöldség és gyümölcsültetvényeken keresztül vezetett minket, hogy a végén már megfájdult a hasunk a rengeteg röhögéstől. Mintha nem is Európában jártunk volna, olyan elveszettnek éreztük magunkat, ami persze további nevetésre ingerelte fáradt hasizmainkat.

Azért majdnem pontosan mégis megérkeztünk a továbbra-sem-tudom-milyen-nevű városka kis panziójába (Hotel Tolin, Ronco all'Adige). Megkaptuk a korábbi szobáinkat, ágyainkat, indultunk vacsorázni, mert a panziónak étterme is van, nem is kicsi, mint kiderült. De kiderült az is, hogy rendezvény van, esküvő, bár ifjú párt nem láttunk, de a vendégsereg jó nagy volt. Ajjaj, akkor most hol együnk. Semmi gáz, az olasz család, akik a panziót vezetik, gondoskodott rólunk is. Gyorsan megterítettek a svédasztalhoz legközelebb eső asztalnál és közölték, ha fejenként befizetünk 12 eurót, annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Úgy is tettünk.
A végén a nagyon szimpatikus családfő (ő volt a főnök) meghívott minket egy üveg pezsgőre. Sosem csalódom az olaszokban, mondtam már?
Utolsó napunk már csak a hazaérésről szólt. Egész nap a kocsiban ültünk, növesztettük a tyúkszemet a fenekünkön, aztán este sajnos véget ért a mi nagyon kellemes, nagyon szép provence-i utazásunk.

Provence, 2011. szeptember 23.

Ez a kép még előző este készült Juice-ról a szállásunkkal szemközti szántóföldön.

péntek

Arles
Camargue Nemzeti Park

Arles-tól Morten már előre tartott. Ebbe a városba elég nehéz
1. bejutni,
2. parkolót találni,
3. kijutni belőle.

Amikor nagy nehezen találtunk végre egy parkolót, Kata elrohant netkávézót keresni, hogy felvegye az óráit. Nekünk egy óránk volt, hogy kissé ismerkedjünk Arles-lal. Én elég hamar leváltam a társaságról, mert be akartam menni az arénába, ami nem más, mint egy gyönyörű colosseum a római időkből. Manapság bikaviadalokat rendeznek itt. Emiatt az aréna közepén felépítettek egy jó meredek vasszerkezetes nézőteret. A felső sorokba ne másszon fel az, akinek tériszonya van. Nagyon érdekes volt bejárni alul-felül az arénát. Az ovális aréna egyik végénél van egy torony, oda is fel lehetett mászni. Kifelé panoráma a városra, befelé jó rálátás a küzdőtérre.


Az aréna körbejárásával el is ment az egy óra. Ezután egy félórás ide-oda furikázás kezdődött, mert sehol nem bírtunk kimenni az óvárosból. Mindig lenyűgöz a franciák segítőkészsége, nekem ne mondja senki, hogy utálatos népség, mert nem az.

Arlestól nem messze van a Camargue Nemzeti Park. A továbbiakban itt csavarogtunk a tűző napon, a milliónyi szúnyog között, miközben flamingók százait fényképeztük a kis összefüggő tórendszerben. Amikor leültünk a büfében enni, egyszercsak egy vidra cammogott át az asztalok között. Volt olyan is, hogy párosával bukkantak fel és egyáltalán nem féltek a látogatóktól. Állítólag ennél sokkal több állat figyelhető meg általában, szerintem most rossz időpontban jöttünk és nagyon meleg is volt, ilyenkor nem mutatkoznak az állatok. Néhány madár ketrecben volt, ezeket persze meg lehetett nézni, de a többi állat természetes közegében él itt a Camargue Nemzeti Parkban. Mi a felét jártuk körbe, ezt jól lehetett követni, mert kis számozott állomások vannak és sok helyen van kirakva térkép. Aki egy kicsit továbbment, az látott hófehér lovakat és bikákat is, amelyek az arles-i bikaviadalokra nevelődnek itt. Mi csak a bejárattal szemben, az út másik oldalán láttunk néhány szép fehér lovat és útközben a kocsiból.
Ez volt utolsó provence-i napunk. Holnap hajnalban kelünk, hogy időben kész legyünk a takarítással (ragyogóra kiganézva kell átadni a házat, ezt nem nagyon értem), és időben el tudjunk indulni a Cote d'Azur érintésével az olasz szállásunk felé.

Provence, 2011. szeptember 22.

csütörtök

Gordes
Roussillon
Chateau_la_Canorgue

Gordes hihetetlenül gyönyörű fekvése ellenére nem olyan régen került a figyelem középpontjába, amikor pár évvel ezelőtt Riddley Scott itt forgatta a "Bor, mámor, Provence" c. filmjének bizonyos jeleneteit. A városka házai egy hegytetőről zúdulnak szabályosan alá, hangulatos utcák, kis kávézók, jó magas árak. És persze pasztellszinek mindenütt.

A főtéren a filmből ismert kávézó enyhe extázist váltott ki a filmértő-rajongó Petiből. Nem akartunk úgy elmenni innen, hogy ne ott igyunk meg egy kávét, ahol Russel Crowe a filmben, de a 8 euro még minket is visszatántorított. Végül a szemközti nagyon hangulatos, nagyon francia kávézóban telepedtünk le és fogyasztottunk teljesen normál áron. Akkor már körbefotóztuk a város legfrekventáltabb helyeit.
Mostanra teljesen visszatért a nyár Provence-ba, térdnadrágban, ujjatlan pólóban lehet járkálni és a reggeli csípősség után a hőmérséklet igen hamar elszalad a 30 fok felé.

Gordes után az okkerváros, Roussillon következett. Ennek a városnak is nagyon szép a fekvése és a halvány pasztellszineket itt jóval erősebb árnyalatok váltják fel. Az egész város a narancssárgás vörös ezer árnyalatában játszik. Ennek oka az okker-vasoxidtartalmú talaj.
Ez a szín a mélykék éggel, a vadszőlő élénkzöld leveleivel csak úgy vibrál a déli napsütésben.
A város melletti erdőben van az okkerkanyon, ami egy félóra alatt végigjárható ösvény a különböző vöröses árnyalatú természetalkotta alakzatok között. Szineiben nagyon hasonlít a mi Vértes hegységbeli Gántunkhoz.
A séta végén életem eddigi egyik legfinomabb fagyiját ettem, levendulafagyit. Mily meglepő!
(2 euro / gombóc, de a gombóc hatalmas)

Ezután következett a soronkívüli program, a Chateau la Canorgue felkeresése. Amellett, hogy a "Bor, mámor, Provence"-ból én is emlékeztem, milyen hangulatos kastély és környezet van itt, szóval emellett ez egy híres provence-i borászat is. Behajtottunk a birtokra és ujjongva fedeztük fel a filmből ismerős helyeket. A kastély egy kő mellvéddel van elválasztva a birtok látogatható részeitől, ahol a borászat árudája van. Van egy nagy szőlő (picit elhanyagolva), közte és a kastély között egy kis igazi francia kert, apró tó, utána jön egyemeletnyi magasságban a mellvéd, mögötte hatalmas platánfák és a kastély maga. Körülötte táblák, hogy magánterület, azaz oda már látogató ne lépjen be. Pedig hű, de bementünk volna oda is.
Petiék vettek 3 flaska bort, aztán elindultunk hazafelé.
Vacsora után pedig, mintegy záróakkordként, megnéztük a "Bor, mámor, Provence" c. filmet.