Toscana, 6. nap/2 - Arezzo

Középkori arcok a Piazza Grande egyik ajándékboltjában

Cortonából hazafelé még megálltunk Arezzóban. Én mintha hazaérkeztem volna, nagyon szeretem Arezzót. Nagyon életteli város.

Nagyon szeretem a főteret, a Piazza Grandét. Most éppen fel volt túrva, na nem csatornáztak, ó nem, hanem a hétvégi fesztiválra (Giostra del Saracino) készülődtek. A tribünök már felállítva, a téren keresztben pedig felszedték a követ és homokos ügetőpályát készítettek a lóverseny számára. Nagy volt a sürgés-forgás, a lovasok jelmezben vezetgették a lovaikat, a filmesek drága masinái is a helyükön várakoztak, szerintem főpróba folyt.

A Logge Vasari árkádjai alatt sürögtek a pincérek a kikészített asztalok körül, fölöttük végig érdekes installációt láthattunk: egy csomó felsőruházat volt festőien kiaggatva. Ez a ruhaözön máshol is visszaköszönt, pl. a Városházánál is lobogott a sok ing, szoknya, nadrág a szellőben. Rögtön látszott, hogy nem sima nagymosásról van szó. Viszont azóta sem sikerült rájönnöm, hogy tulképp miről szólt a figyelemfelkeltés.

Volt másik installáció is, a Corso Italián egy első emeleti erkélyről zúdult le egy könyvfolyam az utca kövezetére, a lezúdulás pillanata kimerevítve természetesen. Közelebbről is megtanulmányoztam, csupa művészeti kiadványról volt szó. Máshol meg egy nagy könyv-gömböcöt láttam a járdán és az nem is az óvárosban volt.

Belátogattam a Chiesa SS. Trinitába, a méretei lenyűgözőek, a hűvössége jólesett. Nem hagytam volna ki. Azon filóztam, hogy miért van a templomokban mindig hideg, legyen bármilyen meleg is odakint az időjárás.

A San Francescót is mindenképpen fel akartam keresni, megmutatni a többieknek azt a "bizonyos" freskót az oltár fölött. Na, ez nem sikerült, a San Francescót átalakították, tele lett üvegfalakkal, pénztárral, vitrinekkel. Oda lett a hangulata teljesen, pedig milyen jót vigyorogtunk annakidején benne a fütyis freskón. A freskó másolatát azért láttuk, mert ki volt állítva az egyik üvegvitrinben még a bejáratnál.

A dóm mellett van egy túristairoda, remek ingyenes és tiszta vécével, mozgólépcsővel. Azt gyanítom, hogy errefelé van egy nagy parkoló, annak szólt a mozgólépcső, nem az öt méterre levő turisztbürónak.

Visszafelé megmutattam a többieknek Petrarca szülőházát, pontosabban a helyére épült XVI. századi épületet (jelenleg az Accademia Petrarca di Arezzo), de nem nagyon akart senki hasraesni.

Sajnáltam, hogy Arezzo nem nyerte el a többiek tetszését, nem tett jót neki, hogy Cortona után néztük meg. Így tudtam azt is igazán felmérni, hogy Cortona viszont mennyire tetszett a társaságnak.
Egy restanciám még mindig van Arezzóval kapcsolatban, a Casa Vasarit még mindig nem láttam. Ja, és a Fortezza Medicea-t sem.

Hát ilyet!

Toscana, 6. nap/1 - Cortona

Az előző napi pihenésnek azért egyéb oka is volt, nem csak a láblógázás. Ezen a napon messzi úticélt tűztünk ki magunk elé: Cortonát. 

A szokásosnál korábban keltünk, és előre megbeszéltük, hogy a reggelit útközben fogyasztjuk el, hogy ezzel se menjen fölöslegesen az idő. Ezért előző este lázas szendvicsgyártásba fogtunk. 

A korai indulás azzal az előnnyel is járt, hogy - egyelőre - nem volt olyan hőség, jobban lehetett bírni az utat a kocsiban. Kb. 200 km-t kellett legyűrnünk.

