Madrid, Toledo, péntek

Erre a napra kirándulást terveztünk Toledóba. A Renfe (Spanyol vasutak) honlapját böngészve már itthon láttam, hogy óránként mennek a vonatok és mindössze 33 percet vesz igénybe az út. Paolától azt is megtudtuk előző nap, hogy péntek nem szerencsés Toledo szempontjából, mert tele vannak a vonatok a hétvégére hazafelé igyekvőkkel. Mi azért bíztunk a szerencsénkben.
Csúnya, szürke időre ébredtünk. Mire az Atochára értünk (Madrid főpályaudvara), már alig volt néhány perc a 10:20-as vonat indulásáig. Rohantunk a jegypénztárba, de kár volt, mert nem tudtak jegyet adni, tele volt a vonat. Pechünkre itt van egy hézag a menetrendben, ugyanis a következő vonat nem egy, hanem 2 óra múlva indult csak. Gondolkodtunk, hogy menjünk-e azzal, vagy halasszuk el egy nappal a kirándulást. De mivel utolsó napunkat Madridban szerettük volna tölteni, ezért úgy gondoltuk, hogy elmegyünk aznap a 12:20-assal. Megvettük a retúrjegyet.

Atocha

Ezután már volt időnk széjjelnézni a pályaudvaron, ami szintén egy csoda volt.
Azzal kezdődött, hogy amikor beléptünk a csarnokba (úgy kell elképzelni, mintha nálunk a Keleti vagy a Nyugati csarnokába lépnénk be), vonatok és sinek helyett egy hatalmas pálmaházban találtuk magunkat. A több méter magas pálmák, banánfák, egyéb növények között párásító készülékek fújták a vízpermetet. A növények tövében kis tóban különböző nagyságú teknősbékák terpeszkedtek. Az "ültetvényben" kis utakon lehet sétálni, bár ezek most le voltak zárva, mert egy daruról éppen fazonírozták a növényeket. Olyan volt az egész, mint egy szabadidőpark.
Arrébb voltak a jegypénztárak, üzletek, mozgólépcsők a felső szintre. Minden új és modern. A vágányokhoz üvegajtókon lehetett kimenni, előtte jegyellenőrzés volt és mindenhol sok biztonsági őr felügyelte a rendet. A csomagjainkat ugyanúgy átvilágították, mint a reptéren szokás. Mivel a szigorú jegyellenőrzés/kezelés már megtörtént, a vonaton már nem jött a kalauz. Egyébként ugyanilyen szigorú ellenőrzésen estünk át minden múzeumban is. Valahol azt olvastam, hogy ez a sok biztonsági intézkedés a korábbi gyakori baszk robbantgatások miatt van. Engem nem zavart az ellenőrzés, ahogy nem zavart a rengeteg rendőr sem.
/Egy link 2004-ből: Százkilencvenkilenc halott a madridi robbantásokban/

A mi vonatunkig volt még idő, megnéztük Zs-ék szobáját a Carltonban.

