London, 3. nap

Egy jópofa
közlekedési reklám

Hétfőn folytatódott a ronda szürke idő ömlő esővel. Ezen a napon egyedül indultam felfedezni a várost. Kaptam kölcsön egy Oyster card-ot és Z tanácsaival ellátva feltöltöttem egy hetes bérlettel az 1-2-es zónára. Ez azt jelentette, hogy korlátlanul érvényes metróra az 1-2 zónában (és overgroundra is, de azzal én nem utaztam), valamint autóbuszra egész Londonban zónakorlát nélkül.  

A londoni metró gyors és egész Londont behálózza, nagyon könnyen lehet tájékozódni benne, ezt már régen is nagyon szerettem. Az egyetlen negatívum talán (ami engem nem zavart), hogy sok helyen nincs mozgólépcső és elég sokat kell emiatt lépcsőzni és gyalogolni. Cikkeztek arról is, hogy vannak olyan vonalak, ahol túl kicsi és szűkös szerelvények járnak, ilyen pl. a Jubilee line is, amivel én minden nap bementem a város szívébe West Hampsteadből. Engem ez sem zavart, de azt el tudom képzelni, hogy nap mint nap ilyenen utazni elég kényelmetlen lehet, főleg a rush hours (csúcsforgalom) idején. 

Az is nagyon tetszett a metrón, hogy minden állomásnál felhívják a figyelmet a legfőbb látnivalókra és sok szerelvény belsejében is folyamatosan megy a fényújság, amelyen minden fontos információ elolvasható: mi a végállomás, melyik állomás következik és onnan hova lehet átszállni. Szóban is pontos információt adnak minden állomás előtt.

Amikor én hétfőn indultam, már rég nem volt rush hours, szépen helyet tudtam foglalni és élvezni az utazást az első kiszemelt pontig, a Westminsterig.

A Parlament és a Big Ben

London Eye és egy világos színű taxi
(a taxik már nem csak feketék Londonban)

Westminster Abbey, balra a St. Margaret's Church

Sir Walter Raleigh itt nyugszik a St. Margaretben
(lefejezték)

A Westminster hídon jöttem fel az aluljáróból és rögtön kicsit lelombozódtam az időjárás miatt, mert esett az eső. Forgolódtam a hídon, főleg a London Eye felé, mert azt még nem láttam. Reménytelennek látszott a fotózás, irány a Westminster Abbey. Végül a St. Margaret's Church lett belőle, amit már otthon kinéztem magamnak. A Westminster Abbey előtt hosszú sorban áztak az emberek. Nem baj, láttam már korábban.

A St. Margaret's Church után azon filóztam, hova menjek, ami zárt térben van. Eredeti tervem szerint a Downing Street lett volna a következő, de lemondtam róla. A metróaluljáróban kinéztem a térképen, hogy nem messze van a Waterloo pályaudvar, menjünk akkor oda. (Pályaudvar-mániás vagyok, előbb-utóbb megnéztem volna úgyis.)

Szép régi, tradícionális épületre számítottam, ehelyett egy szupermodern pályaudvarra érkeztem. (WC 30p, mindenhol van pénzváltó automata.) Körbesétáltam, már ahol lehetett, mert a vonatokhoz már csak érvényes jeggyel lehet bemenni. Egy információs pultnál nagyon jó kis térképet szereztem be London fő látnivalóiról, ami egész héten a segítségemre volt. Azt már a térképről néztem ki, hogy közel van a Nemzeti Színház a Temze partján, hátha ide is be lehet menni épületbejárásra. (Eredetileg a londoni Operaháznál olvastam ilyenről.)

A Waterloo pályaudvar

Nos, a Nemzeti Színház (Royal National Theatre) egy hatalmas szürke betontömb, leginkább a Fehérvári úti piacra emlékeztet, még mielőtt felújították. Már nem is volt olyan nagy kedvem bemenni. Elindultam inkább a modern vonalú Hungerford Bridge felé. Útközben jó félórát elidőztem egy féilg nyitott, csupa graffiti aluljáróban.

