Limerick és környéke
A másnap reggel nehezen indul. Ma Limericket és környékét néznénk meg. Zs és M, aki ír, is velünk tartanak. Felszedjük őket a King John's Castle-hoz közel és úgy döntünk, először Killaloe-t keressük fel. Én már jártam tavaly a tóvidéken, de szeretném N-nek is megmutatni és azt hiszem, M sem járt még a tóvidéket körülvevő hegyekben.
A legnagyobb tó a Lough Derg a Shannon felduzzasztott tavai közül. Ahogy azt már a tavalyi beszámolómban is említettem, kedvelt vizisport- és felkapott kirándulóhely.
Nagyon szép az idő, rá sem ismerek a tavalyi 5 perc eső - 5 perc napsütés Írországra.
Behajtunk egy földútra, amelynek a végén először azt hisszük, zárt a kerítés, de M megmutatja, hogy egy fel-le lépcsőn keresztül emberek át tudnak rajta kelni. Aha, a zárás a birkákra vonatkozik, jönnek is sorjában. Felmászunk a töltésre, a tó vízszintje a másik oldalon nem sokkal alattunk van, akkor most az ártérben járunk tulajdonképpen.
Pár perc múlva Killaloe-ban vagyunk. A városka innenső oldalát hívják Killaloe-nak, a Shannon folyó túlpartján már Ballina a neve. Ez az oldal még Clare megyéhez tartozik, a túloldal Tipperary. Itt született és uralkodott Írország egyik leghíresebb uralkodója, Brian Boru.
Átmegyünk a két városrészt összekötő kőhídon. Mellette acélvázas gyalogos hidat feszítettek ki, de sajnos le van zárva, pedig érdekes lett volna átsétálni rajta. Így hát a szűk öreghídon sétálunk át, ami nem veszélytelen dolog, mióta átengedik rajta az autósforgalmat is.
Itt tűnik fel először, hogy egész Munster (tartomány) a rögbi lázában ég. Minden házon, utcán és autón piros színű zászlók lobognak, az emberek piros pólóban járnak. Szombaton lesz a nagy döntő a Heineken Kupa megnyeréséért. Erről majd még lesz szó...
Keresünk egy pubot, hogy kifújjuk magunkat, aztán elindulunk megkeresni azt az utat, amely felvezet a hegyekbe. Nem kis vállalkozás, egyikünk sem emlékszik pontosan, merre kell menni. Egy darabig még a tavak mentén haladunk, aztán Zs bizonytalanul rámutat egy útra, hogy talán itt. A szűk dűlőút egyre meredekebb és szűkebb, a végén már a visszapillantó tükröket is be kell hajtani. Belógó tüskés ágak veszélyeztetik a fényezést. Aztán egyszercsak nincs tovább, valahogy vissza kell fordulnunk.
Kicsit elmegy a kedvünk az egésztől, de azért mégegyszer megpróbáljuk egy másik úton és most szerencsénk van, Zs ráismer a hegyre vezető út egyik szakaszára.
Egyre feljebb jutunk, csodálatos a kilátás a tavakra és mindent elborít a már Howth-ról ismert sárgavirágos bokor, az európai sülzanót. Ráismerek arra a hatalmas bokorra is, ahol tavaly Alessio szedett egy csokor hortenziát, de sajnos most még nem virágzik.
Lassan felérünk a hegytetőre. Egészen megváltozik a táj, szinte holdbéli, pedig nem is vagyunk túl magasan. Sehol egy fa vagy bokor, mindent elborít valami sötétbarna színű fűféle. A szél pedig majdnem elrepít, amikor a kocsiból kiszállunk. Nem sok időt töltünk a szerencsésen meglelt hegytetőn, mert cudar hideg van idefönt. Inkább kitaláljuk, hogy majd Nenagh-ban ebédelünk.
Nenagh-ban az önkormányzathoz közel parkolunk le, majd felfedezőútra indulunk. Elég nehezen találunk egy kis pubot, ami mindannyiunknak megfelel. 10 euro alatt nem lehet ebédhez jutni, kezdjük kitapasztalni, viszont hatalmasak az adagok. Kis Guinness is legurul utána.
A nenagh-i kiruccanás után vissza Limerickbe. Zs-ék kiszállnak a Marriottnál, mi elmegyünk lerakni a kocsit, majd vissza a városba. Végre láthatom a jól ismert környéket közelebbről, gyalogosan. Korántsincs annyi virág a kertekben, mint tavaly nyáron volt. De az Ennis Road villái mind megvannak!
Az O'Connell Street felé sétálunk, tavaly ezt nem láttuk, pedig Limerickben itt vannak a legszebb György-kori bejáratok. Kezd sötétedni. N jó érzékkel kiszúr egy pubot az egyik sarkon: The White House. Bemegyünk és nyílegyenesen a zenészeknek fenntartott asztalhoz tartunk, ahogy az már kezd szokásunkká válni. Nem is tudom, miért éppen oda akarunk leülni, mikor van másik üres asztal is, közvetlenül mellette. Előkerül egy gitáros fickó, ő is éppen akkor érkezett és szól, hogy az bizony az ő helye. El is kezd szétpakolni, hangolni, majd dalra fakad, saját magát kíséri. Jönnek hozzá jattolni, bemutatkozni más zenészek is. Kiderül, hogy éppen most kezdődik a "Three songs" est. Ez arról szól, hogy bárki, aki akar, jelentkezik és előadhat 3 tetszőleges dalt a türelmes publikum előtt. Legtöbben saját magukat kísérik, van, aki csak énekel. Végighallgatjuk az összes előadót. Van köztük kifejezetten tehetséges, de olyan is, aki szerintem örülhetett az iskolában, ha átengedték énekből. Fiatal is, idősebb is van. Nagyon élvezzük az estét és ehhez csak részben járul hozzá az a néhány pint Guinness, amit elfogyasztunk. Remek a hangulat! Az est közepe táján minden asztalra leraknak egy tálca sültkrumplit sült májas és véreshurka darabokkal (ezt az írek puddingnak hívják). Grátisz! És milyen finom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése