Madrid, szerda folyt.

Ott tartottam, hogy ülök Ferihegyen.  A gép teljesen időben indult és amikor felszálltunk, akkor jött az első csoda. Persze ehhez kellett a csodaszép tiszta idő is. Először a Megyeri-hidat fedeztem fel, aztán a Dunát és a Hajógyári-szigetet, majd már szándékosan elkezdtem keresgélni a korábbi munkahelyemet a Pozsonyi úton. Megtaláltam azonnal! Aztán jött a Parlament, csodaszép fentről! Duna és a hidak, majd láttam a házunkat is. Kezdtem kapisgálni az útirányt, ezért továbbra is rátapadtam az ablakra. Jól számítottam, pár másodperc múlva a biatorbágyi viadukt látszott, a Biai-tó, majd Etyek! Sajnos pontosan fölötte szálltunk el, ezért egészen lefelé kellett nézni, hogy minél többet lássak és tényleg majdnem mindent láttam. Olyan jó volt!

Érdekes volt azt is látni, hogy mennyire nincsen hó sehol sem, még a magas hegységekben is alig, csak olyan formán, mint nyáron, a hóhatár fölött. Ezen a gépen is nyomon lehetett követni az útirányt az ülések fölötti kis monitorokon. Láttam, hogy pont Marseille fölött fogunk elhúzni, de végül Marseille-t a túlsó oldaliak láthatták valószínűleg. Viszont Barcelonát nagyon jól meg lehetett ismerni a szabályos négyzethálós belvárosáról, szintén az üvegre tapadva. Lefotózni remény sem volt.

Félúton a mellettem ülő fiatal nő nem bírta tovább és elkezdett beszélgetni. Kiderült, hogy román és már 12 éve lakik Madrid mellett egy kis faluban a szüleivel. Innentől vele nézegettük a tájat, ami egyre sárgásvörösesebb lett és egyre közelebb kerültünk hozzá, mivel a gép elkezdett ereszkedni lefelé. Hihetetlenül szép volt a vöröses táj a szabályosan elhelyezkedő olajfa ültetvényekkel. 

A madridi reptéren minden ment, mint a karikacsapás. Sajnálom, hogy nem álltam neki fotózni, mert a 4-es terminál, ahol leszálltam, teljesen új és nagyon érdekes. Pillanatokon belül megtaláltam a terminálok közötti ingyenes tranzitbuszt, hogy átmenjek a 2-esre Zs-ékkal találkozni. Az út kb. 10 percig tartott. Mivel nem volt kedvem a szűk járdaszigeten ácsorogni és ki tudja, meddig várni (Zs-ék még nem jelezték, hogy megérkeztek, én már akkor sms-eztem nekik), ezért elindultam felfedezni, hogy merre van a metró, amivel be tudunk menni Madridba.  Meglett és azt is megtudtam, hogy az 1-2 és 3-as terminálok gyalogosan sincsenek messze egymástól. Így hát megkerestem az 1-est, hogy azzal is teljen az idő, közben sms-eztem nekik, hogy tudják, nem ott vagyok, ahol eredetileg megbeszéltük. Zs csak ennyit válaszolt: Állj meg és várj! Igaza volt, tőlem tanulta, hogy ha valakit meg kell keresni, akkor jobb, ha egy helyben marad és megvárja, amíg megtalálják. :) Nagy volt az öröm, amikor megláttam őket a mozgójárdán közeledni. Milyen régen találkoztunk utoljára! Kiderült, hogy azért kerültük el egymást, mert én az első emeleten mentem az 1-es felé, ők a földszinten mentek az ellenkező irányba. 

A madridi metró tényleg olyan kiváló, ahogy olvastam. Az is remek, hogy egy jeggyel addig utazhatsz, amíg ki nem jössz a felszínre. És ez nem semmi egy olyan metróhálózat esetében, amellyel gyakorlatilag mindenhova el lehet jutni a városon belül. A reptér az egyetlen, ahova +1 eurót kell fizetni. A szerelvények újak és szép tiszták. Egyetlen hátrány, hogy bizonyos állomásokon nincsen mozgólépcső.

Érdemes volt előre készülni, pontosan tudtuk, hogy hol kell átszállnunk és meddig kell mennünk. Mindenki ment a saját szállására.

A mi szállásunk nagyon jó helyen van, a belváros közepén, szép régi 3-4 emeletes házakkal teli szűk utcácskák között az egyikben. Paola már várt minket. Csodálkozott, hogy csak egyedül vagyok, felvilágosítottam, hogy E-ért még el kell mennem az Intercontinentalhoz, ahol a hivatalos ideje alatt lakott.

Szóval a szállásunk egy frissen felújított, rusztikus panziószerűség, családi vállalkozás. Paola rendkívül jól beszél angolul, ahogy a férje is, ezt akkor még nem is tudtuk, mennyire értékelnünk kell. Kaptam azonnal egy Madrid-térképet és eligazítást a fontosabb látványosságokról, éttermekről, nyitvatartási időkről, különös tekintettel az ingyenes órákra. Madridban majdnem minden nevezetességet meg lehet bizonyos napokon és órákban ingyenesen látogatni.