Hungerford Bridge

Mire átértem a gyalogos hídon a túlpartra, itt van a Charing Cross, ami London hivatalos középpontja (vasútállomás is, a WC 30p), szóval itt eldöntöttem, hogy az első adandó alkalommal veszek egy esernyőt és így is tettem. Mit ad isten, ettől kezdve nem volt szükség esernyőre, ki sem kellett aznap már nyitnom, ott lifegett a csuklómon egész nap, estére meg letört a gagyi kínai akasztója, úgy kellett megragasztani, hehe.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor kijöttem a Charing Cross állomásról, balra a Trafalger Square, jobbra a Strand (főút, Wodehouse olvasmányaimból ismerős, mint annyi minden más is). Tudtam és emlékeztem is, hogy minden látnivaló közel van egymáshoz London belvárosában, de arra nem emlékeztem, hogy ennyire. Elindultam a Covent Garden felé a forgalmas Strand-en, pár sarok után inkább bementem a mellékutcákba, szép kis házak közé és hamarosan ott is voltam a Covent Garden épülete előtt.

A Covent Garden ma már nem piacként funkcionál, mint eredetileg (My Fair Lady). Kis bárok, apró éttermek, kifőzdék, szuvenírüzletek, kézműves standok (Apple Market) vannak benne. Jamie-nek is most nyílt egy étterme itt, ki kellett volna próbálni, de késő bánat, eb gondolat. Nagyon hatásos üdvözlésnek lettem kitéve, ugyanis alighogy betettem a lábam az épületbe, muzsikaszó csapta meg a fülemet. Perszehogy azonnal abba az irányba lépkedtem és rá is találtam egy 5 fős zenekarra, akik népszerű komolyzenéket adtak elő: Offenbach: Kánkán, meg ilyenek. Nagy élvezettel játszottak, két szám között adakozásra buzdították a közönséget. A végén egy magyar vonatkozású muzsikával köszöntek el: Brahms: Magyar táncok. Fergeteges volt a hangulat, nagy tapsot (is) kaptak.

A Covent Garden alsó szintjén volt a muzsika

A Covent Garden hátsó honlokzata
(legalábbis szerintem, mert én nem itt mentem be)

Jamie Oliver új étterme a Covent Gardenben

A Covent Gardent öleli körül egyik oldalon a Royal Opera House épülete, ahova előre megfontolt szándékkal léptem be, mert ezt is körül lehet szervezetten járni (Backstage Tour). Végül meggondoltam magam, mert a borsos belépő visszatántorított, de azért egy ismertetőt elhoztam, hátha máskor mégis kedvem szottyan hozzá.
Ebben a negyedben is elég sok színház van. Itt játsszák jó régóta a Shrek-et (M rokonai is látták) a Drury Lane-en (Theatre Royal, Drury Lane), de amúgy is az a divat Londonban, hogy népszerű közönségdarabokat hosszú évekig, akár 10-15 évig is játszanak.

Egy pub jópofa utcai frontja

Újabb szines taxi a Strand-en
(nagy volt a forgalom, bár nem látszik)

A Hungerford Bridge, háttérben a London Eye

Nagy élvezettel sétáltam visszafelé a Stranden, majd lementem a Temze partjára és ott folytattam az utat visszafelé a Hungerford Bridge irányába (amin a túloldalról délelőtt átjöttem). Itt már azért éreztem a lábamat, ezért a Charing Cross környékén felültem az első buszra, ami a Piccadilly irányába tartott. Nem is gondoltam, hogy a mai napon még erre is kószálni fogok. Alig haladtam néhány megállót, érintettük a Trafalgar Square-t, következő megálló már a Piccadilly volt, usgyi le a buszról.
A Regent's Streeeten szálltam le (ó, ezt annakidején még meg is könnyeztem, amikor először itt jártam, az Illés szám miatt), aztán a Piccadillyn keresztül a Shaftesbury Avenue (Wodehouse megint) irányába indultam, itt kezdett el kisütni a nap egyébként. Erre van a Chinatown, főleg, mint túrista-attrakció, bár az éttermekben jó kaját lehet kapni, de a londoni kínai közösség főleg nem itt lakik. Gondoltam, hogy beülök valahova, de már bőven délután volt és Z vacsorával várt, nem akartam teleenni magamat. Egy sütödében töltött zsömleszerűséget vettem.

