Újra Írországban, 6. nap

Connemara és Mayo

Galwayban ébredünk, a B&B szálláson. Amíg N tollászkodik a szobában, mi Zs-val teszünk egy kört a környéken. Salthill a Galway-i öböl parján van. A mi szállásunk rögtön a part menti út elején található, az út másik oldala már az öbölmenti sétány. Ahogy előző este is, sokan kutyát sétáltatnak, sokan gyorsgyaloglást végeznek, néhányan pedig összekötik a kettőt. Viszonylag szürke az idő, de legalább nem esik.

A nap első programpontja a "full Irish breakfast", vagyis a hagyományos ír reggeli. A háziaknak 4-5 kiadó szobájuk van az emeleten, a reggelit pedig egy földszinti nappaliban szolgáltatják, amelynek egy része étkezőhelynek van kialakítva. Ez valóban egy ír család otthona. Az összes szabad falfelület tele van a mama festményeivel (hm), jócskán vannak nippek is és családi fotók, szép igényes bútorok. Az összbenyomás nagyon komfortos és otthonos. A nappali végében van egy nagyablakos, kényelmes, nagy konyha, amit, ha úgy adódik, egy vastag függönnyel lehet leválasztani. Ez a konyha nekem nagyon tetszik! Az ablakok egy belső kertre nyílnak.

Máris kínálják nekünk a narancslevet, teát, kávét, tejet, ki mit kér, akár többfélét is. Hozzák a full Irish-t nagy tányéron, minden van rajta, ami egy hagyományos ír reggelinél kötelező: sült baconszeletek, tükörtojás, kis kolbászkák, egy darab sült krumplipogácsa (potato cakes), paradicsom. Kapunk friss pirítóst is hozzá, aki azt nem szereti, sűrű barnakenyeret is ehet. Vaj, ketchup, majonéz kis egyszemélyes csomagolásban az asztalon, ahogy egyébként minden étteremben is. Még el sem fogy az ital, a pirítós, máris hozzák az utánpótlást. Többször érdeklődnek, hogy van-e szükségünk még valamire, nem tolakodóak, kedvesek. Hm, ez a nap jól kezdődik, kibírnám máskor is!

Rajtunk kívül még két asztalnál ülnek vendégek. Egész jó forgalmuk van a háziaknak, ahhoz képest, hogy az összes szomszéd ház is kínál szobákat. Időközben előkerül a nagylány is, akivel előző este az üzletet megkötöttük. Jó reklám egy kedves fiatal lány, egy másik szállástól például azért tántorodtunk el este, mert az idősebb férfin foltos házinadrág volt, amikor ajtót nyitott. Valami alapján el kellett döntenünk, melyik szállást akarjuk kivenni, milyen kis dolgokon múlnak a dolgok, nem igaz? 

Nincs kedvünk visszamenni a városközpontba, meg egyébként is jobban kedveljük a kisebb forgalmú utakat, ezért hát úgy döntünk, hogy a part mentén megyünk tovább és egy alkalmas úton indulunk el majd északnak Connemarába. Így is teszünk, persze megint belefutunk saját csapdánkba, mert még mindig nem jöttünk rá, mi különböztet meg egy viszonylag forgalmas összekötő utat észak felé egy sehová nem vezető dűlőúttól. Hát a szélte biztos, hogy nem. És a kitáblázottsága sem. Úgyhogy persze, hogy megint rossz útra térünk le, be is jutunk valami földútra, ahol még megfordulni sem lehet. Ezzel valószínűleg az írek is így vannak, mert előttünk botladozik egy fehér kocsi is. N kiugrik a kocsiból, hogy segítsen a fehér kocsis hölgyvezetőnek a visszafordulásban, aki köszöni szépen, de megoldja maga is a problémát, viszont egyúttal hasznos tanácsot ad a mi keservünkre: már csak egy viszonylag jól használható út megy észak felé, azon menjünk, mert a többin megszívjuk. És elmagyarázza, honnan ismerszik meg ez a bizonyos út. Köszönjük szépen, ennek alapján meg is találjuk gyorsan a szóbanforgót. 

Nagyon különös tájon haladunk. Előttünk a keskeny, kanyargós aszfaltút, jobbra-balra az út mellett drótkerítés, ami azt sugallja, hogy ezen a tájon csak áthaladni lehet. A táj maga leginkább egy kősivatagra emlékeztet, sehol egy fa, csak egy csomó kő, közte esetleg valami barnás-zöldes fűféle. Nem értjük, minek a kerítés, hacsak nem egy nagy legelőféle az egész, habár állatot semerre sem látunk és legelni való zöldnövény sincs sok.

