Skócia 6. nap

Ezen a napon el kellett hagynunk Skye szigetét.

De volt még néhány restanciánk, hiszen a szállásunk környezetét egyáltalán nem láttuk még, legfeljebb a szupermarketig és vissza. Pedig pár percre volt csak a tengerpart és nem messze, idejövetelünkkor, néhány rozoga hajócskát is felfedeztünk egy közeli kikötőben. Tettünk hát egy kört gyalog, láttunk szép kis régi házikókat és betévedtünk egy fotógalériába is, ahol maga a tulaj mutogatta meg a szinte csak a téli Skye-ról készült felvételeit. Azt mondta, ő csak télen fotózza a szigetet.

Valamelyik kirándulásunk alkalmával láttunk a kocsiból egy zömök kis házikót, amelynek a tetőszerkezetét ráerősített és lefelé lógó kövek erősítették, hogy a szél ne vigye el. Egyöntetűen úgy emlékeztünk, hogy Portree felé kell elindulnunk, mert ott volt valahol a kis házikó. Félórát haladtunk az igazi célpontukkal ellentétes irányban, de a házat nem leltük. Feladtuk és elindultunk visszafelé.

És azt hiszem, ekkor történt, egyetlen egyszer az utunk során, hogy János a jobboldali sávba kanyarodott ki kisívben a bal helyett. Fordult az út és egyszercsak egy autó jött ugyanabban a sávban - velünk szemben!! Szerencsére nem volt forgalom, sikerült gyorsan átevickélni a jó sávba. Bevallom, én is ludas voltam a dologban, mert éppen nagyon magyaráztam valamit és János rám figyelt a vezetés helyett, nem csoda, hogy azonnal életbe lépett a régi rutin.
Broadford és a Skye-ról elvezető híd között végül a házikót is megtaláltuk a lógó kövekkel.
A híd után Plockton városkája felé kanyarodtunk. Nem sok reményt fűztem hozzá, de utólag beláttam, hogy félóránál, amennyit szántunk rá, ez a városka sokkal többet érdemelt volna. Először is van egy cuki kis régimódi vasútállomása, ahova nemsokára egy szerelvény is befutott, igaz, modern, áramvonalas villanyvonat.

Plockton vasútállomása

Jön a vonat

Megy a vonat

Ezután megkerestük a város "centrumát". Szétszéledtünk, én az időmet a kávézás után (ami vicces volt, mert Jánossal egy guest house-ba tévedtünk be és a reggelizőhely igazából szerintem zárva volt, csak az egyik asztalnál dolgozgatott egy idős hölgy, azt hiszem valamilyen számlákat rendezgetett. Nem küldött el, hanem felszabadított egy asztalt és hozta a kávét, amit valamiféle pumpás szerkezetből nyert ki. Ilyet már Dunveganban is láttunk, irtó muris, sok hűhó egy kis kávé körül...), szóval az időmet a tengerparton töltöttem, ahol éppen apály volt megint (kintlétünkkor mindig apály volt nap közben) és szanaszét hevertek a mindenféle tengeri növényzetek, arrébb egy félig feldőlt vitorlás feküdt. Érdekes volt így a táj és nem volt csúnya.

Az ajtó egy csúszókoronggal volt kitámasztva.
Megemeltem, piszkos nehéz volt.

Vízalatti világ - szárazon

Apálykor a felszínre került hínárféleségek

Eilean Donan vára ismét

Utunk Eilean Donan vára mellett vezetett el ismét, most távolabb álltunk meg és onnan készítettünk néhány felvételt.
Innen már Urquhart Castle-t kerestük a Loch Ness mentén. Az utat egy helyen javították és elég sokat kellett várakozni. Felhasználtuk az alkalmat és megkérdeztük a munkásokat, hogy jó irányban megyünk-e Urquhart felé, viszont nem tudtuk, hogy kell kiejteni a vár nevét, ezért az istennek sem értették, hogy mit akarunk. Ezen a problémán még Bea sem tudott segíteni. Végül leírta egy papírra, mire a haveroknak is fény gyúlt a fejében és szépen elmagyarázták, mennyit kell még megtennünk.
A vár elég romos, de az idő szép volt, a környezet is, ettől függetlenül nem hagyott bennem mély nyomokat, annak ellenére, hogy ez a vár Skócia egyik legnevezetesebb látványossága. Nekem legjobban az tetszett, amikor a vár mellett lementem a Loch Ness partjára, hogy közelről megszemléljem a vizet, hátha meglátok benne egy elsuhanó árnyat, amire ráfoghatom, hogy ez volt Nessie. Ilyet nem láttam, de a vizet megkóstoltam, sós volt, mert bármennyire is bent van a "szárazföld" belsejében, bizony ez is a tengerrel van összeköttetésben. A Visitor Centre-ben vettem egy könyvecskét, amely felsorolja az összes skótkockás típust és elmeséli, hogy melyik minta mely családhoz kötődik.