12:20-kor indult a vonatunk. Azt is Paola mesélte, hogy mióta beállították ezeket a gyors, hiperszuper szerelvényeket, azóta csökkent le a menetidő, és azóta emelkedett meg az ára. A vonat pont olyan repülőgépüléses volt, mint amivel Velence és Firenze között közlekedtünk annakidején Ziáékkal.
Nagy esőre érkeztünk Toledóba. A történelmi városrész egy hegy tetejére épült, az állomás lent van a sík részen. Innen busszal, esetleg gyalog is fel lehet menni. Mi a taxit választottuk, mert egységáron felvitt minket a városba. Valószínűleg a 4 buszjegy sem lett volna olcsóbb. Iszonyúan esett az eső.
Fent a városban a Plaza de Zocodóver-en szálltunk ki. Első dolgom volt egy esernyőt vásárolni, már csak azért is, hogy elriasszam a csapadékot. Ez nagyjából sikerült is, mire a Zara női ruha részlegéből kikeveredtünk, már alig csöpögött az eső. Hehe. A lányok vettek egy-egy zöld pulcsit maguknak, E még egy helyes kendőt is. Hát ennyit Toledóról - írnám a hecc kedvéért, de nem, elindultunk még feljebb megkeresni a katedrálist. A szűk utcácskákban csatangolni szép időben biztos nem lett volna rossz, de a hideg és a szemerkélővé szelídült eső eléggé rányomta a bélyegét a hangulatunkra. Ezért, vagy sem, de mire megtaláltuk a katedrálist, addigra elment a kedvünk a bemeneteltől. Utólag már sajnálom. (Úristen, ha tudom, hogy az Orgaz gróf temetése is itt van a Santo Tomé templomban, biztos, hogy megkeressük!)
A hangulatunk az ebédtől sem javult meg teljesen (menu de dia = napi menü). Szerencsére az eső elállt és a nap is kezdett derengeni, amikor elsétáltunk egy nagyon szép épület előtt. Bekukucskáltunk, kiderült, hogy ez egy kolostor, benne a Museo de Santa Cruz. Bementünk és megint egy jó pár El Greco-élménnyel lettünk gazdagabbak. Arra már sajnos nem volt idő, hogy a hegy aljában levő középkori hídhoz is lesétáljunk, pedig az nagyon vonzott bennünket. Ez a híd szerepel El Greco: Toledó látképe c. festményén is (Metropolitan, New York).  Inkább visszamásztunk a Zocodóver térre taxit fogni, mert ment a vonatunk vissza Madridba.
Toledót jó nagy hiányérzettel hagytuk magunk mögött. Ide még vissza kell jönni.

Amiért a 17:25-ös vonattal már vissza is jöttünk, annak rém egyszerű oka volt: előző nap bejelentkeztünk egy flamenco-estre Madridban, a Villa Rosa nevű étterembe. Sajnos itt is volt éppen egy kétórás ugrás a menetrendben, nekünk egy órával később is jó lett volna visszamenni Madridba, ha lett volna, de nem volt. 2 órával később viszont már lekéstük volna a flamencót.

Nem vesztegetem a szót egy újabb pincérre, akivel a legminimálisabb dolgokat sem voltunk képesek megbeszélni. Szerencsére volt az étteremben egy fiatal lány, aki tudott angolul, így nagy nehezen megérttettük magunkat. A flamenco-műsor viszont nekem nagyon tetszett. Rögtön a színpad előtt ültünk, a lányok kicsit féltek is, nehogy felinvitálja őket valamelyik táncos a színpadra, mert olvastak valami ilyesmit gagyi flamenco-túristahülyítő műsorokról. Szerencsére itt erről szó sem volt.
Először egy énekes és egy gitáros jelent meg a színpadon. 1-2 énekszám után 3 táncos következett, 2 nő és 1 férfi. Közösen táncoltak először, majd az egyik nő egyedül, őt a férfi követte. Amíg táncoltak, a színpadon a többiek ütemesen tapsolták a talpalávalót, az énekes énekelt, a gitáros gitározott. A két szólótánc jó hosszú volt, a táncosok teljes erőbedobással adták elő a számukat, azt hittem időnként, hogy szétrúgják a színpadot. Amikor már azt hitted, hogy most vége a táncnak, mert elcsendesedett, lehiggadt a táncos és csak finoman tapsolt a kezével, meg aprókat toporgott, akkor mindig újrakezdte a dobogást. Mindkettőről szakadt a víz, mire tényleg vége lett a táncnak. A harmadik nő sajnos csak az elején vett részt a közös táncban, pedig én reménykedtem, hogy az ő műsora még hátravan. Kb. egy órás volt így a műsor.

Madrid, csütörtök

Szép napsütésre ébredtünk, de elég csípős volt az idő.
Felkerestük a Puerta del Solt, ami tőlünk 5 percre volt. Ez a tér a külföldiek kedvenc találkahelye. Itt van a maci-szobor az eperfával, ami Madrid jelképe. Az egyik járdán megtaláltuk a nulla km-kő jelet is. A téren rengeteg élő szobor van, az én kedvencem a fejnélküli ember volt. Nagyon ötletesen és ügyesen lett elkészítve a jelmez, lesz róla kép. Még korábban E felfedezett a szálláson egy tavalyi prospektust a madridi hammamról. Most, hogy Zs-ékkal találkoztunk, megbeszéltük, hogy mi is fel akarjuk keresni ezt az arab fürdőt. Hazaszaladtunk, hogy Paola segítségét kérjük a helyfoglaláshoz. Ez jó alkalom volt arra, hogy E még néhány ruhát húzzon magára a csípős idő miatt (Zia!).