Mivel én már jártam Cortonában, tudtam némi tanácsot adni Mortennek, hogy hol parkoljon, nevezetesen a város bejárata előtt a falnál - ezek a parkolóhelyek ingyenesek. Ahol mi megálltunk, szerencsére ott éppen mozgólépcsővel oldották meg a szint leküzdését, ez nekem is újdonság volt. Nem mintha túl messze lettünk volna a városka központjától. Viszont nagyon odatűzött nap.

Perceken belül bent voltunk a főtéren. Igyekeztem megmutatni a társaságnak azt a néhány helyet, amit a filmből felismertem (Napsütötte Toscana). Ellátogattunk a moziba, megnéztük az előtte levő cukrászdát. Láttuk a főtér fölötti kis kiszögellést, ahol a főszereplő képeslapot írt az útitársa anyjának, most étterem üzemel azon a helyen. Kerestük a szökőkutat is, de az útikönyv lehervasztott: azt csak a film kedvéért építették meg, a forgatás után pedig lebontották.

Próbáltunk kérdezősködni, hogy melyik az az étterem, ahol Jovanotti szeret üldögélni a napon. Kérdésemre bőszen rázták a fejüket, mint aki nem is hallott még az énekesről. Ez már másik történet, nem a Napsütötte Toszkánás. :) Hanem a Jovanottis. Nem jártunk sikerrel.

Hol elhagytuk egymást, hol újra összeverődtünk. Elindultunk fölfelé, állítólag feljebb van még látnivaló. Na de ilyen magasan és ilyen napsütésben!! Volt, ahol az utca szintje olyan meredek volt, hogy alig bírtunk felkapaszkodni. Azon gondolkodtam, hogy közlekedik itt egy fáradtabb, idősebb ember? Vagy beteg. Mert ide még kocsival is nehéz feljönni.

De ha már elindultunk, nem akartunk félmunkát végezni. Egy idő után ciprusfasorba keveredtünk, itt már nem álltak lakóházak. Viszont még mindig nem értünk fel a hegy tetejére. Ki gondolta volna, hogy Cortona fölött még ennyit kell mászni.

Lassan körvonalazódott egy nagy templom (Basilica di Santa Margherita) a liget közepén. Bent isteni hűvösség fogadott és percek múlva egy apáca, aki kitessékelt bennünket, hogy zárnak. Délben? Biztos szieszta. Kimentünk újra a forróságba.

Basilica di Santa Margherita

Cortonai Szent Margit  mumifikálódott teste a bazilikában*

 * Olykor a legegyszerűbb magyarázat bizonyul helyesnek. A tudósok csapata Cortonai Szent Margit testét is megvizsgálta, akinek esetét sokáig a romolhatatlan szentek legszebb példájaként tartották számon. Margit 1297-ben halt meg, s testét a cortonai katedrálisban állították ki. Amikor a tudósok megvizsgálták a testet, a ruha eltávolítása után máris megtalálták a megoldást. Margit combját, hasát és mellkasát hosszú és mély vágások voltak láthatók, melyeket fekete fonállal varrtak össze. Szent Margitot minden kétséget kizáróan bebalzsamozták.
A további vizsgálatok során fény derült arra is, hogy a belső szerveket kimetszették és a testet aromaolajakban áztatták. Történészek utánajárása nyomán az is kiderült, hogy Margitot teljes nyilvánosság mellett, sőt, a cortonaiak kérésére mumifikálták, de az eltelt hosszú évszázadok során ez feledésbe merült. 
forrás: http://mindennapi.hu/cikk/tudomany/romolhatatlan-szentek-ii-/2010-10-25/47

Visszasétáltunk a már nem is olyan hosszúnak tűnő úton. Utólag aztán verhettem a fejemet a falba, ugyanis nem sokkal a dóm fölött még egy erőd is helyet foglal (igaz, újabb mászás fölfelé), a panoráma lenyűgöző onnan mind a várfalakra, mind a környékre. Lefelé meg választhattuk volna a panorámautat is, ami a város másik oldalán húzódik, de mi nem tudtunk akkor még róla.
A város hűs utcáiban nem is lehetett érezni a forróságot. Megebédeltünk (tagliatelle al ragú), aztán egy kis kitérő után (még keresgéltük kicsit Jovanottit, mert valaki határozottan állította a frankót :) végleg elhagytuk Cortonát.

