Berlin, 2. nap

Szombaton elég sokára szedtük össze magunkat (ez nem csak a szombatra volt jellemző). A lábamra vietnami papucsot húztam a nagy melegre való tekintettel. A reggeli bruschettánk után a Potsdamer Platzról gyalog indultunk el a Voßstraße-n. Először egy patikát kerestünk fejfájásgyógyszerért. Jó ötletnek bizonyult, a (most már nem is annyira) szokásos csökönyös fejfájásom megadta magát a német gyógyszernek, ezt nagyon tudtam értékelni. Nagyon kellemes volt a nyugis hétvégi utcán sétálgatni. Közben olyan utcákon haladtunk át, mint a Friedrichstrasse, amit tanulmányaimból már ismertem, most pedig élőben is láthattam. Elérkeztünk a Deutscher Dom-ig, ami kívülről egy nagy barokk templom. Belül viszont meglepő módon köze nincs a valláshoz. A II. világháborúban az épületet majdnem teljesen szétbombázták. Elég későn fogtak hozzá az újjáépítéshez, kívülről megtartva az eredeti külalakját. 1996-ban nyitották meg újra, de már múzeumként, mely a német demokratikus parlament kialakulásának történetét kíséri végig. Belülről egészen a kupoláig egy viszonylag szűk nyitott lépcsőházat alakítottak ki, innen lehet besétálni a kiállítótermekbe. Az egész épület nagyon letisztult belülről, jó fényképezési lehetőségekkel. A kiállítás anyaga csak német nyelven olvasható, ezért elég felületesen sétáltuk végig, de a lényeget felfogtuk, mert sok volt a kép és a nyelv sem volt azért teljesen ismeretlen, már ahol el akartunk volna mélyedni benne.

A Deutscher Dom belseje

A Deutscher Dom makettján jól látszik a belső kialakítás

A kiállítás egy részlete,
jellegzetes szocreál alkotás az NDK-s időkből

A koncertterem és a Französischer Dom

Ugyanezen a téren még két másik középület is látható. Középen egy tekintélyes koncertterem, ami meg úgy néz ki oszlopokkal, timpanonnal, mint egy múzeum. Bent gyakoroltak a filharmonikusok, be lehetett az üvegajtón kukucskálni. A tér másik végén pedig egy újabb dóm (Französischer Dom), ahova viszont egy éppen zajló esküvő miatt nem mentünk be.

A téren körben hűs árnyat adó fák alatt pihiztek a berliniek.

Egészen közel, a Französische Straßén találtunk rá a Ritter Sport csokiüzletre. Mivel a Ritter Sport éppen 100 éves, nagy akciók vannak az üzletben. Lehet egyéni ízesítésű csokit rendelni, akkor a szemed láttára keverik be és öntik formába a képlékeny csokit. Amikor megdermedt, viheted. Az emeleten kávézó és kis múzeumféleség van, ami a kakaószüreteléstől kezdve mutatja be a csokigyártás technológiáját, meg a Ritter család tagjait. Sok-sok szines Ritter csoki, sok-sok ízben, sokféle csomagolásban látható az üzletben. Áll egy nagy műanyag medve is az emeleten. Ilyen medvéket mindenhol lehet a városban látni, mindig aktuális mintával. Olyanok ezek, mint néhány évvel ezelőtt a műanyag tehenek garmadája volt a nagyvárosokban. Csak most maci.