Zs-ékkal újra a királyi palotánál (Palacio Real de Madrid) találkoztunk. A palota Madrid egy magasabb dombjára épült, mellette a jobboldalon van a Sabatini kert. Alatta pedig egy másik, nagyon szép és hatalmas park helyezkedik el, a Campo del Moro. Mindkettőt végigjártuk, majd a másik oldalon jöttünk fel a palota szintjére, ahol a katedrális is van. A parkban a füvön 20-30 papagáj eszegetett. Nem nagyon zavartatták magukat. A park melletti játszótér füvén egy fürdőnadrágos öregúr mászkált, a mellette levő cuccokból ítélve lehet, hogy hajléktalan volt.

Mi ekkorra már nagyon megéheztünk E-tel, így útjaink újra kettéváltak. Zs-ék elmentek a palotát megnézni (délután 3?-tól ingyenes volt a belépés), mi beültünk a sarki kajáldába enni. Különösebben nem vágytam a palotára, mert valahol azt olvastam, hogy nem túlzottan érdekfeszítő, ezért nem okozott gondot, hogy szép kényelmesen megebédeljünk. Zs-ék viszont nagyon lelkesen jöttek ki a palotából, úgyhogy engedtem az akaratnak és mégis bementem E-tel. És milyen jól tettem, mert a palota gyönyörű!! Csak jártunk egyik teremről a másikra ámuldozva. Fotózni nem lehetett, ezért akartam venni egy ismertetőt a shopban, de annyira nem adta vissza azokat a harsány színeket, érdekes mintázatokat, amiket láttunk, hogy letettem róla. Volt pl. olyan terem, ahol dús, rokokó mintázat volt a falakon és a plafonon, hatalmas piros almák mosolyogtak a szines virágok, zöld levelek közül, nagyon érdekes volt. Ezek nem freskók voltak, hanem (talán) fából lettek kifaragva, hogy majdnem megszólaltak. Volt porcelán terem is, ott minden, a falak és a mintázatuk is porcelánból volt. Mélyvörös trónterem, barokk királyi kápolna és még sorolhatnám.

Ja, előtte megnéztük a katedrálist is (Santa Maria la Real de la Almudena). Érdekes modern mintás mennyezete volt és a napfény színes mintákat festett a falakra az üvegablakokon keresztül. Nagyon érdekes, ikonosztázhoz hasonló oltára volt, ahova lépcsőn fel lehetett mászni. A modern vonások nem véletlenek, mivel a katedrális elég lassan készült el és 1993-ban lett csak felszentelve II. János Pál pápa által.

Santa Maria la Real de la Almudena

Már este 6 óra felé járunk, de koránt sincs vége a napnak.

Ezután a Prado következett. Sorra számítottunk, mert ebben az időpontban a Pradóba ingyenes a belépés, de sor szerencsére nem volt valószínűleg a tél miatt. Kaptunk a bejáratnál térképet, a gyerekek ez alapján nézték ki, hogy merre menjünk, hiszen a teljes gyűjteményt nem állt módunkban végignézni. Nem csak az esti időpont miatt, hanem a befogadóképességünk végessége miatt is. Megegyeztünk, hogy a következő művészek munkáit mindenképpen igyekszünk megnézni: Caravaggio, Goya, El Greco, Brueghel, Bosch, Velazquez. Sajnos a ruhatárban hagytam a szemüvegemet, ezért teljesen a gyerekek tájékozódására hagyatkoztam. Amivel persze semmi baj nem volt. Nagyon ügyes volt a térképes kiadvány, mert a  legnevezetesebb 50 festményt is felsorolta a fellelési helyével együtt. Ezt is figyelembe vettük a nézelődésünk során.
A teljesség igénye nélkül amikre emlékszem és nagyon örülök, hogy láthattam:
Caravaggio: Dávid és Góliát
Goya: A meztelen Maya
El Grecótól rengeteg festmény
Velazquez: Bréda átadása (gyerekkoromból ismerem), Udvarhölgyek
Rubens: A három grácia
Bosch: A gyönyörök kertje (ami egy 3 részes táblakép középső táblája)
Raffaello és Dürer is szembejött velünk. Nagyon sokmindent láttunk, pillanatok alatt elszállt az idő.