Mi azért félreállunk, részben, mert a szükség nagy úr, részben, mert ezt az utat le kell fotózni. Örök vidámságunk tárgyának, az ír úthálózatnak újabb sajátosságát akarjuk megörökíteni. Az út úgy hullámzik, mint a tenger. Véleményem szerint az írek nem nagyon fárasztják magukat az utak kiegyenlítésével, ahogy jönnek a buckák, úgy jelennek meg a felületben. Legalábbis ezek a mindenhol jellemző hullámzások erre utalnak. 

Lassan átérünk a Galwayt Clifdennel összekötő főútra. Na nem kell túl nagy és forgalmas útra gondolni, azért valamivel forgalmasabb annál, amin eddig jöttünk. Megállunk egy visitor centre-nél, hozzászoktunk már az audiovizuális ismertetőkhöz és most tényleg szívesen megnéznénk egyet Connemaráról, de a túristaközpont tulajdonképpen csak egy szuveníráruda, az is zárva. Nem húzzuk az időt, továbbindulunk. Egyre több a tó, a zord külsejű hegyvonulat, a sötét esőfelhő és a rózsaszín virágoktól roskadozó rododendronbokor. A rododendron úgy burjánzik mindenfelé az út mellett, mint nálunk a bodza. Máshol a már megszokott sülzanót a maga napsárga virágaival. Ezek a dús növények jól megférnek az amúgy kopár, köves, zsombékos tájjal, az itt-ott felbukkanó tóparti tanyákkal és a mindenhol legelésző birkákkal.

Megállunk egy útszéli templomnál, ismét ugye, a szükség. Bemegyünk a bokrok közé, jól a talpunk alá kell nézni, mert a zsombék között áll a víz, ha nem figyelsz, bokáig süllyedsz benne fura mód akár egy dombocska tetején is.

Valahol félúton Clifden felé ismét megállunk. Furcsa szobor áll az út mentén, még furcsább felirattal:

"Ez Connemara (Conn, a tenger fia), állította a Joyces Craft Shop minden különösebb ok nélkül".

Megérkezünk Clifden aprócska városába. Megállunk egy templom parkolójában, hogy néhány felvételt készítsünk. Tulajdonképpen a parkoló a legérdekesebb, mert iszonyú meredek. Zs javaslatára innen az óceán partjára megyünk ki, az ún. Sky Roadra, amely magasan a part fölött vezet és így rendkívül szép a kilátás a sűrűn szabdalt partvidékre. Időközben kisüt a nap és mi kétpercenként állunk meg fotózni, hol egy birkát vagy kettőt-hármat, hol a panorámát, igazságosan felváltva. Az egyik földnyelven furcsa világítótorony, sem ajtaja, sem ablaka, N szerint leginkább egy nagy álló tamponra emlékeztet, vihogunk. Itt már elég sok legelészó ló is akad, újabb indok a megállásra-fotózásra. 

Ideje visszamenni a főútra. A tavak, hegyek, tanyaházak, birkák látványa miatt lassan haladunk, pedig még sokmindent szeretnénk látni ezen a napon. Legközelebbi úticélunk a Kylemore Abbey. Itt nem tudjuk használni a Heritage Cardunkat, tudjuk viszont az egyet fizet - kettőt kap címűt. Zs pedig a diákigazolványával kap kedvezményes jegyet. Először pihizünk a parkhoz tartozó büfé teraszán, kávészünet. A tóparti kastély nagyon romantikus látvány. Ma is leánynevelő intézetként működik, egyházi tulajdonban van. Ennek megfelelően a túristák számára megnyitott szárnyban sok-sok apácaképet is láthatunk.

Nagyon szép a parkja és bizonyára az a botanikus kertje is, ami engem különösen érdekelne, de azt legfeljebb legközelebb láthatom, mert kilövünk, mint a nyíl a Killary-fjord, Írország egyetlen fjordja felé. Abban reménykedünk, hogy odaérünk a fjordot végigjáró hajó indulására. A hajó a fjord szárazföldbe nyúló csücskéből indul. Csodálatosan szép, letisztult a táj, izgulunk, hogy odaérjünk időben, klassz lesz rajta végighajókázni. Hurrá, pár perccel indulás előtt meg is érkezünk, a hajó is ott van, egy fehér katamarán, a személyzet is ott van, a jegyárusító bódé is nyitva... ámde a hajó nem indul! Hárman vagyunk csak utasok, nem elegendő a létszám, nem éri meg nekik! A rosseb...! Jócskán lelombozódunk.

Nincs mit tenni, indulunk tovább. Megkerüljük a csodálatos Killary-fjordot, mert északra indulunk Louisburgh felé. Ez már nem Connemara, hanem Mayo. "Take me home to Mayo..." - dúdolgatom (magamban, mert nem vagyok egy nagy énekes) a szomorú rebellis ír dalt. Mondjam mégeygszer, milyen csodálatos a táj? Nem mondom, de továbbra is az. Újabb tavak, patakok, zord hegyek, rododendron, sülzanót és csatlakozik hozzájuk egy nagy lapulevélszerű növény is, érdekes, bordós összetett virágzattal. 