Piccadilly Circus

Ez a színházi negyed

Szuvenírek

Erzsébet a Chinatown egyik bejáratánál

Töltött palacsinta készül

Érintve a National Portrait Gallery-t, ahol éppen a királynőről volt egy időszakos kiállítás, végül kikeveredtem a Trafalgar Square-re. 4 lány táncolt a National Gallery épülete előtt, valami helikopteres mentőszolgálatot reklámoztak.
Piszok fáradt voltam már, gondoltam, átmegyek a St. James' Parkba és keresek egy padot. Rossz döntés volt. Átmentem az Admiralty Arch-on a Mall felé (erre van a Buckingham Palota), a park már itt kezdődött... volna, ha nem lett volna lekerítve valami átépítések, vagy tudja ördög, mi miatt. Azt azért láttam, hogy a felvonulási terület túloldalán sétálgatnak az emberek a parkban, ezért kell ott lennie valami átjárásnak.
Volt is, de el kellett menni egészen a park közepéig (jó nagy park!), ami nem kis távolság, főleg, ha az ember már hullafáradt. Sajnáltam a megtett távolságot, különben már rég visszafordultam volna az első metróállomás felé. Végül csak találtam egy padot.
Kis pihenés után kiszaszeroltam, hogy a Westminster metróállomás van a legközelebb hazafelé, újabb séta és ezzel be is zárult a kör, oda érkeztem, ahonnan reggel elindultam. De most már legalább sütött a nap!

Trafalgar Square

Trafalgar Square

Trafalger Square: Fourth Plint*

* A Trafalgar Square-en álló negyedik szobortalapzatot ideiglenes műalkotások bemutatására tartják fenn, jelenleg ez a bronz alkotás látható  rajta.

Gagarin szobra

Lovastestőrségi ceremóniák helyszíne,
emellett is elhaladtam a St James' Park bejáratát keresve

Ez a látvány tartotta bennem a lelket

mandarin kacsa
(a hátán rendezgeti a tollait)

A szökőkút porzó vizén megtörik a nap fénye

Churchill a Westminsternél

Ez a mi metróállomásunk,
itt már felszínen suhan a szerelvény

London, 2. nap

2 Willow Road

Ham House

Kicsit esik Ernőnél

2 Willow Road

Vasárnap délelőtt a Parliament Hill-en kezdtünk, ami szintén Hampstead Heath része. Ide hagyományosan el kell kirándulni, mert nagyon nevezetes a londoni panorámájáról. Sajnos mire odaértünk, addigra a szürke ég leszakadt és jócskán elkezdte áztatni a sétáló, futó, sportoló embereket. Átvágtunk a parkon, amely mellett Goldfinger Ernő felépítette a XX. század első felében hagyománytörő, modern otthonát (2 Willow Road). Bemenni nem volt egyszerű, mert a sok érdeklődő miatt csak egy óra múlvára kaptunk időpontot (Ernő továbbra sem hagyta magát...) Néhányunkat betereltek egy oldalsó helyiségbe, ahol Ernőről és munkásságáról vetítettek egy nagyon is érdekes filmet, én direkt örültem neki, mert ezekkel az információkkal a birtokunkban teljesen más szemmel néztük később az épületet. De előbb még ki kellett várni a sorunkat az esőben. Mivel időpontunk már volt, beültünk a kocsiba (Z hátul gubbasztott szegény a csomagtérben) és elfogyasztottuk az ebédünket.

Maga az épület nem túl nagy, de egységes, harmonikus modern épület. Mint a filmből kiderült, anyagi okokból 3 lakást alakítottak ki benne már eredetileg is, középen lakott Ernő a családjával, a két szélsőt kiadták.

Megnézni csak a középső lakást lehetett, a két szélső jelenleg is magántulajdon. A lakás maga, mint az angol otthonok általában, függőlegesen terjeszkedik, azaz több szintet foglal magában. Szerencsére valamivel tágasabb, mint az átlag londoni lakások, de még így is elég kicsik a helyiségek. Sajnos fotózni nem lehetett benne (Ernő, Ernő, nem akarsz te kötélnek állni...), mert van néhány értékes műtárgy (Max Ernst, Henry Moore, egyebek), legalábbis erre hivatkoztak.

Ernő nem csak az épületet, hanem a berendezési tárgyakat is maga tervezte. Magyar származására mindössze egy Moholy Nagy könyv utalt, aminek hangosan örültünk, meg is kérdezte egy pasi, hogy magyarok vagyunk-e, hogy ilyen jól ejtjük Moholy Nagy nevét.
Vicces volt az aprócska konyha, vagy inkább főzőfülke, ahol az igazi berendezési tárgyakon kívül volt néhány tábla itt-ott, amelyek szimbolikusan jelezték a hajdani használati eszközt. Pl. volt ketchup-os üveg alakú tábla, lábas alakú tábla, gyümölcs alakú tábla.
Jó volt lenézni az emeletről a lakásokhoz tartozó kis kertekre. Én már annyi angol kertészeti sorozatot láttam otthon, hogy nagyon kíváncsi voltam élőben ezekre a kis hátsó kertekre és nem csalódtam.