Folyékony Ritter Sport

Egy csokifan dilemmája

A Zum Paddenwirt
napi ajánlata

Innen az volt a terv, hogy elmegyünk a Museum Inselnre U-Bahnnal. Ki is lyukadtunk a TV toronynál. Szóba jött a hajókázás is, de azt elvetettük a végén. A TV torony környéke elég kiábrándítóan hatott, minden feltúrva és a meleg sem akart alább hagyni. Editnek a lába már nagyon fájt a cipőben. (Próbáltunk valami papucsot beszerezni, de eredménytelenül.) Ezért kissé lehangoltan úgy döntöttünk, hogy mára elég volt a nézelődésből, hazamegyünk pihizni, majd este már csak vacsizni fogunk valahol. E felfedezte, hogy a közelben van az M48-as busz megállója, ami egyenesen hazaszállít. Úgy alakult, hogy miközben a megállót kerestük, kedvünk szottyant egy sörhöz, ebből pedig nagy kajálás lett a Zum Paddenwirt kerthelyiségében. Az nagyon jó volt! Pont olyan kis étterem, ahova mindig szeretek beülni, helyiekkel, meg azért túristákkal is, de nem rongyrázós, kissé elhanyagolt, de remek konyhával. A kulináris élvezetek után még azt is felfedeztük, hogy ebben a negyedben, már egy utcával arrébb is nagyon hangulatos kis terek és éttermek lelhetők fel. A Zum Paddenwirt ennek volt az előhírnöke.

Rostonsült marhaszeletek burgonyakrokettel, spárgával

Ez volt a napi ajánlat májjal, hagymával, krumplipürével
és almaszeletekkel

Rókuci (asszem)

Tele gyomorral és viszonylag kipihenten visszakanyarodtunk a TV torony irányába, mert ott van közel a Berliner Dom, amit látni szerettünk volna még. Nem jött össze, koncert miatt zárva volt a dóm.

A Humboldt Box (egy nagy, sokszögű, ötemeletes doboz, információközpontnak, a jövő bemutatótermének építették), majd a Humboldt Egyetem mellett poroszkáltunk visszafelé, a buszmegállónk irányába.

Berliner Dom

Humboldt Box

Későn indult a nap, nem érhetett korán véget, bár a fáradtság miatt akár be is fejeződhetett volna. Túl korán érkeztünk vissza a szállásra (még alig sötétedett), ezért felkerekedtünk a bohém Kreuzberg negyed irányába. A busz felső szintje tele volt rajcsúrozó fiatalokkal, akik szintén oda igyekeztek.

Kreuzberg teljesen más világ. Kicsit elhanyagolt, kicsit (néhol nagyon) piszkos, a járdákon nem lehet közlekedni a kitett asztaloktól, székektől. Egymást érik a különböző éttermek, sok arab, kínai, szír, meg tudomisén, milyen nemzetiségű kajákat lehet kóstolni. Mindenhol eszement tömeg (ami kicsit idegesítő volt egy idő után). Az ember azt sem tudja, hova üljön be, ha enni akar, részben a tömeg miatt, mert nincs hely, részben a nagy választék miatt. Háromszor is körbejártuk azt a szakaszt, ahol enni akartunk, egy arab étterembe be is ültünk, aztán meggondoltuk magunkat. Egyre idegesebbek lettünk, pedig amúgy a hely tulajdonképpen tetszett. Végül E evett egy sawarmát (gyros), én meg rájöttem, hogy nem is vagyok éhes, amin én csodálkoztam legjobban. Úgyhogy én csak a szomjamat oltottam. Amikor már a buszra vártunk éjfél után valamikor, jött egy szirénázó rendőrautó is, majd visszafelé a (talán menetrendszerű?) rabszállító kocsi is megérkezett és nem üresen. Szóval kicsit belekóstoltunk Berlin nehezebb fajsúlyú éjszakai életébe is.

Berlin, 1. nap

A Metropol este 20:05-kor indult a Keletiből. Ezúttal cseh vagonban utaztam. Elég hamar rájöttem, hogy nem sokban különbözik a leharcolt MÁV vagonoktól, pedig kicsit azért jobbat vártam, mert a MÁV-Start oldalán valami hiperszupi cseh hálókocsiról írtak. Hát ez nem az volt. Nem baj, az idő jó részét úgyis alvással töltöm. Egy dolog zavart csak, hogy a fülkét nem volt módom kívülről bezárni. A kocsikísérő azt javasolta, vigyem magammal a vécére az értékeimet. Vicces!