A Prado után már elég éhesek voltunk.  Találtunk nem messze egy hentesbolt-szerű éttermet, ahol a legfőbb díszítő elem a különböző színű csomagolással ellátott hatalmas sonkák tömege volt körben egészen a plafonig. A sonka Madrid egyik jellegzetes csemegéje a tapas mellett. Egészen vékonyra szelve fogyasztják. Ezen a helyen egész jól szót tudtunk érteni a pincérekkel, eladókkal. Nagyon finom sült csirkemellet ettünk itt, a végén megkóstoltuk a sonkát is sárgadinnyével. (Jamie éppen ilyesmit készít a tévében, amikor ezt írom. :))  Érdemes az étterem címét megjegyezni (Museo del Jamon, Paseo Prado, 44), mert a többihez képest jóval olcsóbb volt és tele volt helyiekkel, amit mi különösen szeretünk.

1/2 10-kor találkoztunk újra a tőlünk nem messze levő Hammamnál. A napunk befejezése, mintegy tetőpontja volt a nagyjából másfél órás lazázás az arab fürdőben. Meghatározott számú vendég mehet be egyszerre, ezért kellett előre helyet foglalni. Mielőtt bementünk, kétoldalas szabályzatot kellett elolvasni, aminek a lényege az volt, hogy senki ne zavarja a másik pihenését, nem szabad hangoskodni, sőt, be lehet árulni a személyzetnek, ha valaki ilyet tapasztal. :) A bejáratnál kaptunk a cipőnkre műanyag bugyit is, hogy ne vigyük be a piszkot. A fürdőben csak mezítláb szabad közlekedni, saját papucsban sem. Mindenhol halk arab zene szól, csobog a víz, az apró földalatti termekben legtöbb helyen félhomály uralkodik. Háromféle medence van, közepesen meleg, forró és jéghideg vízzel. Az is le volt előre írva, hogy milyen sorrendben érdemes a medencékben megmerülni. Először a meleg, majd a forró, legvégül a jéghideg. A medencék olyan mélyek, hogy éppen nyakig ér a víz, ha leülünk az aljára. Van pihenőhely, gyertyák, arab mintázat mindenhol. Itt finom mentateát lehet inni folyadékpótlásként. Az egész fürdőben füstölők illata terjeng, a pihenőhelyiségben van még négy állvány, ezek tetején a kis lapátokat megforgatva lehet kicsalogatni a tartóban levő illatokat (rózsa, viola, levendula, meg még valami). Gőzben is lehet ücsörögni. Masszázst is igénybe lehet venni további összegekért. Én attól idegenkedtem, mióta olvastam Nagyerzsi hammamos beszámolóját a masszázsról. Azért egyszer talán majd kipróbálom.
A madridi Hammamról szól ez a videó, a végén a hozzá tartozó étteremről van szó, ott mi nem voltunk:
http://www.youtube.com/watch?v=TqoSgFA1BvY
Ez pedig a honlapjuk:
http://madrid.hammamalandalus.com/en/home/

Madrid, szerda folyt.