Louisburgh-ban kései ebédet tartunk, mert megérdemeljük! Kipróbálom a híres Irish stew-t, az ír ürügulyást, nekem nagyon ízlik, isteni omlós a hús, finomak a vele együtt párolt zöldségek és krumpli. N valamilyen csirkemellet kér krumplipürével, pároltkáposztával és zöldségekkel, az is finom, megkóstolom. Zs a szokásos sültkrumplis szendvicseit. Meg kell hagyni, eddig még rosszat nem ettünk Írországban.

Indulunk tovább Mayo-ban az írek szent hegye, a Croagh Patrick felé. Szent Patrick annakidején 40 napot böjtölt a hegy tetején, jelenleg minden évben egyszer, július végén az írek nagy mezítlábas zarándoklatot tartanak ugyanide. A legelszántabbak 40 km-es utat járnak végig. A mi napunkba semmi ilyesmi nem fér bele, de érdekes látni a parttól nem messze magasodó hegyet és a tetején kivehető a kápolna is. Újabb kocsiból való kiugrálásunk oka a Croagh Patrick tövéből induló szivárvány, majd még egy másik átellenben.

És ha már errefelé járunk, bemegyünk Westportba is, hogy megnézzük a kastélyt, de perszehogy zárva. Kívülről azért tudunk rá vetni egy pillantást a park felől, hát, nem egy nagy durranás. Az LP elég negatívan nyilatkozik róla.

Hosszú út áll még előttünk hazafelé, az eső is elered. Egyetlen esemény az út során egy őrült autós, aki ide-odacikázik az autók között és a szemünk láttára majdnem óriási balesetet okoz. Egész el vagyunk már szokva az ilyesmitől, az írek elég nyugodtan és udvariasan vezetnek, mondhatni, sehova sem rohannak. Kellőképpen felcukkoljuk magunkat ezen az ámokfutón. Nem fogjátok kitalálni, milyen rendszámú kocsi volt! Magyar.

Újra Írországban, 5. nap

Át a Burrenen

Négy teljes napunk van még hátra Írországban. 2x2 napos kirándulást tervezünk. Nekem már tavaly is nagyon fájt a szivem Connemaráért, hogy nem jártunk arrafelé, ezért az első két napot Connemara vadregényes tájaira szeretnénk szánni. Négyen indulunk útnak, Zs és D tartanak velünk. 

Connemara Limericktől kb. északnyugatra van, Írország atlanti-óceáni partjai mentén. Először érintjük Bunratty-t (lásd tavalyi beszámolóm), itt pár percre kiszállunk körülnézni, de most nem megyünk be, hiszen arra egy teljes napot kellene szánni, hanem Doolin felé vesszük az irányt. Ez az a bizonyos tavalyi "szétszórt falu" az óceán partján. Innen lehet hajóval, illetve fentről, a partról megnézni Moher szikláit.

Reménytelenül szakad az eső. Már itthon, az előrejelzésekből számítottunk a mai kellemetlen időjárásra, de én azért bíztam benne, hogy megússzuk a rossz időt. Hát nem, az előrejelzés teljesen pontos volt.

Kellemes izgalmat érzek, mint mindig, amikor olyan helyre térek vissza, ahol már jártam egyszer és nem számítok rá, hogy mégegyszer láthatom. Lemegyünk a kikötőbe, ahol tavaly olyan nagy meglepetést okoztak a Burren lapos sziklái, amelyek leérnek egészen a vízig és a sziklák közti résekben apró növények élnek. Idén még szebb a látvány, a résekből sok-sok kicsi, lila tavaszi virág feje kandikál ki. Csak ne esne az eső annyira!

Elég kihalt a part, de a hajójegy-árusító bódék nyitva vannak, jó jel. Van még bőven időnk, ezért elindulunk a parton felfelé, hogy körülnézzünk a visitor centre-nél is, ez a Moher sziklái fölötti partszakaszon van. Ez már nem tetszik annyira, nem elég, hogy ménkű drágán tudnánk parkolni, ellentétben a kikötővel, ahol ingyenes a parkolás, de a sziklák fölé is csak belépődíj ellenében lehet kimenni, legalábbis este 6-ig. Mi tavaly sokkal később jártunk erre, naplementekor, akkor már szabadon lehetett mászkálni. De hol leszünk mi ma este 8 óra után? Más terveink vannak estére és nem itt, az bizonyos. Nem beszélve a szürke időjárásról. Mindezeket megfontolva, végül a hajókázás mellett döntünk.