A menetrend szerint 9:10-re kellett Berlinbe érnünk. Amikor kiszálltam a Hauptbahnhofon, felpillantottam az órára: 9:10 volt. Hja, ez Németország! A gyönyörű, új, csupaüveg, hatalmas berlini főpályaudvar térképét már otthon kitanulmányoztam, így nagyjából tudtam, hogy merre keressem a csomagmegőrzőt. A mi vonatunk az alsó szinten állt meg, a vagonnal szemben volt egy lift, beszálltam, majd ki az első emeleten. És mit látok kiírva? Poggyászmegőrző. 9:15-kor már kifelé masíroztam a poggyászmegőrzőből. Ment minden, mint a karikacsapás.

Ezen a szinten egymást érték a csinos kis büfék, tele mindenféle jóval. Két üzlettel arrébb ittam egy kávét (kávétejszín, cukor ki volt készítve a pultra). Terveim szerint még itt vettem 3 napos túristabérletet (CTC - CityTourCard, 22,90 euro), és a délelőtt jó részét a főpályaudvar körbejárásával töltöttem. Teljesen le voltam nyűgözve a Hauptbahnfhoftól. Vonatok nem csak lent a -1. szinten, hanem a legfölső szinten is járnak. Itt járnak az S-bahn vonatok is, ezzel nagyon megkönnyítve a tömegközlekedést, ami rendkívül szervezett. Nagyon tetszett, hogy a buszok, az U-bahn, az S-bahn teljesen pontosan és sűrűn járnak. Minden megállóban kint van a menetrend és nagyon csodálkoztunk és megsértődtünk volna már a végén, ha nem teljesen pontosan érkeznek a járművek. A belvárosban sok helyen elektronikus kijelző is van a megállókban, ami több sorban jelzi, hogy milyen buszok hány perc múlva várhatók. A villamos az egyetlen, amivel nem utaztunk, de feltételezem, hogy az is jól szervezett.

Amikor készültem az útra, találtam egy nagyon jó site-ot a neten, ez a BVG (berlini BKV :) útvonaltervezésével foglalkozott. (Először a Google maps-szel próbálkoztam, de abban berlini tömegközlekedés nincs.) Ennek segítségével terveztem meg az első napomat és nagyon használhatónak bizonyult. http://www.fahrinfo-berlin.de/Fahrinfo/bin/query.bin/en?ld=0.1&&

Szóval amikor már beteltem a Hauptbahnhoffal (kb. 2 óra múlva), kezemben a kinyomtatott útvonaltervekkel a felső szintről elindultam S-bahnnal  (S5) az East Side Gallery megtekintésére. Útközben egy csomó nevezetesség mellett elhaladtunk, látszott a Reichstag, a tévétorony, a Museum Inseln. Az Ostbahnhofon kellett leszállnom, ez másnak talán nem mond semmit, nekem annál többet. Annakidején IBUSZ-osként rengetegszer leírtam a jegyekre ezt is, mert a régi világban ide érkeztek Budapestről a vonatok. Ez az én különbejáratú fílingem az európai vasútállomásokkal kapcsolatban (lásd Firenze Santa Maria Novella, ott volt először könnyes nosztalgiám).

A berlini East Side Gallery (nem tudom, miért nem német neve van) a berlini fal egy megmaradt darabja a Kreuzberg városrész közelében a folyópart túloldalán.

Itt már iszonyat melegem volt pulóverben, dzsekiben. Megszabadultam tőlük, így meg még inkább olyan lettem, mint egy karácsonyfa, mert mindenhol lógott rólam valami. Hasitasi, hátizsák, fotóstáska, a derekamon a kabát, ami már nem fért be sehova. A lábamon csizma! Jaj. Az időjárásjelentés jó időt ígért, de hogy ennyire...