Ott tartottam, hogy ülök Ferihegyen.  A gép teljesen időben indult és amikor felszálltunk, akkor jött az első csoda. Persze ehhez kellett a csodaszép tiszta idő is. Először a Megyeri-hidat fedeztem fel, aztán a Dunát és a Hajógyári-szigetet, majd már szándékosan elkezdtem keresgélni a korábbi munkahelyemet a Pozsonyi úton. Megtaláltam azonnal! Aztán jött a Parlament, csodaszép fentről! Duna és a hidak, majd láttam a házunkat is. Kezdtem kapisgálni az útirányt, ezért továbbra is rátapadtam az ablakra. Jól számítottam, pár másodperc múlva a biatorbágyi viadukt látszott, a Biai-tó, majd Etyek! Sajnos pontosan fölötte szálltunk el, ezért egészen lefelé kellett nézni, hogy minél többet lássak és tényleg majdnem mindent láttam. Olyan jó volt!

Érdekes volt azt is látni, hogy mennyire nincsen hó sehol sem, még a magas hegységekben is alig, csak olyan formán, mint nyáron, a hóhatár fölött. Ezen a gépen is nyomon lehetett követni az útirányt az ülések fölötti kis monitorokon. Láttam, hogy pont Marseille fölött fogunk elhúzni, de végül Marseille-t a túlsó oldaliak láthatták valószínűleg. Viszont Barcelonát nagyon jól meg lehetett ismerni a szabályos négyzethálós belvárosáról, szintén az üvegre tapadva. Lefotózni remény sem volt.

Félúton a mellettem ülő fiatal nő nem bírta tovább és elkezdett beszélgetni. Kiderült, hogy román és már 12 éve lakik Madrid mellett egy kis faluban a szüleivel. Innentől vele nézegettük a tájat, ami egyre sárgásvörösesebb lett és egyre közelebb kerültünk hozzá, mivel a gép elkezdett ereszkedni lefelé. Hihetetlenül szép volt a vöröses táj a szabályosan elhelyezkedő olajfa ültetvényekkel. 

A madridi reptéren minden ment, mint a karikacsapás. Sajnálom, hogy nem álltam neki fotózni, mert a 4-es terminál, ahol leszálltam, teljesen új és nagyon érdekes. Pillanatokon belül megtaláltam a terminálok közötti ingyenes tranzitbuszt, hogy átmenjek a 2-esre Zs-ékkal találkozni. Az út kb. 10 percig tartott. Mivel nem volt kedvem a szűk járdaszigeten ácsorogni és ki tudja, meddig várni (Zs-ék még nem jelezték, hogy megérkeztek, én már akkor sms-eztem nekik), ezért elindultam felfedezni, hogy merre van a metró, amivel be tudunk menni Madridba.  Meglett és azt is megtudtam, hogy az 1-2 és 3-as terminálok gyalogosan sincsenek messze egymástól. Így hát megkerestem az 1-est, hogy azzal is teljen az idő, közben sms-eztem nekik, hogy tudják, nem ott vagyok, ahol eredetileg megbeszéltük. Zs csak ennyit válaszolt: Állj meg és várj! Igaza volt, tőlem tanulta, hogy ha valakit meg kell keresni, akkor jobb, ha egy helyben marad és megvárja, amíg megtalálják. :) Nagy volt az öröm, amikor megláttam őket a mozgójárdán közeledni. Milyen régen találkoztunk utoljára! Kiderült, hogy azért kerültük el egymást, mert én az első emeleten mentem az 1-es felé, ők a földszinten mentek az ellenkező irányba. 

A madridi metró tényleg olyan kiváló, ahogy olvastam. Az is remek, hogy egy jeggyel addig utazhatsz, amíg ki nem jössz a felszínre. És ez nem semmi egy olyan metróhálózat esetében, amellyel gyakorlatilag mindenhova el lehet jutni a városon belül. A reptér az egyetlen, ahova +1 eurót kell fizetni. A szerelvények újak és szép tiszták. Egyetlen hátrány, hogy bizonyos állomásokon nincsen mozgólépcső.

Érdemes volt előre készülni, pontosan tudtuk, hogy hol kell átszállnunk és meddig kell mennünk. Mindenki ment a saját szállására.

A mi szállásunk nagyon jó helyen van, a belváros közepén, szép régi 3-4 emeletes házakkal teli szűk utcácskák között az egyikben. Paola már várt minket. Csodálkozott, hogy csak egyedül vagyok, felvilágosítottam, hogy E-ért még el kell mennem az Intercontinentalhoz, ahol a hivatalos ideje alatt lakott.

