Pádis kirándulás, 2. nap, Csodavár

Kicsit összefolyik a második és a harmadik kirándulós nap, muszáj a képeket néznem, hogy nagyjából beugorjon, hogy mi is volt.

Másnap korán keltünk (Erdélyben amúgy is előrébb jár az óra eggyel). Kitérek kicsit a reggelire, mert azzal is nagyon meg voltunk elégedve. A reggelink a következőkből állt: 4 db virsli mustárral, vaj, dzsem, juhsajt (asszem), paprika, paradicsom. Helyes fekete-fehér bögrében hozták a gyógyteát. A feketekávéért fizetni kellett (4 Lei - elég borsos ár), de jó erős volt. 

Ezen a napon a Csodavár nevezetű helyet kerestük fel. Együtt indult a társaság, majd a "kriplik" (=kisgyerekesek, ill. olyanok, akik nem vállalták a megerőltető kirándulást) tettek egy sétát a felső szakaszon, ahol kicsi volt a szintkülönbség. Mi többiek pedig elindultunk felfedezni a Csodavárat. Utána lehet nézni a neten, hogy ez mi (pl. itt), tehát a részletes ismertetésébe nem bonyolódnék bele, nem is tudnék, elég az hozzá, hogy ez egy dolinarendszer a Pádis fennsíkon, ami barlangokból és az ezeket körülvevő magaslatokból áll. Lehet, hogy nem fogalmazok elég szakszerűen... 

A Portál

Mindenesetre mi elindultunk az erdőben, elbúcsúztunk egy idő után a "kripliktől" :), majd elkezdtünk lefelé ereszkedni az I. sz. dolinához, melynek hatalmas kapuja van, ez a Portál. Kb. 70 méter magas, 30 m széles. A leereszkedés nem volt egyszerű. Volt néhány régi lépcső, de azokat nem ajánlatos használni, nem is lehet, mert elmozdultak a helyükből és inkább akadályoznak, mint segítenének a lefelé jutásban. Néhány helyen acélsodrony van a sziklában, ahol ilyesmi volt, ott könnyebben lehetett haladni, bár acélsodronyt a legmeredekebb helyekre raktak csak, tehát mégsem. A terep meredek volt és a taknyos idő miatt csúszott. Viszont gyönyörű volt!

Megérkeztünk a Portál elé egy sziklakiszögelléshez. Le lehetett látni a barlang bejáratához. A látvány nagyon csalóka volt, ezt főleg akkor érzékeltük, amikor láttuk, hogy néhány idegen srác éppen befelé igyekszik. Aprók voltak, mint a hangyák. Innen szintén acélsodrony-segítséggel lehetett leereszkedni a dolinához, amelybe egyébként engedélyezett volt a bejárás. Attila és Gábor sikeresen lemásztak és körülnéztek a Portál bejáratánál. Eszter is többször nekirugaszkodott, de végül feladta. Mi többiek csak drukkoltunk nekik. 

Attila már ott van.

Gábor igyekszik lefelé.

Eszter próbálkozik.

Indulnak visszafelé a fiúk.

Innen újból felfelé kellett haladni kivételesen egy épségben maradt lépcsős szakaszon, majd a szokásos gyökereken és sziklákon, majd újra lefelé, hogy átjussunk a III. dolina bejáratához. Itt nagy sziklák és kisebb kőgörgetegek is voltak, de nem volt vészes, mire eljutottunk a III. dolinához. Az I-es és III-as dolina között a barlangban is van átjárás megfelelő körülmények között (alacsony vízállásnál pl.), de tudtommal csak vezetővel szabad menni, ill. talán még azzal sem, csak külön engedéllyel. És komoly barlangász felszereléssel.
Itt is időztünk, amíg páran leereszkedtek a barlangig. Ez már nem volt olyan nehéz és veszélyes, mint az előző.