Ezt direkt Ziának fotóztam: japán naspolya

Toscana, 5. nap - pihenőnap és Volterra

A délelőttöt a remek panorámás medencénk partján töltöttük fölösleges heverészéssel, kis leégéssel az 50 faktor ellenére. Ez volt a pihenőnap.

Már délután 3 is elmúlt, mire összeszedtük magunkat, hogy elinduljunk Volterrába. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, de lehet, hogy kicsit türelmetlenül vártam már, hogy lássam a várost újra. Éhesek voltunk, pizzázót kerestünk, nehezen találtunk is, majd szétszéledtünk. 

Én alig tettem néhány lépést, amikor a Palazzo Vitinél találtam magamat. Először csak a lépcsőházát akartam megnézni, hogy érdemes-e lefotózni, végül felmentem a lépcsőn, ahol a múzeumként működő palota bejárata volt. Akkor már teljesen beizgultam, mert a bejárattól is látszott, hogy egy klassz, gazdag, régimódi otthont lehet majd körbejárni. Fotózni is lehetett bármit, úgyhogy nem sokat tanakodtam a bemenetelen.

Először néztem rá az órára, amikor kifelé jöttem a palotából, és rögtön rájöttem, hogy alig van néhány percem a "gyülekezőig". Akkor idén ennyit Volterráról. Nagyon nem bánkódtam azért, mert a Vitit érdemes volt megnézni mindenképpen. Csak utólag jött rám a sajnálkozás, amikor Erzsi mutatta, hogy milyen szép alabástrom fülbevalót vett magának. Ja, én is akartam, tényleg...

Visszafelé lassan haladtunk, mert kibuliztuk, hogy néhány helyen álljunk meg fotózni a tájat. Lassan a kitikkadás szélére kerültünk, ezért egy emberként rohantuk meg a legelső útszéli kocsmát, ami az utunkba került. Nekem teljesen vadnyugati fílingem lett a késő délutáni nap fényében fürdő tájtól és a közepén álló magányos kocsmától. Olyan igazi világbékés hangulat lett úrrá rajtam, amiben csak ritkán van része az embernek.

Kilátás Volterrából

Ez a táj másnapra már nem ilyen volt, folyton változik

Kitikkadás ellen egy üveg Morettit!

A citromos csirke különböző fázisai  

Toscana, 4. nap - Firenze

Kötelező kép Firenzéről

Firenzébe valamiért csak dél körül értünk. Ha a FI-PI-LI autópálya felől jövünk, akkor a GPS először átvisz a "pesti" oldalra, majd visszahoz a "budaira", oda, ahol parkolni szoktunk a folyóparton, a Piazzale Michelangelo alatt. A Google útvonaltervező is ezt javasolja (bár nem tudom, nem ugyanaz a program van-e a háttérben), mindenesetre ez a kurfli is sok időt elvesz. 

Iszonyúan tűzött a nap, amikor felértünk a térre, a vaskorlátnál fotózkodtunk a panorámával, a korlát égetett, ha véletlenül hozzáértünk. Jó volt továbbmenni a hűs és fenséges San Miniato al Monte felé, ami még följebb van és számos lépcsőt kell pluszban megmászni miatta. De ez mindig megéri. (Kivéve, amikor 2007 októberében, először szerettük volna megnézni, akkor felmásztunk a töksötétben, perszehogy nem volt nyitva... Pedig a hivatalos nyitvatartási időn belül voltunk.)

távol-keleti szépségek a San Miniatónál

elfáradtak

Lesétáltunk a városba, közben csippentettünk még egy-két morzsát a panorámából. A lányok felhívták a figyelmemet a vicces kresztáblákra. Valaki művész azzal szórakozott, hogy a kresztáblák ábráit jópofa jelenetekké alakítgatta. Ami a furcsa, hogy a hatóságok úgy hagyták!