A szállásunk egy magánház 3. emeletén van. Házigazdáink már a foglaláskor teljesen korrekten felhívták a figyelmet arra, hogy lift nincs. Belementünk, mert nagyon vonzott a családias légkör és a különleges szobák és nem is csalódtunk benne.

Kis szobánk elfoglalása után elindultam az Intercontinental Szállóhoz. A Google kb. félórás sétát saccolt. Elég is lett volna, ha nem állok le fotózgatni. Nem is írtam még, hogy milyen meglepetésszerűen hatott Madrid dimbes-dombossága. A mi szállásunk is egy ilyen kiemelkedő részen volt. Apró, szűk utcák, sok étterem és szórakozóhely, és rengeteg fa. A házak mind barátságosak és szépen karbantartottak. Rengeteg a kutya, úgy láttam, hogy trendi az apró öleb, nagytestű kutyát csak ritkán láttunk. Sok az ürülék is, annak ellenére, hogy a kutyatulajok elég rendesen szedegették fel nylonzacskókkal a kakikat. Azért jó, ha az ember gyakran néz a lába elé. Ezt leszámítva egész Madridra jellemző, hogy a házak szépek, takarosak, rendezettek az utcák, sok a zöld.

Amikor a mi hangulatos kis környékünket elhagytam, egy másfajta, nagyvárosiasabb környezetbe jutottam ki. Itt már nagy, monumentális épületek voltak, hatalmas forgalom, sok szökőkút és csodás idő. Ezen az észak-déli sugárúton kellett végighaladnom. Nem írom az út nevét, mert szakaszonként más és más volt. Középen szép kényelmes sétaút fákkal, virágokkal (ciklámen ágyások), pázsittal, padokkal. A forgalom ennek a "szigetnek" a két oldalán haladt. A házak előtti járdák mentén is sok fa volt. Rögtön az első benyomásom az volt, hogy ebben a városban minden rendben van.
Ami nagyon jó még, hogy a gyalogosoknak szóló zöld lámpák sokáig világítanak, nem kell rohanni, hanem szép kényelmesen lehet átérni az út túloldalára.
Kb. az út kétharmadát tettem meg, amikor egy nagy kereszteződésben felfedeztem A BOTERÓT. Egy naaagy, kövér nőt ábrázoló szobor feküdt a kereszteződésben és persze azonnal megismertem. Hú, de megörültem neki!

Fernando Botero: Mujer con Espejo (Nő tükörrel)

Innen már csak pár perc volt az Intercontinental, ahol E várt rám a kolléganőivel együtt. Nem ő volt az egyetlen, aki meghosszabbította a madridi tartózkodását, a többiek pedig a reptéri taxira vártak. Találkoztam E belga kolléganőivel is.

Vettünk tömbjegyet és visszametróztunk a szállásra. Lassan Zsuzsiék is megjelentek, mert azt beszéltük meg, hogy nálunk találkozunk. Itt nálunk a közös helyiségben tea- és kávékészítési lehetőség is volt. Nagyon finom málnás rooibos teájuk volt Paoláéknak. Sajnos nem tudtam beszerezni ilyet Madridban, pedig nálunk szerintem nem lehet kapni. Elég az hozzá, megteáztunk, aztán felkerekedtünk, hogy keressünk egy jó kis vacsorázóhelyet.

Hamarosan rájöttünk, hogy ez nem is olyan könnyű, mert hiába volt egymás hegyén-hátán egy csomó étterem, ebben az időpontban még mindegyik kongott az ürességtől (este 7 körül). Végül kiválasztottunk egy szimpatikusat és nem csalódtunk. Később aztán meg is telt emberekkel a kis étterem.
Tapast és bort szerettünk volna fogyasztani. Nem volt túl egyszerű elmagyarázni, hogy mit is szeretnénk, mert angol étlap ugyan volt, de semmilyen egyéb kérdésünkre nem tudott a pincér válaszolni. Sebaj, azért sikeres volt a választás és mi megettük madridi tartózkodásunk első tapasát. 


A tapas összefoglaló név, tulajdonképpen nem más, mint valami előétel. Nagyon sokféle van belőle, sok helyen mást nem is fogyasztanak az ital mellé. Jellemzője, hogy kis falatkákból áll. Lehet bármiből, olajbogyótól kezdve kis kolbászkákig minden. Apró kenyérkékkel lehet fogyasztani. Egyik nagyon jellemző, ami mindenhol van, az a sok különböző kis kolbászfalatka. Ezeket a kolbászkákat melegen hozzák rengeteg zsírban, amit ki lehet mártogatni. De találkoztunk olyan tapas-szal is, ami leginkább egy szendvicshez hasonlított, ezen hideg kolbászkarikák voltak. Szóval a tapasz nagyon-nagyon sokféle lehet. (Éjszaka azon gondolkodtam, nem lesz-e baj a sok zsírból, de szerencsére nem lett.)
Spanyol vörösbort ittunk a vacsora mellé. Én arra számítottam, hogy olyan könnyű vörösbort fogunk kapni, mint az olasz asztali borok, de itt Madridban inkább nehezebb, savasabb borokkal találkoztam. Persze ennyiből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.