III-as dolina (S képe)

Közben figyeltük a másik oldalt, ahol elég függőleges falon jött lefelé egy csoport, nekünk erre kellett továbbmenni. Nem látszott túl nehéznek, mosolyogtunk is, amikor mondták (magyar nyugdíjas csoport volt), hogy a nehezén túl vannak. Mi tudtuk, honnan jöttünk, ők még nem.
Aztán lehervadt az arcunkról a mosoly, amikor elkezdtünk felfelé mászni ugyanazon az úton. Én mentem elöl. Nem mondom, meg lehetett oldani, de nem volt könnyű. És ez lefelé még nehezebb lehetett, hiszen felfelé mindig könnyebb menni meredek terepen, csak tüdő és szív kérdése az egész. (Másnap rájöttem, hogy fáradt izom kérdése is. :)

Felfelé 1 (Laci képe)

Felfelé 2 (Laci képe)

Minden jónak vége szakad egyszer, mi is felértünk végre a gerincre. Egy jelzőtáblánál álltunk meg pihenni. Nem telt el 2 perc, jött a másik csapat is, éppen akkor értek oda, mint mi. Ha megbeszéljük, sem tudtuk volna jobban összeegyeztetni.

Innen már nem volt nehéz dolgunk, mert szinte vízszintesen követtük a gerinc vonalát. Több kilátóhelyen is megálltunk és néztünk le a szédítő mélységbe, ahonnan jöttünk.

Lassan elhagytuk a Csodavárat és kiértünk a Glavoi rétre. Itt egész nyáron vadkempingesek tanyáznak és van néhány nyárra kitelepült boltocska és palacsintázó/kajáló hely is. A tavalyelőtti kirándulásról a többiek már ismerték a terepet és előre el lett tervezve, hogy itt pihenjük ki a kirándulás fáradalmait. A réten át- meg áthúzott egy birkanyáj, de szemmel láthatólag jól kijöttek a kétlábú farkasokkal, meg azok négylábú kutyabarátaival. A réten egy patak csörgedez keresztül.
A rét szélén hegyimentő bungaló működik. Éppen egy magyar fickó volt szolgálatban, aki segített nekünk sört és placintá-t (ami tulképp lángos) rendelni. Én egy dzsemes és egy brindzás placintát ettem, nagyon finom volt. Az ízesítés nem rákenve volt, hanem a közepébe sütötte bele a román menyecske.

Innen szűk egy km-re volt a szállásunk. A vacsora: isteni sűrű bableves, valamilyen husi rizzsel, káposztasalival és az előző napihoz hasonlatos friss házisüti volt.

Pádis kirándulás, 1. nap, érkezés

1. nap

Délben indult a buszunk. Itt ért az első meglepetés, hogy János nem jön. Nem volt idő beszélni róla, mire megkérdeztem volna valakit, már János jelentkezett telefonon és beszámolt a műtétjéről.

Második meglepetés az volt, hogy alig 18-an voltunk összesen. Én ennek örültem, minél kisebb egy csapat, annál jobb. 32 személyes busszal utaztunk, így is majdnem mindenkinek dupla hely jutott.

A sofőr már az elején sem volt szimpi és ez később még csak fokozódott. Amúgy a társaságban most sem csalódtam, szimpatikus, intelligens emberek. Nem is értem, miért nem volt kedvem ehhez a kiránduláshoz. (Persze de, értem. Csak annak semmi köze nem volt a társasághoz.)

Volt az elején egy vicces affér. Már csak Elemér hiányzott és indulhattunk volna. Gábor felhívta Elemért, akiről kiderült, hogy elnézte a naptárt és azt hitte, másnap indul a kirándulás. Milyen szerencse, hogy útba esett a lakhelye, mire odaértünk a megbeszélt benzinkúthoz, pár perc múlva Elemér is befutott enyhén lihegve az összekapdosott cuccaival.

A cél a Bihari-hegység volt Erdélyben, ott is a Pádis-fennsík. Nagyvárad felé mentünk. A sofőr valamit motyogott, hogy direkt nem megy a várost elkerülő gyűrűn, de nem derült ki számomra, hogy miért volt jobb a városon keresztülhajtania. Ami nem lett volna baj, ha tudja az utat, de nem tudta. Volt GPS-e, azt meg vagy nem tudta használni, vagy rossznak tartotta, mindenesetre összevissza ment a városban. Attila a saját GPS-ével próbált neki segíteni, de őrá meg nem hallgatott. Gáborra sem. Egy csomó időt elvesztegettünk Nagyváradon az ide-oda furikázással, holott mi tudtuk, merre kellene menni, csak a sofőr nem. Elöl ültem, láttam, mit bénázik. 