Szóval a szállásunk egy frissen felújított, rusztikus panziószerűség, családi vállalkozás. Paola rendkívül jól beszél angolul, ahogy a férje is, ezt akkor még nem is tudtuk, mennyire értékelnünk kell. Kaptam azonnal egy Madrid-térképet és eligazítást a fontosabb látványosságokról, éttermekről, nyitvatartási időkről, különös tekintettel az ingyenes órákra. Madridban majdnem minden nevezetességet meg lehet bizonyos napokon és órákban ingyenesen látogatni.

A szállásunk egy magánház 3. emeletén van. Házigazdáink már a foglaláskor teljesen korrekten felhívták a figyelmet arra, hogy lift nincs. Belementünk, mert nagyon vonzott a családias légkör és a különleges szobák és nem is csalódtunk benne.

Kis szobánk elfoglalása után elindultam az Intercontinental Szállóhoz. A Google kb. félórás sétát saccolt. Elég is lett volna, ha nem állok le fotózgatni. Nem is írtam még, hogy milyen meglepetésszerűen hatott Madrid dimbes-dombossága. A mi szállásunk is egy ilyen kiemelkedő részen volt. Apró, szűk utcák, sok étterem és szórakozóhely, és rengeteg fa. A házak mind barátságosak és szépen karbantartottak. Rengeteg a kutya, úgy láttam, hogy trendi az apró öleb, nagytestű kutyát csak ritkán láttunk. Sok az ürülék is, annak ellenére, hogy a kutyatulajok elég rendesen szedegették fel nylonzacskókkal a kakikat. Azért jó, ha az ember gyakran néz a lába elé. Ezt leszámítva egész Madridra jellemző, hogy a házak szépek, takarosak, rendezettek az utcák, sok a zöld.

Amikor a mi hangulatos kis környékünket elhagytam, egy másfajta, nagyvárosiasabb környezetbe jutottam ki. Itt már nagy, monumentális épületek voltak, hatalmas forgalom, sok szökőkút és csodás idő. Ezen az észak-déli sugárúton kellett végighaladnom. Nem írom az út nevét, mert szakaszonként más és más volt. Középen szép kényelmes sétaút fákkal, virágokkal (ciklámen ágyások), pázsittal, padokkal. A forgalom ennek a "szigetnek" a két oldalán haladt. A házak előtti járdák mentén is sok fa volt. Rögtön az első benyomásom az volt, hogy ebben a városban minden rendben van.
Ami nagyon jó még, hogy a gyalogosoknak szóló zöld lámpák sokáig világítanak, nem kell rohanni, hanem szép kényelmesen lehet átérni az út túloldalára.
Kb. az út kétharmadát tettem meg, amikor egy nagy kereszteződésben felfedeztem A BOTERÓT. Egy naaagy, kövér nőt ábrázoló szobor feküdt a kereszteződésben és persze azonnal megismertem. Hú, de megörültem neki!

Fernando Botero: Mujer con Espejo (Nő tükörrel)

Innen már csak pár perc volt az Intercontinental, ahol E várt rám a kolléganőivel együtt. Nem ő volt az egyetlen, aki meghosszabbította a madridi tartózkodását, a többiek pedig a reptéri taxira vártak. Találkoztam E belga kolléganőivel is.

Vettünk tömbjegyet és visszametróztunk a szállásra. Lassan Zsuzsiék is megjelentek, mert azt beszéltük meg, hogy nálunk találkozunk. Itt nálunk a közös helyiségben tea- és kávékészítési lehetőség is volt. Nagyon finom málnás rooibos teájuk volt Paoláéknak. Sajnos nem tudtam beszerezni ilyet Madridban, pedig nálunk szerintem nem lehet kapni. Elég az hozzá, megteáztunk, aztán felkerekedtünk, hogy keressünk egy jó kis vacsorázóhelyet.