Ham House

Ernő után felkerekedtünk és a továbbra is ömlő esőben jó félórát kocsikáztunk Nagy-London déli részéhez, a Ham House-hoz, ami Richmond mellett található, közel a Temze partjához. A neve ugyan ház, de ez egy szép XVII. századi kastély, több filmforgatás színhelye is.
Sajnos először azt hittük, hogy nem szabad fotózni, ezért elég hiányos a képi dokumentációm.
Alul egy tágas, fekete-fehér köves fogadóterembe lehet belépni. Innen egy sötét, gigantikus lépcső vezet az első emeletre, ahonnan lelátni a földszinti fogadó teremre, egyidejűleg ezzel a megoldással kicsit enyhítik a fogadóterem sötétségét. A lépcsőfordulókban a lépcsőkorlát részeként nagy gyümölcskosarak vannak kifaragva fából, régen ezek tartották a lépcsőt megvilágító gyertyákat.
Fent megemlíteném a Long Gallery-t, amely egy hosszúkás terem a kastély egyik falától a másikig és azon kívül, hogy tele van családi festményekkel, egészségügyi célokat is szolgált, amennyiben a kastély lakói itt sétálgathattak fel-alá. Volt külön királynői lakosztály, mint minden kastélyban, ahol megtehették, hogy ilyesmit tartsanak fent, holott lehet, hogy a királynő az életben nem kereste fel a kastélyt.
Innen nyílik egy kis zöld szoba eredeti miniatúrákkal. Több pompás termen is áthaladtunk. Megállapítottuk, hogy a ház ura a ház asszonya lehetett. Végignéztük a férj és az asszony saját szobáit és meglepődtünk, hogy az asszony kieszközölte, hogy cseréljenek hálószobát a férjjel, de a környező egyéb helyiségeket (pl. dolgozószobát)  nem. Az alagsorban remek és a kor igényeinél sokkal pazarabb, modern fürdőszoba volt kialakítva, az asszony a cserével ehhez akart közelebb kerülni, dícséretes.
Az alagsorban láttuk a nagy konyhát, söröspincét, kóstoltunk helyi ale-t (világos sör) apró kis pohárkákból és végigfogdostuk a direkt fogdosásra kitett mindenféle söröskrigliket (please touch). Volt pl. egy bőrkrigli, amely több literes volt, de még üresen is alig bírtam felemelni. A konyhában friss vajas süteményt kóstoltunk, meg mandulát, amit viszont nem kóstolásra raktak ki és előttünk valszeg ezer ember megfogdosta, na mindegy.
Bámultunk ki az ablakon az eső áztatta gyönyörű francia kertre, amit később sem tudtunk már megnézni, mert zártak, csak elrohantunk mellette.

Ham House - a lépcsőház

Ham House - a fogadó terem

Ham House - első emelet

Ham House - Long Gallery

Ham House - az alagsori konyha

De ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a legérdekesebbről még nem meséltem. Van itt az emeleten egy szoba, ebben kiállítva két festmény. Mindkettő többszáz éves, az egyik Susanna ‘Suky’ Trevelyan-t, a másik Charlotte Walpole-t, Dysart grófnőjét ábrázolja. Előbbi egy Gainsborough festmény 1761-ből, utóbbit  Reynolds festette 1775-ben (vagy Reynolds műhelyéből valaki, ez nem tisztázott). Ami a meglepő, hogy mindkét hölgyön nem csak hogy ugyanaz a ruha van, hanem a testtartásuk, a ruhák fodrozottsága is ugyanaz. Idén derítették ki, hogy a Gainsborough festményen a hölgy eredetileg egy Van Dyke-szerű kék ruhát viselt és kezében egy öleb volt, fején kalap. Az 1760-as években felkereste a Trevelyan családot egy 18. szd-i befolyásos figura, Arthur Young és jól leszólta a festményt, ami ott lógott a falon, mire berágtak és átfesttették Reynolds-szal a festményt ruhástól,  kutyástól és kalapostól úgy, hogy szinte csak az arca maradt meg az eredetiből.  Nyilván arra nem számítottak, hogy Reynolds egy ugyanilyet már megörökített egy másik festményen, de ez már csak az én véleményem.  Olyan szerencsénk volt, hogy a National Trust mindkét festményt nyár óta a Ham House-ban állítja ki.
Cikk a két képről:
http://www.thisisnorthumberland.com/news/mysterious-paintings-displayed-together-for-the-first-time/