Na mindegy, a délutáni csúcsban csak sikerült kikeverednünk a városból, indultunk tovább. Újabb nehézséget az okozott, hogy javítják a Pádis felé vezető utat. Ez azt jelenti, hogy néhány kilométerenként az út egysávosítva lett, és itt mindig meg kellett várnunk, hogy a lámpa zöldre váltson és a mi irányunk beindulhasson. Ilyen megálló legalább 5-6x volt, de lehet, hogy többször. 

Ilyen körülmények között jutottunk el Belényesig, ami már egész közel volt a célunkhoz. Innen az út ragyogó új volt, nem is lett volna semmi baj, ha a hátsó sorokban nem borultak volna ki az emberek az émelygéstől. Hátranéztem és szégyenszemre rámjött a röhögőgörcs, mint Ziára Pugliában, ugyanis a hátsó sorokban ülők egy emberként lötyögtek a busz egyik oldalától a másikig. Látványnak nevetséges volt, de nagyon sajnáltam szegényeket. Többször szóltak a sofőrnek, hogy ne rángassa a kormányt, de mindhiába. Valószínűleg nem csak ez volt a baj, hanem a busszal sem stimmelt valami.

Hányattatásaink utolsó fejezete az volt, amikor már fent a hegyekben elértük az utolsó 4,5 kilométeres szakaszt, ugyanis ez egy köves földút volt a túristaházig. Letértünk a sima autóútról és lépésben dülöngéltünk, miközben a sofőr morgott, hogy ő bizony rá nem jött volna erre az útra, ha a sajátja lenne a busz. (Nem volt titok, előre egyeztetve lett, hogy az utolsó szakasz ilyen lesz.) Én elölről jól láttam, hogy milyen bután vezet, minden gödörbe és pocsolyába belement és egyáltalán nem próbálta kikerülni őket. Mivel ekkor már sötét volt, az úton lévő hepehupák a busz lámpáinak surlófényében még nagyobbaknak látszottak. Nagyon hosszúnak tűnt az a pár kilométer.

Érdekes, hogy így összefoglalva tűnik csak szörnyűnek az út, akkor semmi bajom nem volt, bár én elöl ültem. 

Elég későn érkeztünk meg a túristaházba, kicsit aggódtam, hogy mi lesz a megrendelt vacsorával. Elosztottuk gyorsan a szobákat, a legtöbben fent a tetőtérben kaptunk helyet. A túristaház nagyon szépen fel volt újítva, IKEA bútorok, tiszta fürdőszoba, új ágynemű finom, hűs huzattal (és nem műszálas!). Egy dolog nem tetszett csak, hogy a közösségi helyek tele voltak mindenféle csetresszel. De hát kit érdekelt az!

Leültünk és azonnal hozták a vacsorát. Finom csorba (zöldségleves) volt és valami egészen omlós (marha?)szelet vegyes savanyúsággal és azt hiszem, krumplipürével. Utána friss kakaósszelet, tetején rásült tojáshabbal. 

Rajtunk kívül mások is voltak a túristaházban. A személyzet (két pasi) magyarul egyáltalán nem beszélt, de sokat értettek. Egyikük viszont angolul elég jól tudott, úgyhogy az lett a közös nyelv.  Nagyon kedvesek és szolgálatkészek voltak. Volt WIFI az épületben, de maximum arra volt jó, hogy az ember elolvassa a leveleit. S-nak sikerült első nap képeket feltölteni a facebookra, másnap már neki sem.

Akkorát aludtam első éjszaka, mint egy ház.

A szobánk, hárman osztoztunk rajta.

Hajókirándulás a Kornati Nemzeti Parkba 2. rész

Továbbra is holdbéli tájon haladtunk - mondanám, ha nem az Adrián hajóztunk volna. Sok kisebb-nagyobb kopár, szabályos kúp alakú szigetet láttunk magunk körül, amerre csak néztünk. A hosszúkás szigetek legtöbbje pedig több kúpot formázott egymás mellett, nagyon érdekes volt. Az is, ahogy a gyér növényzet alól kilátszott a kőzet vonala, mindenhol másképp.

Lassan megközelítettünk egy kis öblöt, ahol néhány épület húzódott meg a parti fák árnyékában. A kikötőben a víz olyan tiszta volt és olyan türkizszínű, amilyet még az életben nem láttam. Azt hittük, hogy megérkeztünk, de nem. A személyzet több ládát, káposztafejekkel teli kosarat rakott ki a partra. Ebből már sejtettük, hogy ez lesz az ebédünk. Most csak az anyagot szállítottuk ide, rakodás után továbbálltunk, amíg Ante emberei elkészítették számunkra a szigeten a déli betevőt.