Jó nagy vargabetűvel megyünk vissza Doolinba (N nem hallgatott az okos zebrinára, ez azért volt!). Kiszemelünk egy jó kis pubot, mert ebédidő van. Mind a négyen chowdert kérünk. Ez egy sűrű, tejszínes, tengeri herkentyűs leves, amit finom barna kenyérszeletekkel, vajjal kínálnak. Tavaly ugyanilyet ettünk, nosztalgiázom megint kicsit. 

Ismét vissza a kikötőbe jegyet venni. Van még nálam néhány Balaton-szelet, Zs és D kezébe nyomom. Ugrálnak a boldogságtól! Hiányzik már a hazai pálya, mi, lányok?

Kimegyek a szemerkélő esőbe, mert nem hagy nyugodni a Burren sziklák látványa a sok kis virággal, muszáj néhány felvételt készíteni róluk. Lesem a hajónkat, megörülök a már tavalyról ismert Happy Hookernak, azt hiszem, azzal megyünk, de nem. A mi kis tavalyi Jack B névre hallgató hajónk is bedülöngél a kikötőbe az előző hajó után (egyszerre csak egy hajónak van hely kikötésre), de ma ez sem a mi hajónk. Végül egy nagyobb, hófehér hajó érkezik meg az Aran-szigetekről, kiderül, hogy ez visz ki minket Moher szikláihoz. Ez nem igazán kirándulóhajó, alul tágas, legalább 50 fős, plüsshuzatos zárt rész van, de úgy látszik, hogy előidényben rugalmasan osztják be az alkalmatosságokat. Rajtunk kívül alig van néhány utas, egynémelyiküknél olyan teleobjektív van, hogy alig bírják tartani a kezükben, főleg a háborgó tengeren, amikor kiérünk a kikötő védettségéből.

Szerencsére az eső eláll, van helyette viszont sós vízpermet. Az óceán szürke, nem olyan mélykék, mint tavaly volt, igaz, a napnak, a kék égnek sincs nyoma. 20-25 perc múlva érünk az An Bhreannán Mór sziklához. Ez egy magas, meredek sziklaoszlop a Moher sziklák 200 méter magas vonulata előtt a tengerben, több tízezer madár élőhelye. Egészen közel megyünk a sziklához, alapjáraton járatják csak a hajómotort. A madarak nem különösebben izgatják magukat, hangos csiviteléssel élik mindennapos életüket, a néhány bámész túristára ügyet sem vetve. Mindenki kattogtat kedvére a fotómasinájával. Olyan 10 perc múlva aztán felkerekedünk, motor bekapcs magasabb fokozatra, indulás vissza Doolinba. Egy óra hosszat tart összesen az út, de nekem nem tűnik annyinak. Az élmény sajnos nem olyan ütős, mint tavaly, pedig tavaly nem is vittek közel a madaras sziklához, viszont továbbmentünk egészen Liscanor-ig, ami azt jelenti, hogy végigjártuk Moher szikláinak teljes vonulatát, majd befordultunk a liscanori öbölbe, ahol megint más volt a vidék. És persze a nap ezerrel sütött... Hát ez van, nem lehet mindig jóidő, pláne nem Írországban!

Következő úticélunk a Burren, Írország különleges kőborítású vidéke. A Burren szikláival már Doolinnál találkoztunk, de az igazi Burren még csak most következik. A Burren nem csak egyedülálló természetes képződményei (járdalap-szerű lapos mészkősziklák, amerre a szem ellát) és flórája (a sziklák repedéseiben megbúvó sarkköri, alpesi és mediterrán növényzet egyvelege) miatt híres, hanem nagyon régi kör alakú erődjeiről, dolmenjeiről  is.

Sajnos az eső megint szakad.

Kilfenora felé tartunk, ott van a Burren Visitor Centre, mindenféle technikai szünet beiktatására alkalmas. Eléggé elhúztuk az időt Moher szikláinál, az idő sem alkalmas nagyobb kirándulások megtételére, ráadásul estére Galwayba szeretnénk érni (és akkor még mindig nem értük el Connemarát). Így hát úgy tervezzük, hogy végigautózunk a Burren egyik kiemelt útján, de azt már látom, hogy ez az a vidék, amire egy hét sem lenne elegendő, ha az ember kicsit tüzetesebben meg szeretné ismerni.

Kilfenora után kelet felé indulunk el. Érintjük a Leamaneh kastélyt, olyan, mint egy hatalmas, többemeletes magtár, csak a külső falai állnak, az ablakok mögött az ég látszik, kellemesen hátborzongató látvány az esőben.