Urquhart Castle

A Loch Ness, ahol megkóstoltam

Drumnadrochit városában betértünk egy kávéra az egyik Whisky bar-ba (Fiddler's, Voted Scotland's Best Whisky Bar), vacsorázás lett belőle. Észrevettem az étlapon azt a tejszínes tengeriherkentyű-levest (chowder), ami annyira ízlett Írországban és ajánlottam a többieknek is. A leves mellé kenyérszeleteket és vajat adtak. (A neten ezt a leírást találtam róla: A chowder egy olyan levesszerűség, mely alapanyagokban gazdag, sűrű, krémes és tartalmas. Hasonlít a levesre, de távolról sem olyan, mint amiket megszokhattunk a magyar konyhából. Inkább egytálételre vagy ragura hasonlít, viszont azoknál meg jóval könnyebb és lédúsabb. Legalább olyan tartalmas, mint egy főzelék, de annál jóval lédúsabb, és a zöldségen kívül általában más is van benne, például halak és egyéb tengeri élőlények.)
Nagy étvággyal láttam hozzá, mert rettentő finom volt, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy az én gyomrom ezt (kivételesen) nem nagyon bírja. Azt hiszem, az volt a baj, hogy a tömény tejszín mellett füstölt haldarabok voltak benne és a két íz nekem már túl tömény volt. Fájó szívvel mondtam le az étel további részéről.

A chowder

Drumnadrochiti házikók és Nessie minden mennyiségben:

Inverness volt a következő szálláshelyünk. Itt kivételesen be tudtam írni a GPS-be a teljes címet, így pillanatokon belül betaláltunk a szálláshelyig. Az épületből éppen két fiatal lány jött ki és szállt be egy kocsiba. János és Bea kiugrottak, hogy körülnézzenek. Mi addig a kocsiban ültünk. Pár perc múlva vihogva jöttek kifelé. Az történt, hogy nyílegyenesen bemasíroztak az épületbe és próbáltak valakit előkeríteni, de sehol nem volt senki. Egyszercsak az imént említett két fiatal lány tért vissza és udvariasan megérdeklődték Beáéktól, hogy vajon mit keresnek az ő házukban. Nem haragudtak, csak nem értették. Kiderült, hogy rossz házszámot írtam a GPS-be és ez egy full magánház volt, ahova Beáék beviharzottak. Dőltünk a nevetéstől.
Ezután már csak a saját szálláshelyünket kellett megkeresni. Ez az invernessi szállás teljesen rendben volt. Egy indiai pasas vezette (vagy Bea szerint pakisztáni). Volt külön reggelizőhely, ahol kérésre 5 fontért reggelit is adtak, amit előre meg kellett rendelni. Szerintem a pasas nem nagyon értette, hogy miért pontosítunk és kérdezzük meg tőle többször is, hogy ugye, MINDEN benne van ebben az összegben, ugye, az italok is? (Nem akartunk úgy járni, mint Falkirkben.) Benne volt.
Még akkor este elhatároztuk, hogy keresünk egy pub-ot. Ez nem is volt olyan egyszerű. A szálláshelyen megkérdeztük, hova menjünk, végül jó nagy kerülővel csak megtaláltuk a helyet. Nem volt bent más, csak a csaposlány és két fickó, akik viszont nagyon megörültek nekünk. Az egyik rögtön el is kezdett emlegetni egy magyar sportolónőt, hogy hű, az milyen nagy sportember, mi meg híztunk a büszkeségtől. A nő nevét nem ismertem, de valamilyen távolkeleti harci sportról volt szó. Alig ittuk meg az italainkat (én limonádét), már zártak is. Úgy látszik, Skóciában nem olyan nagy divat a pubozás, mint Írországban. Máshol sem láttuk, hogy olyan nagy pubélet lenne, sőt, pubot sem nagyon láttunk eddig.

Szállás:
Struy Guest House
109 Ballifeary Road, Inverness
14 GBP/fő/éjszaka