Szicília 5. nap - Valle dei Templi, Montallegro

A következő éjszaka a szokásosnál is többet bandáztak a szembeszomszéd birkái, meg kutyái, többször felébredtem. Reggel megint korán keltünk, még napkelte előtt, szerencse, hogy télen ez azért elviselhető magasságban van. Az eső nem esett, ezt jó jelnek tekintettük, és a nap is lassan előbújt, miközben mi újra szétnéztünk a környéken. Túl sok újat nem láttunk, de a mobil most is megörökített egy jó panorámaképet. 

Ez a romos épület másik oldala.

Mire összecihelődtünk, Sandráék is előkerültek az ugrálós ebbel. Elköszöntünk a kedves házigazdáktól és nekivágtunk a következő úticélunknak. Egy darabig északnak haladtunk, majd át a szigeten Agrigento felé. Nem sokkal Siracusa után megint előtűnt az Etna, plusz egy elhagyatott épületcsoport. Az egészet egy GPS félrenézésnek köszönhettük, megálltunk és vad kattogtatásba kezdtünk.

Aztán a sziget belsejében megint olyan tájakon hajtottunk keresztül, hogy csak hápogtunk és lődöztünk a csukott ablakon keresztül a kocsiból, tudván tudva, hogy maximum véletlenül fog sikerülni 1-2 kép, mert az autópályán nyilván nem állhattunk meg unos-untalan, sőt, egyszer sem.

Ahogy írom ezt a beszámolót, egyre jobban elképedek, hogy milyen sokmindent láttunk és mennyi mindent kellene még megnézni Szicíliában, illetve, hogy amit láttunk ugyan, azt milyen jó lenne tüzetesebben újra megszemlélni. És akkor a fotózásról még egy hangot sem ejtettem.
Ilyen csodálatos helyen voltunk ezen a napon is Agrigento mellett, a Templomok völgyében (Valle dei Templi). Hatalmas a terület, amely tíz ókori görög templomot foglal magában. A Valle dei Templi az UNESCO Világörökség része, sőt mi több, az UNESCO emblémájában az itteni Concordia templom köszön vissza stilizált formában.
A "Templomok völgye" kifejezés kicsit megtévesztő, mert igazából egy jókora dombon lehet végigjárni a templomok sorát. A Valle dei Templiről bővebben itt lehet olvasni: Agrigento régészeti lelőhelyei
Elég sok időt hagytunk magunknak, de a terület is nagyon nagy. Borongós volt az idő, ez fotós szempontból nem volt rossz. Nem csak az ókori romok, de a park és az egész környezet csodálatos volt, a szemben levő dombon pedig Agrigento modern épületeire, átellenben a tengerpartra láttunk rá.

Még annyit, hogy a templomok elnevezése körül elég nagy volt a kavar, végül a helytelen nevek rögzültek és váltak ismertté, a szakmai szempontok figyelembevétele nélkül.

Dioszkuroszok temploma
A  oszlopos templomsarkot nem sok szakmai hitelességgel a 19. században "rekonstruálták". Habár a szakma elutasítja, ez a legnépszerűbb és legtöbbet fényképezett rom Agrigento jelképévé vált.

Itt található a khthonikus istenek szentélyének oltára is

Héraklész temploma

Concordia templom
Az egyetlen, amely kifejezetten jó állapotban maradt fenn, annak köszönhetően, hogy később keresztény templomként működtették tovább.
A Concordia templom előtt van egy Ikarosz szobor, egy lengyel szobrász, Igor Mitoraj alkotása. 2011-ben majdnem egy évig tartó kiállítás volt látható Mitoraj monumentális szobraiból itt a görög romoknál, észveszejtő lehetett. Találtam róla egy filmet a youtube-on: Immagini da un altro mondo (omaggio a Igor Mitoraj)
Közben arra is rájöttem, hogy az ő egyik szobrát én már láttam Krakkóban a főtéren.

Héra (Juno) templom 
A domb legmagasabb pontján emelkedik, kedvenc telefonos képem.

