Reggel Marikával leköltöztünk a végleges szobánkba (ez még az előző napi kavar utolsó menete volt). Arra is jutott idő még reggeli előtt, hogy kimenjek megcsodálni a vastag ködbe burkolózó tájat és a ház körüli legelőn békésen kolompolgató teheneket.
 |
A nap kezd kibújni a köd mögül,
de csak néhány pillanatra |
 |
Haus am Wald, a Wald most a ködtől
nem látszik, de tényleg ott volt |
A reggeli svédasztalos volt, mama elég fukarul adagolgatta az összetevőket, amit én elég nevetségesnek tartok, de nekem végülis elég volt.
Utána újabb köd-csodálás és tehén-fotózás következett. Az egyik tehén körül három helyi kisgyerek ugrált, amikor megláttak, a tehén feneke mögé bújtak és onnan lestek kifelé. Én meg nem tudtam másra gondolni, mint hogy mindjárt felrúgja őket a tehén, de aztán azzal nyugtattam magamat, hogy helyi gyerekek, ismerik az állatokat. Megpróbáltam szóba elegyedni velük, bár gyerekekkel elég nehéz, mert nem segítenek, eszükbe sem jut visszakérdezni vagy rávezetni, hogy mit is akarok.
Érdekes volt, ahogy reagáltak. Volt egy szószóló, őt Főnöknek hívnám. Nagyszájú, de viszonylag udvarias kisfiú volt, leginkább ővele lehetett kommunikálni. Volt egy másik, a Szemtelen, aki meg sem próbált beszélgetni, viszont azonnal elkezdett letesztelni, amikor rájött, hogy külföldi vagyok. És ezt oly módon tette, hogy elkezdett csúnyákat mondani. Teljesen nyilvánvaló volt, ezért összevontam a szemöldökömet, mint aki érti, abba is hagyta. A harmadik, a Szégyenlős, meg sem mukkant, hanem maradt a tehén fenekében, de legalábbis tisztes távolból figyelte az eseményeket.
 |
| A Szemtelen és a Főnök |
 |
| A Szégyenlős ennél közelebb nem merészkedett |
Egy idő után otthagytam őket, mert indultunk.
A kocsikkal egy Strobl nevű városig jutottunk el, mert aznap tó körüli futóverseny volt (vasárnap) és az utak le voltak zárva. Eredetileg kocsival akartunk a kiszemelt St. Wolfgangba eljutni a tó túlsó oldalára. Így viszont még jobban alakultak a dolgok, mert Stroblból hajóval voltunk kénytelenek a túlpartot megközelíteni. A véletlen kezünkre játszott.
Strobl teljes ködbe burkolózott, főleg a parton. Marika fedezte fel azt az öreget, aki a parton várta a mordályával, hogy hagyományosan elindíthassa a futóversenyt. Éppen befutott a hajónk, amikor ez megtörtént, a puskát a tó felé sütötte el, hatalmasat szólt és még hatalmasabb füstöt eresztett ki magából.
A tóról a köd az indulásunkkal egyidőben kezdett felszállni. Kattogtak a fotóapparátok.
Sajnos nem tartott sokáig az út, igyekezni kellett a táj megörökítésével. A köd lassan eltűnt, csak lapos fehér felhők maradtak, melyek alatt és fölött éledni kezdett a táj.
Mire St. Wolfgangba értünk, már ezerrel sütött a nap. Éppen a Schafbergbahn (kisvasút) állomásánál kötöttünk ki. Ez volt a mai program, kisvasúttal meghódítani a Schafberget.
Nemsokára indult a szerelvény. Addigra a fiúk már megszakértették, hogy a mozdony csak látszólag gőzös (eregette magából a gőzt), valójában villanyvonat. A meredek hegyre fogaskerekek segítségével kapaszkodott fel. Induláskor nagyokat zötyögött, később ezt abbahagyta, legalábbis felfelé.
Menet közben kézzel-lábbal kellett kapaszkodni, főleg azoknak, akik háttal ültek a menetiránynak, különben belecsúsztak volna a szemben ülők ölébe. Cserébe gyönyörködhettek a panorámában.
Kb. 40 perc múlva érkeztünk meg a Schafberg tetejére. Kiszálláskor egy ablak felé tereltek minket, ahol el kellett dönteni, hogy mikor akarunk visszamenni. Két óra szabadidőt engedélyeztünk magunknak. Megkaptuk a visszafelé szóló foglalást, eltettük jól.
A két óra éppen elegendőnek bizonyult. Visszafelé nagy zöttyenésekkel indult a vonat, azzal a különbséggel a felfelé úthoz képest, hogy nem is hagyta abba, hanem végig elég erősen lötyögtette a fejünket.
Lent a kijáratnál volt egy tábla, amire kirakták az indulásnál rólunk lesiben készült képeket, ezek közül kiválaszthattuk azt, amelyik tetszett, aztán jó pénzért el is rakhattuk.
Strobl egészen közel volt a szálláshelyünkhöz, de mi tettünk egy kitérőt Bad Ischl felé. Mire odaértünk, eltűnt a nap a hegyek mögött, a város átment szürkébe, ezzel egyidejűleg a hangulatunk is. Bad Ischlt nem érdemes szürkületkor felkeresni. A kocsiból vetettünk egy pillantást a Lehár villára, láttunk Sissyről elnevezett kávézót, majd kiszálltunk egy kis sétára. Fejünkbe vettük néhányan, hogy kóstoljuk meg az eredeti ischlert, ha már itt vagyunk. Én voltam a felbujtó.
Hát, elég nehéz volt megtalálni, mert alig volt valami nyitva vasárnap délután, de meglett, amikor már kezdtük feladni a reményt. Nem is akárhol, hanem a legelegánsabb cukrászdában, a
Zaunernél. Mégsem jöttünk hiába.