Kis kérdezősködés után megtaláltam a Schlesisches Tor U-bahn állomást, ahonnan átszállással lehetett a Checkpoint Charlie-hoz ellátogatni. Itt van egy múzeum a megosztott Berlinről és a régi rendszerrel kapcsolatos egyéb dokumentumokról. Edit szerint nagyon érdekes, én viszont nem tudtam bemenni, mert a szálláson volt jelenésem. Így csak a bejáratnál néztem körül.

Vissza a főpályaudvarra a csomagért, majd az M85-ös busszal a szállásra. A buszról láttam megint a Reichstagot, a Brandenburgi kaput, a Holocaust emlékművet, majd a Potsdamer Platzot, ahol E eddig lakott. Innen 3 megállóra volt a szállásunk, nagyon jó helyen.

Egyetlen fekete pontja berlini tartózkodásunknak a szállás volt. Nem éri meg, hogy részletezzem, ezért összefoglalva annyit, a szállás kínosan tiszta volt (ami nem baj), nagyon pici szoba (ez sem baj), de a szállásadó Frau (nevezzük csak így) megkeserítette az életünket. Egész végig. De még ez is hagyján, azt viszont már nem vette be a gyomrunk, hogy a szobánkat nem lehetett bezárni. Nem vesztegetek rá több szót, nem ajánlom ezt a szállást senkinek. (B&B Boarding&Berlin, address: Bissingzeile 11)

SMS-váltások után elindultam E-t összeszedni a munkahelyénél. Előtte még megcsodáltam a Potsdamer Platzot a szupi extra magas épületeivel, nagyon tetszett. Sajnos képem nem nagyon van róla, ezért mindenképpen vissza kell menni Berlinbe. Ez a tér volt az egyik kedvenc helyünk az ott-tartózkodásunk során. Nagyon tetszettek az elegáns és merész modern épületek, a harmonikus várostervezés, a régi és új ötletes ötvözése. Nem csak itt, hanem mindenhol Berlinben.

Aznap már csak vacsoráztunk, mondanom sem kell, hogy itt, a Potsdamer Platzon. Van itt is egy darab a berlini falból, de azt nem tudom, hogy ez volt-e az eredeti helye, bár valahol itt volt, az biztos. A rágógumi-ragasztásos őrület a berlini falat is elérte egyébként, mint Júlia házát Veronában. Edit mesélte a Potsdamer Platz történetét. Itt az egyesítés előtt "senki földje" volt, vagyis itt volt a határ a két Berlin között. Akkor semmilyen építmény nem volt erre. Az egyesítés után aztán szorgos mérnöki munkával alakították ki a teret. Nem is akárhogy.

Hazafelé azért még tettünk egy kört a Brandenburgi kapu felé.

Prága, 2012. március 18.

Ráérősen keltünk, mert ez a nap jóformán csak a hazautazásról szólt. Gyuri még pedzegette (ő a legfiatalabb köztünk), hogy menjünk el korán fotózni, de senkinek nem fűlött a foga hozzá. Inkább mindenki nyalogatta a sebeit, pakolgatott. 10-kor indultunk a hlavny nadrazi-ra (főpályaudvar), mert a vonat 11 óra után indult. Mi Sugival is kicuccoltunk a többiekkel a pályaudvarra, hogy elhelyezzük a csomagjainkat a csomagmegőrzőben (60 korona 24 órára, szekrényes), mert a szállást el kellett hagyni, de a mi vonatunk csak délután 3 óra után indult. Így elbúcsúztunk a többiektől és visszasétáltunk a Vencel térre, ami egészen közel volt. Láttam én ezt már korábban a térképen, most bebizonyosodott.

Most már volt annyi eszem, hogy átrendezzem a cuccaimat és ne nagykabátban induljak útnak, hanem inkább a kishátiba csomagoljam a feltétlen szükséges cuccokat, így egész könnyedén sétálgathattam a tűző napon. Sugi kevésbé, ő ménkű nehéz hátizsákot cipelt a hátán egy mukk nélkül. A bőröndje a poggyászmegőrzőben pihent, talán a számítógépet nem merte otthagyni.