Zsuzsával volt néhány nagy futkosásunk is. A Zsuzsa előre kifigyelte a neten Mitoraj szobrait a Valle dei Templi-ben és azok közül szerettünk volna néhányat megfotózni, mert akkor még nem tudtuk, hogy a kiállítás rég bezárt és most már csak Ikarosz fekszik a helyén.
Azt meg már a helyszínen láttuk a tájékoztató táblákon, amikor a Héra templomtól jöttünk lefelé, hogy van itt valahol egy nagyon látványos természetes hegyoldal, amit a kirakott térképen Torrione megnevezéssel illettek, vagy legalábbis a Torrione közelében jeleztek, amiről nem tudtuk, hogy micsoda. Kérdésünkre a kapunál álló őrök csak néztek, fogalmuk nem volt, hogy mit kérdezünk, végül elküldtek a park egy közeli részébe, ahol a fák között valóban volt egy tábla, de akkora volt a sár, hogy feladtuk, nekünk amúgy is a hegyoldal kellett volna, az meg szemmel láthatóan nem volt sehol. Szóval ez sem találtatott meg. Most nézem, hogy a torrione tornyot jelent olaszul, hát ettől sem lettem okosabb.
A harmadik keresésünk sikerrel járt. Ezt is Zsuzsa nézte ki előre, egy földön fekvő telamont kerestünk. A telamonok az egyébként teljesen romba dőlt Olümpieion templom (az olümpiai Zeusz temploma) jellegzetes 8 méter magas tartópillérei, melyek a legyőzött karthágóiakat ábrázolták. Azt olvasom, hogy ez egy másolat csak, az eredeti a múzeumban van kiállítva. Kérdés, hogy melyik, mert mi kettő telamont találtunk.

Ideje volt a következő szálláshelyünket megtalálni Montallegro környékén. Annyit tudtunk róla, hogy ez sem egy városban van, ezért le volt beszélve, hogy Giuseppe papája elénk jön egy benzinkúthoz. Olyan fiatal pasas jelent meg, hogy hamarabb hittem volna a fiatal szállásadónknak, mint a papájának. Giuseppe most nem volt itthon, mert Milanóban tanul. Ekkor már besötétedett, hideg lett, minket meg egy ember úttalan utakon vezetett valahova. Volt, hogy tengernyi nagy pocsolyán hajtottunk keresztül. Jó ég, hova megyünk már megint? Azért nem kellett túl sokat autózni, amikor a domboldalon egy jól kivilágított fehér épülethez kanyarodtunk, ahol Giuseppe mamája fogadott minket. Hát mit mondjak, kissé dideregtünk.
Aztán beléptünk az épületbe és tátva maradt a szánk. Olyan csúcsszuper, dizájnos házban voltunk, hogy a Lakáskultúrában nincsenek ilyenek. És mindezt fillérekért az airbnb-nél. Úgy sejtem, nem sokáig lesz ez a ház ilyen olcsón kiadó még télen sem. Fél éve sincs, hogy kiadja a tulaj, gyanítom, hogy tavaly készülhetett el. Egyszerűen minden új volt benne. A beosztása remek, persze csúcs-tiszta minden, egy halom plusz takaró is van (fontos), a szinek remekül összepasszolnak, a legutolsó szög is dizájnos. Egyetlen hibája, hogy ez sincs kifűtve. Hozták is rögtön a nyíltégésű Szieszta kályhákat, úgyhogy nemsokára kellemes lett a klíma odabent. De ez nem változtat azon a tényen, hogy ha egy épületet nem fűtenek ki folyamatosan, az bizony hamar tönkremegy. Ennek láttam is a jelét, mert a vadiúj plafon egy részen át volt ázva, szerintem a belső páralecsapódás miatt. Mondtam is a lányoknak, nem értem, hogy felépítenek egy klassz házat, berendezik a legutolsó modell szerint, aztán nem gondoskodnak az állagmegóvásról. Pedig tudom, hogy van olyan klímaberendezés, ami fűteni is tud, a páratartalmat is szinten tudja tartani, miért nem használnak ilyet vajon? Na mindegy, az ő dolguk, csak vérzik ilyenkor a szivem.

A nappali és a nagy konyha, mögöttem volt a 3 hálószoba és a fürdő,
ahol kivételesen a zuhany is úgy működött, ahogy kell. 

Vacsora után kellett néznünk, mert egyértelmű volt, hogy aznap már nem fogunk elmenni innen sehova, hogy aztán még a visszautat is keresgélni kelljen a sötétben és a sárban. Számba vettük, hogy mink van (sajt Zsuzsa, avokádó Marcsi jóvoltából), kell tehát valamennyi tészta, olaj, fokhagyma. Nem lehetetlen, hogy a korábbi kuncsaftok hagytak itt ezt-azt. Találtunk is mindent, sőt, egy üveg bor és egy pezsgő is előkerült. Meg alufóliába csomagolva egy csomó használt fogkefe a konyhaszekrényben, ez hogy került oda, örök rejtély marad. Sajtreszelő viszont nem volt, ezen nagyon csodálkoztunk. Szerencse, hogy a parmezán kemény, késsel kapirgálva imitálni lehetett a reszelt sajtot. Akkora vacsit rittyentettünk, hogy csak na.
Még volt egy hasfájásunk. Aktuális volt mindannyiunk számára a hajmosás, de nem találtunk hajszárítót. Giuseppe édesanyjához fordultunk telefonos segítségért, aki újra kocsiba pattant és hozott nekünk hajszárítót is. Igazán hálásak voltunk neki.