Hamarosan rájöttünk, hogy ez nem is olyan könnyű, mert hiába volt egymás hegyén-hátán egy csomó étterem, ebben az időpontban még mindegyik kongott az ürességtől (este 7 körül). Végül kiválasztottunk egy szimpatikusat és nem csalódtunk. Később aztán meg is telt emberekkel a kis étterem.
Tapast és bort szerettünk volna fogyasztani. Nem volt túl egyszerű elmagyarázni, hogy mit is szeretnénk, mert angol étlap ugyan volt, de semmilyen egyéb kérdésünkre nem tudott a pincér válaszolni. Sebaj, azért sikeres volt a választás és mi megettük madridi tartózkodásunk első tapasát. 


A tapas összefoglaló név, tulajdonképpen nem más, mint valami előétel. Nagyon sokféle van belőle, sok helyen mást nem is fogyasztanak az ital mellé. Jellemzője, hogy kis falatkákból áll. Lehet bármiből, olajbogyótól kezdve kis kolbászkákig minden. Apró kenyérkékkel lehet fogyasztani. Egyik nagyon jellemző, ami mindenhol van, az a sok különböző kis kolbászfalatka. Ezeket a kolbászkákat melegen hozzák rengeteg zsírban, amit ki lehet mártogatni. De találkoztunk olyan tapas-szal is, ami leginkább egy szendvicshez hasonlított, ezen hideg kolbászkarikák voltak. Szóval a tapasz nagyon-nagyon sokféle lehet. (Éjszaka azon gondolkodtam, nem lesz-e baj a sok zsírból, de szerencsére nem lett.)
Spanyol vörösbort ittunk a vacsora mellé. Én arra számítottam, hogy olyan könnyű vörösbort fogunk kapni, mint az olasz asztali borok, de itt Madridban inkább nehezebb, savasabb borokkal találkoztam. Persze ennyiből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.

 

Madrid

Na, hát most van egy csomó időm, itt ülök Ferihegyen (bocsesz, Liszt Ferencen, hehe) és eszegetek egy méregdrága kajáldában a tranzitban. Hogy mitől vagyok időmilliomos, az azért van, mert télen kevesen utaznak. Na jó, megmagyarázom. (Nem leszek mindig ilyen bőbeszédű.)
Szóval kiderült, hogy aki online foglal a Malév járataira, az szintén online egész jó áron tud repülőtéri járatot rendelni, ami háztól házig visz. Én éltem az alkalommal. 8-ra kellett kint lennem a reptéren, ezért a busz 7-re jött a ház elé. Nem én választottam, gondolom, így kalkulálták ki, hogy ha minden utast össze kell szedni, akkor is kiérjen időben a busz a reptérre. Más dolog, hogy ebben a buszban most én voltam az egyedüli utas, attól még 7-kor indult, viszont jó korán kiért.
A becsekkolást is online végeztem, tehát egyenesen átviharzottam a biztonsági ellenőrzéshez. Itt kértem nylont a folyékony dolgaimnak (desodor, arckrém, hajlakk, kézkrém, tusfürdő). A desodort és az arckrémet rögtön ki is dobatta velem a szigorú biztonsági maca. Most nem részletezem, hogy én mást olvastam a Malév honlapján, mindegy, engem megnyugtat, ha szigorúak (nem úgy, mint Delhiben, ahol az indiai biztonsági maca majdnem eldőlt az álmosságtól és még a hátim külső zsebében lötyögő ásványvizet sem látta meg). Ezután mindenemből kivetkőztettek, minden alatt a csizmámat értem, majd megkérdeztem, hogy a fülbevalómat (fém) ne vegyem ki? Ne. Meg is lett az eredménye, mert persze, hogy sípolt a kalitka, erre egy másik maca jó alaposan megmotozott, meg meginfrázott. Kezdtem hozzászoktatni magamat a gondolathoz, hogy még a bugyimba is be fognak lesni, de szerencsére azt azért nem.
Na jó, végül csak átengedtek. Innentől már nem izgalmas a dolog, most itt ülök és várom, hogy idő legyen és mehessek ki a géphez.
Cuncikával is beszéltem közben, mindenkit puszilok, majd jelentkezem.