Utólag megkerestem a Google mapsben, ez volt az Otok Katina, vagyis a Katina sziget:

Ott van az ebéd a ládákban.

Csodavíz a csodasziget kikötőjében.

Távolodunk a Katinától, de csak egy rövid időre.

A Kornati szigetvilág nyílt tenger felőli oldalára igyekeztünk, ahol a belső szigetek lágy lankáival ellentétben meredek sziklafalak jellemzik a partot:

Útközben kisebb-nagyobb világítótornyokat láttunk...

 ... és a Tányér nevű szigetet:

Ezután visszatértünk a Katinára. A szőlővel befuttatott lugas alatt voltak az asztalok, a grillezett húst és halat arrébb szabadtűzön készítették. Kávét is lehetett inni (becsületkassza!).
Volt még fél óránk, ezalatt a kapitány javaslatára fel lehetett mászni a dombtetőre. Volt, aki fürdött egyet a kristályos vizű tengerben. Mi B-vel fel akartunk mászni a dombra. Ez nem jött össze, az aljnövényzet valami szúrós dologból állt, ami szétkaszabolta a csupasz lábunkat, út meg nem volt, úgyhogy hamarosan visszafordultunk és inkább a szomszéd két épületet szemléltük meg. Egyik be volt zárva, a másikban egy privát buli volt éppen.

 A mi ebédünk is hamarosan elkészült. 10 hosszú. asztalt számoltam össze a lugas alatt, mindegyiknél kb. 10 ember foglalt helyet, ami azt jelenti, hogy legalább 100 embert tudtak egyszerre megetetni. Vendégül látni, na! Ehhez képest minden nagyon flottul ment.
A menü a következő volt: (persze ami igazán fontos, azt sosem fotózom le)
minden tányér közepére felhalmoztak egy kupac kásposztasalátát, ennek egyik oldalán egy szelet grillezett karajt helyeztek el, a másik oldalán pedig egy egészben sült makrélát. Volt bőven utánpótlás is, aki kért. Nagyon finom volt az ebéd, különösen a makréla!

Persze a 100 ember nem mind a mi hajónkon utazott, a képeken is látszik, hogy 2 hajó volt a kikötőben. Valószínűleg kicsit csúsztunk az ebéddel, mert alig tettük le a villát, már szedték össze a tányérokat és tereltek be a hajóba minket. Ránéztem az órára, délután 2 óra volt. Jött a következő turnus, kellett a hely.

Hajókirándulás a Kornati Nemzeti Parkba 1. rész

Másnap korán keltünk, nehogy lemaradjunk a hajókirándulásról. A hajónk a 10 km-rel odébb levő Biogradban várt ránk. 

Biogradban zajlott az élet, ilyenkor látszik, hogy helyi emberek is élnek a tengerparton, mindenki tette a dolgát, sietett a munkába. Minden úgy történt, ahogy az utazási irodai kedves nő elmondta. Sikerült parkolóhelyet találnunk egészen közel a kikötőhöz. Én elmentem napi parkolójegyet venni, majd megkerestük a kis piros katamaránunkat, amely pontosan ott várt ránk, ahol ígérték. Mondanom sem kell, az elsők között voltunk, akik odaértek.

Danka, a piros katamarán.
Ez az elülső fedélzet, mögötte a kormányfülke.

Lassan gyülekezett a többi utastárs is, sok család kisgyerekekkel. A hajó személyzete pakolta be a friss reggelinekvalót a hajó belsejébe. Ante, a kapitány, mindenen rajta tartotta a szemét. Beszálláskor mindenkit besegítettek a hajóba. Később a fiatal srác, akit mi hajósinasnak néztünk, jól kikapott a kapitánytól, mert nem volt ott a késő utasok beszállásánál. 