Először céltalanul kóricáltunk lefelé (a tér lejt). De aztán egyre jobban belejöttünk. Mutattam egy kis kedves teret a Vencel tér mellett a Suginak, aztán kerestünk olyan bankautomatát, ahol kis összeget is fel lehet venni, mert elfogyott a váltott pénze, de nem akart túl nagy összeget, mert minek. Pillanatok alatt megint a szállásunk környékén bolyongtunk.

Valaki korábban emlegette, hogy rábukkant egy prágai Sex machine nevű múzeum hirdetésére, de ááá, most most már nincs idő megkeresni, meg különben is. Hát mi keresés nélkül megtaláltuk, mert ott jött szembe velünk, pont az Orlojjal szembeni kis utcában. Az előtérben éppen egy csomó magyar nő viháncolt egy szék körül, amire ráülve a széken kigyulladt a felirat (miközben a feneked alatt valami mocorgott), hogy az illető éppen szexuálisan milyen állapotban van, vagy valami ilyesmi. Nekem a WILD felirat gyulladt ki, hehe. Volt kirakva még egy-két érdekes cucc, amit most nem ismertetek. Ezek voltak a csalogatók, mert a múzeumba 250 koronáért lehetett bemenni. Ezt azért már kihagytuk.

Megint az Óváros téren találtuk magunkat. Nagyon csodálkoztam, mert vasárnap lévén a lehető legnagyobb tömegre számítottam délben, ehelyett egész elviselhető mennyiségű bámészkodót találtunk csak ott. A tér közepén egy dixiland zenekar játszott, körötte volt, aki táncra perdült.

Úgy terveztük, hogy 1 órára visszasétálunk a Vencel térre kolbászozni. Áldom Sugi eszét, hogy ezt kitalálta, mert én valahogy nem gondoltam bele, túl kevés kajám van ahhoz, hogy késő estig kibírjam, így viszont pont elégnek bizonyult a két szendvicsem a vonaton.

Szóval jóízűen ettünk egy adag kolbászt, aztán visszaszivárogtunk a pályaudvarra. Itt még történt egy említésre méltó dolog. Bementünk a Billába elkölteni a maradék filléreinket. Volt ott egy hűtő, ahol frissen facsart gyümölcsleveket lehetett palackozva vásárolni. Kicsit fanyalogtam, mert főleg sárgarépalé volt, de pénzileg az fért a keretbe, na jó, akkor kipróbálom. Nem nagyon csípem a sárgarépával ötvözött gyümölcsleveket. Igen ám, de EZ friss sárgarépából készült és azon kívül semmi más nem volt benne, sem más gyümölcs, sem semmi tartósítószer. És ESZMÉLETLEN finom volt! Szinte egy szuszra lehajtottam mind a fél litert. Igaz, a kolbász is kívánta (a 3 deci kóla mellé).

A vonatunk 45 perc késéssel indult. Lehetett nosztalgiázni, mert olyan tömeg rohanta meg, amilyet fiatalkoromban láttam vonaton utoljára. Még a WC előtt is ültek/álltak a peronon, de annyian, hogy alig lehetett bemenni. Jódolguk az olyanoknak volt, mint mi voltunk, akik helyjeggyel rendelkeztek. Persze minden relatív, mert mire hazaértünk, már minden tagom sajgott a fülkében az ablak melletti ülésen, ahol ráadásul alulról felfelé jéghideg levegőt fújtak légkondícionálás címén. Sugi reklamált a kalauznál, mire azt a választ kapta, hogy akkor meg a levegőtlenségtől megfulladunk. Ebben is van valami!