Szicília 4. nap - Ragusa, Modica, drón

Reggel Zsuzsával korán kiugrottunk az ágyból, és mivel a szobákban a sajátságos kialakítás miatt csak a mennyezet alatt volt egy sor ablak, hát rohantunk ki körülnézni, hogy milyen vajon az idő. A présház nagy, kerek, ámde átlátszatlan ablakán erős sárga napfény sütött be, úgyhogy hamar összekaptuk magunkat és indulás kifelé a napfelkeltébe. Csak néztünk egymásra bambán, amikor kiértünk, mert az eget egyenletes szürkeség borította, az eső pedig úgy esett, mint ami órák óta ezt csinálja. Hova lett a betűző napfény? Azóta sem értem.

Mindegy, ha már felkeltünk, irány a nyárikonyha. Sandra némi reggelit hagyott ott nekünk (a szokásos csomagolt édes sütemény, tej, kávé, gyümölcslé), meg az internet is ott volt elérhető. Szépen bekvártélyoztuk magunkat a hideg konyhába, nyakig begombolkozva ugyan, de elég jól elvoltunk. Akkor még nem jutott eszünkbe, hogy ha akarnánk, sem tudnánk visszamenni a szobánkba, mert csak egy kulcs volt bent a lányoknál, az ajtókat viszont kívülről csak gombbal látták el. Kvázi kizártuk magunkat.

A kávé főtt, a kutya besündörgött és elhevert, az ablakban kívülről pedig két fekete macska vert tanyát.

Reggeli után szétnéztünk a környéken. A szomszédban volt egy lakatlan épületrom, valaha jobb napokat élhetett meg, belül is benőtte a növényzet, viszont boltíveket és oszlopfőket is felfedeztünk benne. Kicsit fotóztuk a szembeszomszéd birkanyáját is a kutyákkal, meg a magányos kecskemamát, ahogy kísérte a szomszédasszonyt, aki két újszülött, mozdulatlan kecskegidáját vitte a lábuknál lógatva valamerre. Annyira szomorú látvány volt, azt hittük, hogy halva születtek. Csak harmadnap fedeztük fel, hogy dehogy, egyszerűen csak elkülönítette őket valamiért.

Először Noto felé vettük az irányt, de végül úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szicíliai barokk egyik fellegvárát és inkább Ragusát részesítjük előnyben. Mindent úgysem tudunk megnézni. Közben kisütött a nap és egész kellemes idő kerekedett.
Ragusa 2 nagy városrésze sokáig különálló városként működött. Az egységes városképek kialakulását egy-egy nagyobb földrengés tette lehetővé, melyek során a korábbi épületek összedőltek. Így járt Ragusa is. Az Ibla városrész az, ahol a szicíliai barokk szépen kialakulhatott. Ragusa az UNESCO Világörökség része.

Legalább másfél órát barangoltunk egy városrészben, amiről azt hittük, hogy Ibla, Kicsit untam is már a végére a sok egyforma utcát. Legizgalmasabb tulajdonképpen a városrészbe vezető 2-3 híd volt, melyek egy mély völgyön íveltek át és a völgy egyik oldalán látható egységes, öreg lakónegyed. Sétáltunk hát egy jót, aztán indultunk tovább. És ekkor, pár perccel az indulás után került elénk Ragusa Ibla látványa egy újabb völgy túloldalán, aminek a láttán elállt a lélegzetünk. Ja, akkor mi nem is Iblában kószáltunk! Megjegyzem, lehet, hogy Ibla innen mutatott a legszebben, messzebbről, egy egészben. Azért megnéztem volna egy egységes barokk városrészt a szicíliai jellegzetességekkel, bár a barokkért annyira nem vagyok odáig.
Újabb pont a gyűjteményben, amiért vissza kell majd jönni.

Ragusa Ibla, amikor megláttuk az út felől

Először autóztunk a sziget belsejében. Egészen más volt, mint amire számítottunk és ez végig így ment. Sokszor megálltunk, mert annyira lenyűgözött a látvány. Hol Toscana-fílingünk volt a sok hullámzó dombbal, hol Írországra emlékeztetett a sok kőkerítés, hol Skóciát láttuk a meglepően magas hegyekben, a zord völgyekben, ahol a nap pászmákban sütötte meg a zöldellő tájat.  Még Ausztria is sokszor eszünkbe jutott a hegyoldalakat nézegetve. A sziklákra épülő városok örökké Matérát juttatták eszembe. Ragusa Ibla is ilyen volt.
Mindig is az volt a vágyam, hogy télen jussak el egy mediterrán országba és ez most 100%-ban megvalósult.