Kitikkadás ellen beültünk egy sarki presszóba jeges kávét inni. Az olasz jeges kávéval Luccában találkoztam először. Náluk a jeges kávé tea-hígságú jéghideg ital, sem tej, sem vaníliafagyi nincs benne. Viszont a nagy melegben eléggé üdítő.

Megtettük a szokásos útvonalat: Ponte Vecchio - Uffizi-mente - Piazza della Signoria - Dóm (Santa Maria del Fiore). A Dómnál most szigorúan ellenőrizték, hogy rövid nadrágban (férfiak-nők), vagy ujjatlan felsőrészben (nők) senki ne lépjen be, de ezen egy kéznél lévő gyönyörű, pillekönnyű, türkizkék sál Sienából mindig tud segíteni. :)

önarckép

villanyautók feltöltéskor

sütkérezik a bringa

A Dóm mellett van a kenyérleves-evő helyünk. Sajnos a jó hűs pincében nem tudtak helyet adni és a wifi-kapcsolat sem volt túl jó, valamint zöldséges kenyérlevesük sem volt. Viszont paradicsomos kenyérlevest sikerült ennem (pappa pomodoro) és két kólát is lenyomtam iszonyat horror áron.

pappa pomodoro

Dávid a megfelelő nézetből

Ezután szétszéledt a csapat. Én elhatároztam, hogy kedvenc templomomban (Orsanmichele) hűsölök egy cseppet. Utána kis nosztalgia-kóborlást terveztem a belvárosban. Eredetileg a Palazzo Davanzati-t akartam meglátogatni. Tudtam, hogy már nincs nyitva, pedig szívesen belátogattam volna a középkori kereskedőcsalád otthonába, ahol eddig mindig meglepetés ért, mert ahányszor voltam benne, mindig tudtak újat, vagy újabban megnyitott szárnyat, emeletet mutatni. 

Innen talán két lépés a Palagio di Parte Guelfa a hasonnevű téren, ez totál meglepi volt, mert nem számítottam rá és eddig csak képről ismertem, holott régóta terveztem, hogy egyszer megkeresem.

Palagio di Parte Guelfa

Addig sétafikáltam, míg egyszercsak a Piazza Santa Trinitán találtam magamat és jóhogy bementem azonnal a Santa Trinita templomba (Zia, igazad volt!), másik kedvenc templomunkba Firenzében. Gyorsan végigfutottam a templomot. A Sassetti kápolna éppen ki volt világítva, végigjártattam a szememet a sok érdekes Ghirlandaio freskón, a festőt önmagát ábrázoló festményen, az első szemüveges ábrázoláson, a névadó házaspár alakjain.  Megkerestem a Davanzati síremléket a félhomályban. Jáj, de örültem nekik!

A Mercato Nuovót kétszer is érintettem, odafelé és vissza is, a porcellino (vadkan szobor) orrát is megsimiztem babonából. (Bár a babonához egy pénzérme kútba ejtése is hozzátartozik.)

Ez nem az eredeti Porcellino,
hanem egy mini-változat, az egyik éttermet őrzi kicsit arrébb

Már visszafelé tartottam a találkahelyre, amikor Mortenba botlottam az egyik mellékutcában. Megmutatta, hogy talált egy elhagyatott, klassz kis templomot, jó kis hűsölőhelyet. (Chiesa di San Remigio; a jelenlegi épületet CSAK a XIV. században kezdték építeni, de a helyén már a IX. században is Szent Remigiusnak szentelt kórház, majd templom állt, a Franciaországból Rómába tartó zarándokok pihenőhelye volt.) A templomban egy lélek nem volt egész végig és kicsit lepusztultabb is volt a többinél, legalábbis firenzei mértékkel nézve, de nagyon jókat lehet benne pihizni, pontosan 1 percre a túristáktól nyüzsgő Signoriától. Kincs az ilyen!