Tanulsága ennek a vonatútnak, hogy helyjegyköteles vonattal kell legközelebb menni (ez nem az volt) és nem fülkés helyjegyet kell venni, hanem repülőüléses kocsiba, amivel kifelé mentünk. Az sokkal kényelmesebbnek bizonyult.

Prága, 2012. március 17.

Azt biztosan elfelejtettem leírni, hogy tegnap gyönyörű idő volt. A reggeli 8 órai 4-5 fok délutánra felkúszott 20-22-re is. Ez volt tegnap. Ma viszont ehhez képest még melegebb volt, ami kellemetlenül érintett engem a bélelt téli csizmámban és télikabátomban, amit nem akartam otthon hagyni, mert a zsebeim szolgáltak táskául.

De kezdjem az elején, ugyanis ma reggel  6-kor keltünk és fél 7-kor indultunk a Károly-hídra napfelkeltézni. Ekkor még eszeveszett hideg volt, főleg árnyékban. Aztán hazamentünk reggelizni és ezután már könnyített menetfelszerelésben folytattuk a napot, mármint a többiek, én először görnyedeztem a kabátomban, aztán a derekamra szereltem.

A mai program Prága Vysehrad nevű városrészének meglátogatása volt, ahonnan, a könyv szerint, a legszebb a kilátás a Moldvára. Jó ötlet volt Vysehrad felkeresése, mert a városban már délelőtt mozdulni nem lehetett a tömegtől, amikor hazafelé tartottunk a reggeli fotózásból. Vysehradon viszont a jóidőn kívül nyugalom, mérsékelt tömeg, jó hangulat fogadott. Kicsit a Gellérthegyhez tudnám hasonlítani, ami a nevéből is kiderült, merugye Vysehrad fellegvárat jelent.

Kellemes zöldövezet, néhány templom, sétautak, zöld fű, heverésző, sétálgató emberek és lépten-nyomon hangulatos kocsmák jellemzik. A magaslat tetejére épült a Szent Péter és Pál katedrális, ami messziről látható a városból. Körülötte egy komoly nagy temető van. Maga a templom nagy meglepetéssel szolgált, mert se nem gótikus, se nem barokk belülről, hanem színtiszta szecesszió. Hogy miért nem fizettük be a fejenkénti 30 koronát, hogy bemenjünk, az rejtély számomra, mikor Zsuzsával mindketten nagyon szeretjük a szecessziós épületeket. Így csak kívülről kukucskáltunk be az előtérből. Azt még nem is említettem, hogy Stefiék eleve nem jöttek el Vysehradra, majd Gyuriék is előbb leléptek, hogy visszamenjenek a városba, így a végén már csak mi maradtunk hárman Zsuzsával és Karesszal. Mi viszont, miután gyönyörködtünk a tényleg páratlan panorámában, beültünk egy kis söröcskére a legközelebbi kocsmába.

Innen gyalog mentünk vissza a belvárosba a "pesti" oldal rakpartján, ahol szerintem fél Prága ott sétafikált, valószínűleg azok, akik már nem fértek fel a Károly-hídra illetve az Óváros térre. Elég fáradtak voltunk már ekkor, én a kabátommal és csizmámmal a kb. 28 fokban a napon. Bementünk még a Moldva egyik kis szigetére is, majd elindultunk hazafelé. A többiek sem voltak frissebbek nálunk, mint kiderült. Miután leraktuk a fölös cuccokat (ekkor már fél 5 körül járt), mi hárman elindultunk a Vencel térre kolbászozni. Ezt a kolbászost még Mortennel ismertük meg.

A nap további programja egy kék órás fotózás volt, amin én szemlélőként vettem részt, mert az állványomat kölcsönadtam Gyurinak. Egy cseppet sem bántam, hogy nem kellett fotóznom a most már hűvösödő estében a  Moldva partján. Annyira azért nem volt hideg, a házak között főleg nem, mint a korábbi estéken, ekkor rajtunk is még mindig csak pulcsi volt.

Sörözéssel zártuk a napot.