Leamaneh kastély

Itt észak felé fordulunk, majd hamarosan megérkezünk Caherconnell erődítményéhez. Ez tulajdonképpen egy masszív kőfallal körülvett tanyasi gazdaság a késő vaskorból. Nincs szerencsénk, nem csak a kőből kirakott, majdnem szabályos kör alakú régi erődgazdaságot nem lehet megközelíteni, de a mellette levő pub sincs nyitva, pedig szívesen innánk egy kávét. Elvileg mindkettőnek nyitva kellene lennie, csóváljuk a fejünket. Viszont az odavezető tekergős út mindkét oldalán mesterien felépített kőkerítés húzódik, legalább ezt meg tudjuk közelről szemlélni. Két boci rezignáltan figyeli csalódott arcunkat. Egy kis kobold szaladgál az udvarban, a háziak gyermekének álcázva magát.

Poulnabrone Dolmen

Innen csak pár perc kocsival az ötezer éves Poulnabrone Dolmen, amely egykor egy folyosós sír bejárata volt. Leparkolunk, mert ez a Burren egyik fő attrakciója. Ennek megfelelően elég sok látogató van, néhány magyar is. A parkolótól pár perc séta a dolmen, de mire odaérünk, már jöhetünk is vissza, ha nem akarunk bőrig ázni. Ez a látogatás sem sikeredett túl hosszúra.

Egyre kísértetiesebb a lapos kővel borított táj. A Burren sokkal hatalmasabb, mint gondoltam és rendkívül érdekes látványt nyújt, ahogy a dombok és hegyek mind-mind egységes kőfelületűek. Olyan, mintha egy óriás bekente volna a vidéket vastag kőmázzal és a száradás hatására ez a kőmáz mindenhol megrepedt volna. Ezt látni kell! 

Ballyvaughan-nál érünk ki a Galway-i öbölhöz. Innen már sietős az utunk, mert el kell érnie D-nak a limericki buszt, hogy visszamehessen, mert másnap dolgozik, valamint szállásunk sincs még, azt is kell keresni. Kellőképpen feszültek is vagyunk emiatt. Persze, mert nem tudjuk akkor még, hogy Írországban nem gond szálláshoz jutni, minden második házban B&B-t hirdetnek. Igaz, nem túl olcsó, de Írországban semmi sem az.

Nagy nehezen bevergődünk Galwaybe, leparkolunk a város közepén, egy utcányira a sétálóutcától, D-t pedig felrakjuk a buszra. Titokban abban reménykedünk, hogy sikerül a közelben kifizethető áron szállást szerezni, de ez este 8-kor azért már lehetetlen. 

Most derül fény még egy indokra, miért kellett mindenáron este 8 előtt Galway-be érnünk. Hiszen ma van a Bajnokok Ligája döntő mérkőzés a Manchester United és Chelsea között és N menthetetlen focirajongó. Jesszus!

Így hát N-t hátrahagyjuk a Hotel Victoria bárjában, ahol már gyülekeznek a drukkerek a tévé körül és ahol egyébként szintén próbálkozunk szállás-ügyből kifolyólag, de a húzós ár visszatántorít, majd Zs-val elindulunk portyára. 

Zs-nak jó ötlete van, próbálkozzunk Salthill-en. Ez Galway egyik családi házas külvárosa az öböl mentén. Gyalog nagyjából fél óra, én ezalatt folyamatosan nosztalgiázok, hiszen tavaly utolsó napunkat Galway-ben töltöttük, bár ezt a városrészt akkor nem kerestük fel. 

Sűrűsödnek a B&B feliratok. Több helyen is próbálkozunk, mindenhol van szoba, az ár egységesen 35 euro fejenként reggelivel. Nem vacakolunk tovább, egyeztetünk N-val telefonon, majd a legszimpatikusabb vendéglátókhoz visszamegyünk lefoglalni a szobát. 

Visszasétálunk a központba, nem mondom, hogy túl frissen, de még így is visszaérünk a meccs vége előtt, sőt, a döntő gólt is látjuk!

Újra Írországban, 4. nap

Limerick és környéke

A másnap reggel nehezen indul. Ma Limericket és környékét néznénk meg. Zs és M, aki ír, is velünk tartanak. Felszedjük őket a King John's Castle-hoz közel és úgy döntünk, először Killaloe-t keressük fel. Én már jártam tavaly a tóvidéken, de szeretném N-nek is megmutatni és azt hiszem, M sem járt még a tóvidéket körülvevő hegyekben.

A legnagyobb tó a Lough Derg a Shannon felduzzasztott tavai közül. Ahogy azt már a tavalyi beszámolómban is említettem, kedvelt vizisport- és felkapott kirándulóhely.

Nagyon szép az idő, rá sem ismerek a tavalyi 5 perc eső - 5 perc napsütés Írországra.

Behajtunk egy földútra, amelynek a végén először azt hisszük, zárt a kerítés, de M megmutatja, hogy egy fel-le lépcsőn keresztül emberek át tudnak rajta kelni. Aha, a zárás a birkákra vonatkozik, jönnek is sorjában. Felmászunk a töltésre, a tó vízszintje a másik oldalon nem sokkal alattunk van, akkor most az ártérben járunk tulajdonképpen.