És persze ott volt a végeláthatatlan narancsföldek látványa az érett gyümölcstől roskadozó fákkal. Itt-ott citromföldeket is láttunk. Voltak szőlőültetvények is, melyekben élénksárga sávokban tündökölt egy tavaszi virág, talán a gólyahír.
Láttunk szomorúbb kerteket is, főleg a sziget nyugati oldalán, ahol talajvízben álldogáltak az olajfák, a szőlőtőkék.

Következő célpontunk Modica volt, utunk egyik legemlékezetesebb városkája. Ez volt az a hely, ahol megcsapott Szicília szele minket. Lehet, hogy csak a fejünkben, sőt. De akkor is nagyon éreztük a városban a várva várt keresztapás Szicíliát. A Chiesa di San Giovanni Evangelista templom előtti monumentális lépcsősor aljában parkoltunk le. A lépcsősor beékelődött egy egészen kis terecskébe, két oldalán sűrű, kerek, sötét lombú fák tekeregtek. Itt-ott idős férfiak álldogáltak és tárgyalták a nap eseményeit. Mi is az események közé tartozhattunk, mert bennünket is jól megszemléltek és feltehetőleg ki is tárgyaltak. A lépcsősoron néhány fiú rúgta a bőrt, amúgy teljes volt a nyugalom.
Totálisan elbűvölve baktattunk felfelé a lépcsőkön. Benéztünk a templom nyitott ajtaján, de bent éppen mise volt, nem akartunk zavarogni. Mikor kióvatoskodtunk, néhány sötét ruhás férfira lettünk figyelmesek, az egyik rekedtes hangon, ellentmondást nem tűrő pillantásokkal utasítgatta a többit. Jó ég, ki lehet bent a templomban, ha az emberei kint ekkora fegyelemmel őrzik a templomot? Meglódult a fantáziánk.

Chiesa di San Giovanni Evangelista, Modica
Ahogy beékelődött a környezetébe

Chiesa di San Giovanni Evangelista, Modica

Aztán persze fény derült a titokra és a megoldás igen prózai volt, ugyanis egy gyászszertartás szemtanúi lehettünk és a fickók nagy valószínűséggel a temetkezési vállalkozó emberei voltak.
Ennek ellenére nem nagyon tudtunk elszakadni ettől a helyszíntől. Csodálatos volt a templom a lépcsősorral, a fények, a környezet.
Közben szóba elegyedtünk az egyik 12 év körüli sráccal, már amennyire tudtunk, mert nem beszélt, csak olaszul, illetve utólag arra gondoltam, hogy tán olaszul sem, mert a neve arab volt. Nagyon barátságos és helyes fiú volt és azt azért megértettük, hogy a kishúgával akar dicsekedni. Oda is hozott egy 5 év körüli kislányt. Az is kiderült, hogy a másik srác is a testvére és a templom melletti utcában laknak, oda szaladt el ugyanis a kicsiért. utánamentem, láttam, hogy az anyukája az erkélyen sürgölődik talpig csadorban. Odaintettem neki, hogy ne aggódjon, de valószínűleg enélkül sem aggódott. Kérdeztük a srácot, hogy lefotózhatjuk-e, bólogatott, majd modelleket megszégyenítő nyugalommal nézett a lencsébe és hagyta, hogy néhány felvételt készítsünk róla és a testvéreiről is. Először azt hittem, hogy kunyerálni akar cserébe valamit, de nem. Próbáltam kiszedni belőle egy email címet, hogy 1-2 fotót elküldjek neki, de nem értette, de végül az apja nevét csak megadta, hogy ő fent van a facebookon. Később kerestem is, mert komolyan gondoltam, hogy küldök képeket, de az adott néven nem találtam senkit Modicából.

A domb tetején látható templom a San Giovanni

Nagyon nehezen hagytuk ott Modicát a San Giovannival. Szerintem ha egyszer visszajönnék ide, ezt a hangulatot már nem találnám meg.

Olyan szép tájon haladtunk megint keresztül, hogy többször meg kellett állni. Ez most jobbára épített környezet volt, mindenfelé kőkerítések, kőházak, kaktuszok és virágzó mandulafák. Az árnyékok megnyúltak, a nap kezdett alábukni. Az egyik kanyarban felfedeztünk egy fickót, aki a drónját próbálgatta. Persze, hogy megálltunk haverkodni egyet, egyikünk sem látott még közelről drónt. no, meg a naplemente is egyre látványosabb volt.

Annak biztos tudatában hajtottunk haza Floridiába, hogy ha máshol nem is, de az előző napi helyen biztosan meg tudunk vacsorázni. Hát tévedtünk. Úgy be volt zárva, mintha soha nem is lett volna nyitva. Kis kódorgás után találtunk egy büfét, ahol feltankoltunk valami pizzaféleségekből, ami remekül megfelelt vacsorának és még olcsó is volt.