Mi az alsó fedett részben foglaltunk helyet, ahol asztalok is voltak. Az, hogy "fedett" csak a tetőre vonatkozik, mert oldalt nyitott volt ez a rész is. Efölött volt a felső fedélzet, amit sokkal jobban ért a nap, de a szél is és itt volt a kormányfülke is. A kormányfülke előtt még volt egy elülső fedélzet is a hajó elején. Más hajókon ezt az elülső fedélzetet nem szokták átengedni az utasoknak, de itt oda is szabad volt a kijárás. A vicces az volt, hogy ide csak a kormányfülkén keresztül lehetett kimászni egy nem is olyan veszélytelen oldalsó lépcsőn keresztül, de ez láthatóan nem zavarta a személyzetet. M majdnem az egész utat itt töltötte, ahonnan legjobban lehetett követni, hogy merre is tartunk. Mi B-vel alul maradtunk, csak néha tettünk egy kört a katamaránon.

Ez így elmondva egész komoly nagy hajónak tűnik, pedig nem volt az. 

8:30-kor indultunk Biogradból. A kapitány több nyelven kihirdette, hogy nemsokára megállunk Pakoštane-ban további utasokat felvenni. Kicsit megrettentünk, amikor a következő kikötőben megláttunk egy csomó embert, ezek mind ide akarnak felszállni?

Apró sziget kápolnával Pakoštane-val szemben

És elkezdtek beszállni. Nem tudom, hogy csinálták, de egyszercsak elosztlott a sok ember a hajón. 

Jött egy terhes kismama babakocsival és egy kisgyerekkel, akit később a kormányfülkében láttam heverni a lócán. Lassan kiderült, hogy Ante kapitány elhozta a családját is. Beszállt egy magyar család is két kislánnyal.

Amikor mindenki elhelyezkedett, köszöntés következett több nyelven, majd kaptunk páleszt, hogy koccintani tudjunk. (Juteszembe, előre tisztáztam az utazási irodában, hogy ugye, nem lesznek hülye játékok a hajón?? megnyugtattak, hogy nem.) Ásványvíz, üdítő és bor ki volt rakva, mindenki annyit fogyasztott, amennyire szüksége volt. Ezután jött a reggeli szendvics.

Hajósinas a pult mögött

A kapitány köszönti a vendégeket

Közben már bent jártunk a szigetek között a sötétkék tengeren. Ante elmagyarázta egy nagy térképen, hogy merre fogunk menni és adott egy magyar nyelvű könyvet, amelyben részletesen minden le volt írva a Kornati Nemzeti Parkról. Sajnos a végigolvasáshoz sok lett volna, de így is rengeteg mindent megtudtunk belőle. Abban bíztam, hogy majd megtalálom a neten ugyanezt a kiadványt, de egyelőre sehol nem lelem.

Megtudtuk, hogy a Kornati szigetvilág eredetileg nem volt ennyire kopár. A szigetek faállományát évszázadokkal ezelőtt kitermelték és elvitték Velencébe. A maradék növényzetet pedig a kecskék és birkák emésztették fel. A szigeteken nincsen édesvíz és jelenleg is magánkézben vannak. A kisebb szigeteknek általában egy tulajdonosuk van, a nagyobbaknak több. Ezért a nagyobbakat valahogy fel kellett osztani. Erre szolgáltak a szárazon rakott kőkerítések, amelyek jópofán a legtöbb szigeten tengerparttól tengerpartig húzódnak, vagyis kettészelik a szigetet. Azt olvastam a könyvben, hogy a kerítésnek 3 követelménynek kell megfelelnie. Ebből egyet elfelejtettem, a másik kettő: 

- legyen olyan magas, hogy egy birka ne tudja átugrani,

- legyen olyan erős, hogy a természeti erőknek ellent tudjon állni.

A szigeteknek nincs állandó lakosságuk és csak néhány öbölben látni egy-egy épületet. A szigetekre lépni - tudomásom szerint - csak engedéllyel lehet. Ez nyilván nem a szervezett kirándulókra vonatkozik, mint mi, hanem az olyan szerencsésekre, akik saját szakállukra vitorlázgatnak fel-alá a nemzeti parkban.

Érdekes "kerteket" láttunk egynémelyik szigeten. Szabályos alakú, kőkerítéssel körberakott négyzetek, ezeken belül sűrűn ültetve olajfák. Érdekes kontrasztot alkotott a kertek zöldje a környező kopársággal.

Kőkerítéssel körülölelt "kert". Itt nincs sok fa benne.

Soha nem voltunk egyedül a vizen, kirándulóhajók,
vitorlások, gazdag yachtok között navigáltunk.

Itt kezdődik az egyik kőkerítés...

... és itt folytatódik (alul a fák vonala fölött).
Két másik pedig fent szeli át a szigetet.