Pár perc múlva Killaloe-ban vagyunk. A városka innenső oldalát hívják Killaloe-nak, a Shannon folyó túlpartján már Ballina a neve. Ez az oldal még Clare megyéhez tartozik, a túloldal Tipperary. Itt született és uralkodott Írország egyik leghíresebb uralkodója, Brian Boru.

Bekukkantunk a St Flannan's Székesegyházba. Kertjében sírok, kelta keresztek. A bejárat mellett van a Thorgrim kő, mely arról nevezetes, hogy mind ogham, mind viking rúnaírás is megtalálható rajta. Jobbra tőle a korábbi románkori templomból egyedül megmaradt díszes bejárat látható.

 Átmegyünk a két városrészt összekötő kőhídon. Mellette acélvázas gyalogos hidat feszítettek ki, de sajnos le van zárva, pedig érdekes lett volna átsétálni rajta. Így hát a szűk öreghídon sétálunk át, ami nem veszélytelen dolog, mióta átengedik rajta az autósforgalmat is.

Itt tűnik fel először, hogy egész Munster (tartomány) a rögbi lázában ég. Minden házon, utcán és autón piros színű zászlók lobognak, az emberek piros pólóban járnak. Szombaton lesz a nagy döntő a Heineken Kupa megnyeréséért. Erről majd még lesz szó...

Keresünk egy pubot, hogy kifújjuk magunkat, aztán elindulunk megkeresni azt az utat, amely felvezet a hegyekbe. Nem kis vállalkozás, egyikünk sem emlékszik pontosan, merre kell menni. Egy darabig még a tavak mentén haladunk, aztán Zs bizonytalanul rámutat egy útra, hogy talán itt. A szűk dűlőút egyre meredekebb és szűkebb, a végén már a visszapillantó tükröket is be kell hajtani. Belógó tüskés ágak veszélyeztetik a fényezést. Aztán egyszercsak nincs tovább, valahogy vissza kell fordulnunk.

Kicsit elmegy a kedvünk az egésztől, de azért mégegyszer megpróbáljuk egy másik úton és most szerencsénk van, Zs ráismer a hegyre vezető út egyik szakaszára.

Egyre feljebb jutunk, csodálatos a kilátás a tavakra és mindent elborít a már Howth-ról ismert sárgavirágos bokor, az európai sülzanót. Ráismerek arra a hatalmas bokorra is, ahol tavaly Alessio szedett egy csokor hortenziát, de sajnos most még nem virágzik.

Lassan felérünk a hegytetőre. Egészen megváltozik a táj, szinte holdbéli, pedig nem is vagyunk túl magasan. Sehol egy fa vagy bokor, mindent elborít valami sötétbarna színű fűféle. A szél pedig majdnem elrepít, amikor a kocsiból kiszállunk. Nem sok időt töltünk a szerencsésen meglelt hegytetőn, mert cudar hideg van idefönt. Inkább kitaláljuk, hogy majd Nenagh-ban ebédelünk.

Nenagh-ban az önkormányzathoz közel parkolunk le, majd felfedezőútra indulunk. Elég nehezen találunk egy kis pubot, ami mindannyiunknak megfelel. 10 euro alatt nem lehet ebédhez jutni, kezdjük kitapasztalni, viszont hatalmasak az adagok. Kis Guinness is legurul utána.

A nenagh-i kiruccanás után vissza Limerickbe. Zs-ék kiszállnak a Marriottnál, mi elmegyünk lerakni a kocsit, majd vissza a városba. Végre láthatom a jól ismert környéket közelebbről, gyalogosan. Korántsincs annyi virág a kertekben, mint tavaly nyáron volt. De az Ennis Road villái mind megvannak!

Az O'Connell Street felé sétálunk, tavaly ezt nem láttuk, pedig Limerickben itt vannak a legszebb György-kori bejáratok. Kezd sötétedni. N jó érzékkel kiszúr egy pubot az egyik sarkon: The White House. Bemegyünk és nyílegyenesen a zenészeknek fenntartott asztalhoz tartunk, ahogy az már kezd szokásunkká válni. Nem is tudom, miért éppen oda akarunk leülni, mikor van másik üres asztal is, közvetlenül mellette. Előkerül egy gitáros fickó, ő is éppen akkor érkezett és szól, hogy az bizony az ő helye. El is kezd szétpakolni, hangolni, majd dalra fakad, saját magát kíséri. Jönnek hozzá jattolni, bemutatkozni más zenészek is. Kiderül, hogy éppen most kezdődik a "Three songs" est. Ez arról szól, hogy bárki, aki akar, jelentkezik és előadhat 3 tetszőleges dalt a türelmes publikum előtt. Legtöbben saját magukat kísérik, van, aki csak énekel. Végighallgatjuk az összes előadót. Van köztük kifejezetten tehetséges, de olyan is, aki szerintem örülhetett az iskolában, ha átengedték énekből. Fiatal is, idősebb is van. Nagyon élvezzük az estét és ehhez csak részben járul hozzá az a néhány pint Guinness, amit elfogyasztunk. Remek a hangulat! Az est közepe táján minden asztalra leraknak egy tálca sültkrumplit sült májas és véreshurka darabokkal (ezt az írek puddingnak hívják). Grátisz! És milyen finom...

Újra Írországban, 3. nap

Megalitikus emlékek

Ezen a napon estére Limerickben kellett lennünk Zs-nél. Előtte azonban még sok dolgunk volt, hiszen Dublin környéke is nagyon sok látnivalóval szolgál. 

Először, kis nehézségek árán, hiszen még mindig nem volt megfelelő térképünk és az írek nem kényeztettek el minket az utak korrekt kitáblázásával, szóval először a Hill of Tara felé vesszük az irányt. 

A túristaközpontban van egy kiváló kis étterem, remek villásreggelit rendelünk. A szomszédos asztalnál idősebb nő ül, megkérdezi, hogy a házi feladatomat csinálom-e vajon. Először nem is értem a kérdést (főleg koromra való tekintettel), de aztán kapcsolok, hogy az asztalt borító nyomtatott papírokra gondol, amelyeket a reggeli érkezéséig bőszen tanulmányozok. Szóba elegyedünk, kölcsönösen tisztázzuk, hogy ki honnan érkezett. Ő bizony Új-Zélandról jött a barátnőjével, ejha, mondom is neki, az nincs túl közel. Menniük kell, nekünk meg hozzák a bőséges reggelit, elköszönünk.

Tara dombjához egy jópofa kis gyalogos-kapun keresztül kell belépni, amely hasonlatos a mi vasúti átjáróinkhoz, csak itt középen van egy ide-oda nyíló kapu is, ami szigorúan egy személy belépését engedélyezi (merthogy több nem fér el benne). Később több ilyennel is találkozunk majd.

Felkaptatunk a dombra a templomhoz, ahol a pénztár működik. OPW Heritage Card-ot vásárolunk. Ez a kártya egy évig érvényes, 21 euro az ára és Írország kb. 50 állami tulajdonban lévő nevezetességébe korlátlan belépést biztosít egy éven keresztül (http://www.heritageireland.ie/). Az árakat tanulmányozva úgy számoljuk, hogy ha legalább 4 ilyen helyre belépünk, akkor már megérte az árát. Mi már ezen a napon 3-at teljesítünk majd a 4-ből. Egyébként Dublinban csak azért nem vettük meg, mert a két szeszes helyre (Jameson, Guinness) éppen nem volt érvényes, azok magánkézben vannak, máshova meg már nem volt időnk bemenni. A kártyát bárhol meg lehet vásárolni, ami az OPW Heritage Ireland körébe tartozik. Van még egy nagy előnye, hogy aki ilyen kártyával rendelkezik, az soronkívüli belépésre jogosult.

Van másfajta kedvezményes lehetőségünk is, egy bizonyos "egyet fizet, kettőt kap" lehetőség. Ez egy kis füzet, amelyben fel vannak sorolva azok a nevezetességek, amelyekre ez a fajta kedvezmény vonatkozik. N kapta egy ismerősétől. 

(És lett volna egy harmadik fajta is, ami kifejezetten Dublinra vonatkozik, ez a Dublin Pass. Akinek van ideje Dublinban tüzetesebben körülnézni, annak feltétlen ajánlatos a Dublin Pass megvásárlása, legegyszerűbb a reptéren beszerezni. Persze nem árt előtte az árakról és a nevezetességekről informálódni, mert ennek húzósabb az ára, mint a Heritage Card-nak és nem is érvényes, csak max. néhány napig.)

Tara

Tara dombja felülről nézve lenne a legérdekesebb, mert jól kirajzolódnak az 5000 évvel ezelőtti kultúra nyomai, a kör-erődök, kör alakú folyosósírok és állókövek. Az egyik ilyen földdel fedett építményen van a Végzet köve, illetve más néven a Koronázási kő, még másképp egy termékenységi szimbólum. A legenda szerint ha a követ Írország igazi királya érinti meg, akkor a kő felkiált. Mondanom sem kell, mindenki megérinti, hátha. N is, kiáltást hallok, ó jaj, csak neeeem?

Visszafelé beülünk a templomba, ahol pillanatok alatt, irtó ötletesen, besötétítenek, az oltár elé mozivászon borul és levetítenek egy nagyon érdekes filmet Hill of Tara történetéről. A légifelvételeken jól kivehető a környéken található sok-sok kör alakú, földdel fedett építmény. 

Következő célpontunk Brú na Bóinne, vagyis a Boyne folyó kanyarulata, amely a Világörökség része. Newgrange-ben található az előbb említett folyosósírok legnagyobb és legszebbike, Írország egyik legjelentősebb emléke. Nem messze van Knowth és Dowth, valamint még vagy negyven hasonló kamrasír. Ezek a sírok ezer évvel korábban épültek, mint a Stonehenge és az egyiptomi piramisoknál is több száz évvel idősebbek.

A látogatóközpontnál felmutatjuk a Heritage Card-unkat, kapunk a kabátunkra egy kör alakú ragasztós bilétát, mely szerint mi a 2.15-kor induló csoporthoz tartozunk. Az érdeklődőket kisbuszokkal viszik a látványossághoz. Van még időnk inni egy kávét, a szívbaj jön rám, mert nincs a kabátomon a biléta. N megtalálja a hajamba ragadva, huhh, de jó, már kezdtem beidegelni.

A helyszínen idegenvezető vár és mindent részletesen elmagyaráz. Örülök, teljesen értek mindent, nagyon érdekes, amiről beszámol.

Ezelőtt ötezer évvel erre a vidékre egy olyan néptörzs érkezett, mely az őslakosoknál magasabb kultúrával rendelkezett, erről tanúskodik a newgrange-i folyosósír is és a többi kör alakú építmény itt a környéken, melyeket ez a néptörzs alakított ki. A sír középen van, hozzá hosszú, szűk folyosó vezet, rajta 8 méter magas földréteg. A sírokat főleg a közelben található kőből építették, de szállítottak ide építőkövet a távoli Wicklow hegységből is.

Magas csillagászati ismereteiket bizonyítja a folyosósírok tájolása. Minden évben egyszer, a téli napforduló napján a felkelő nap olyan szögben süt, hogy a napfény a bejárat fölötti lyukon keresztül végigsüti a folyosót és elér egészen a középen lévő sírkamráig. Amikor már bent vagyunk a sírkamrában, az idegenvezető lekapcsol minden világítást és a koromsötétben egyszercsak "felkel a nap" és végigsüt a folyosón egészen odáig, ahol éppen állunk. A szimuláció felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg mindenkit. Pedig már éppen kezdtem irigykedni arra a néhány szerencsésre, akik ezt élőben láthatják. Állítólag évtizedeket is kell várni, mire a jelentkezőre sor kerül, hogy mindezt a téli napfordulókor személyesen is megtapasztalhassa.

Sajnos bent nem szabad fényképezni.

Kifelé a szűk, kicsi bejáratnál egy segéderő mindenkivel kedélyesen közli: Mind the head! Azaz: vigyázz a fejedre! Azonnal az alapfilm, Brian élete jut eszembe... De ez másik történet.

Azt is megtudjuk, hogy a feltáró tudósok egyetlen változtatást hajtottak végre a síron. Annyira kicsi és szűk volt a bejárat környéke, hogy csak négykézláb lehetett volna megközelíteni, ezért kissé kiszélesítették, de az eredeti bejáratot alkotó köveket meghagyták. Ezt a beavatkozást sötét színű kövekkel rakták ki, hogy jól megkülönböztethető legyen az eredeti formától.

Következő állomásunk Írország legnagyobb normann vára,  Trim. Heritage Card felmutat, adatok, aláírás (ezt Newgrange-nél nem kérték, mindenhol máshol igen) és már mehetünk is befelé, de szaporán, mert zárnak perceken belül. Körbefutjuk a területet, a belső látnivalók megint kimaradnak, annyi baj legyen, hátha így még időben érkezünk Tullamore-ba.

Trim

Tullamore

 

Hát nem, a Tullamore Dew Visitor Centre zárva, viszont nyitva van a pub, így megkóstolhatom a másik terméküket, az Irish Mist nevű finom édes likőrt, amelyre N hív meg. Nagyon finom!

Zs-val értekezek telefonon, megnyugtat, nem baj, ha későn érkezünk. Este 7 körül jár az idő. Megállunk még Birr-ben, ahonnan Zs sok szép fényképet küldött a kastély parkjáról, de persze már az is zárva van. Birrből továbbállunk, áttanulmányozzuk az LP-t, hol lehetne vacsorázni. Roscrae mellett döntünk. Ez sem túl nagy város, sok szines épülettel a központjában. Mivel borult az idő, hamarabb sötétedik. Megtaláljuk a kiszemelt olasz éttermet, pizzát eszünk. Az étteremnek jópofa kis patio-ja van, kifejezetten a dohányosoknak. Még nincs is teljesen kész, néhány aszott ajándék-virág kókadozik a székek mellett. 

Mire Limerickbe érünk, azért már besötétedik. Zs és M vár minket a megbeszélt helyen, egész jól odatalálok. Januárban találkoztunk utoljára! 

Lesem az autó ablakából a tavaly megismert helyeket...