Ham House - balról jobbra:
Charlotte Walpole, majd Suky Trevelyan

Na, ennyi érdekesség után muszáj volt megpihenni az Orangery Caféban és befalni 1-1 répatortát (mi Z-val, M másfélét evett, talán banánost), meginni 1-1 jó kis gyümölcsteát. A cuki a kastély konyhakertjére néz és a termékek alapanyagát itt termesztik. (Ez máshol is divat.) Az ötórai tea után valami csoda folytán elállt az eső és mi körül tudtunk nézni kicsit jobban is a kertben. Láttunk sok-sok málnát, szamócát, hatalmas káposztákat, még nagyobb tököket, amelyeknek a súlyára fogadni lehetett a kávézóban (hogy mennyi lesz október 14-én).
Ezután indultunk volna a francia kert felé, azaz indultunk is, csak szóltak, hogy igyekezzünk, mert zárnak. Az eső is újra rákezdett.
Kicsit még ránéztünk a Temzére, ha már itt voltunk, aztán futás a kocsihoz. A hazafelé út kicsit elhúzódott, mert valami nagy triatlon verseny miatt hosszú mérföldeken keresztül csak lépésben lehetett haladni.

Ham House - háló alatt növesztik a kényesebb növényeket

Ham House - hálós ágyás

Ham House -  dísznövények is vannak a konyhakertben

Ham House - saccolj, mennyi lesz a súlya október 14-én!

Ham House - rebarbarának nézem

Ham House - díszkert

London, 1. nap

Hampstead Heath

Már reggel hétágra sütött a nap, amikor lementem reggelizni. A guest house egy tipikus angol utca tipikus szűk házában van, illetve kettőben egymás mellett. Emiatt a reggelizés úgy történik, hogy lemegyek a számtalan lépcsőn, ki az utcára, majd be a következő ajtón. A reggelizőhely az épület hátsó felében van, egy falhoz ragasztott üvegkalitkában. Apró asztalok és székek. Aki internetezni akar, az itt próbálkozhat. Első néhány nap még én is, de aztán feladtam és úgy döntöttem, nem bosszantom tovább magamat vele.

Vissza a reggelihez. Általában két román lány sürgölődött a vendégek körül (jól leoroszoztam kedvességből őket, de esküdni mertem rá, hogy oroszul beszélnek egymás közt). 

4féle reggeli közül lehetett választani, most összefoglalom a tapasztalataimat, hogy együtt legyen, aztán többet nem lefetyelek róla:

1. English breakfast (2 tükörtojás, paradicsomos bab, kolbászka és bacon)

Természetesen először ezt kértem. A bacon nem a mi fogalmaink szerinti bacon volt, hanem egy szelet sült sonka, ami nagyon nem ízlett. Leginkább erős disznószaga volt - szerintem. Z később mesélte, hogy az angolok ezt hívják bacon-nek, nem füstölt és nincs rajta zsíros rész. Egyszer még próbálkoztam vele, de aztán inkább a tükörtojgli volt a nyerő. 

2. 2 tükörtojás vagy rántotta

Első alkalommal rántottát kértem tévedésből. Rosszul jártam, a rántottát ugyanis nem sózzák és az utólag való sózás már, ugye, nem az igazi. Maradtam tehát a tükörtojásnál, ami finom volt.

3. kontinentális reggeli

Ezalatt az "olasz reggelit" értik, vagyis valami édes sütemény, azt hiszem, croissant. Ilyet nem kívántam, nem is kértem egyszer sem.

4. Háromszögletű szendvics a következő párosításban:

sonka - paradicsom

sonka - sajt

sajt - paradicsom

Ilyet sem kértem.

Ezeken felül lehetett kérni jó erős angol teát, vagy hosszú kávét. Mindkettőhöz hoztak tejet.

Amiből szabadon lehetett fogyasztani, az kétfajta müzli volt, narancslé, almalé, tej, víz. Minden asztalra kétfajta dzsemet is kiraktak, ebből az egyik narancsdzsem, ami különösen finom volt. A tojásokhoz pedig háromszögletű pirítóst szervíroztak.   

Hát ennyit a reggeliről és az internetről...

Visszatérve az első napomhoz, ezután átsétáltam Z-ékhoz. Ez nagyon-nagyon jó volt, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. 

Ezen a hétvégén az OPEN HOUSE LONDON keretén belül igyekeztünk néhány érdekes házat megnézni. M tagja a National Trust-nak, ennek keretén belül Z és M már sok helyen jártak, én viszont sehol sem, ezért rájuk bíztam magamat, válasszák ki, mit fogunk megnézni együtt a hétvégén. Az OPEN HOUSE LONDON ugyanis részben azt jelenti, hogy a máskor zárt épületekbe lehet belátogatni, de olyan házak is részt vesznek ebben, amelyek év közben is látogathatók, csak nem ingyen. Ezen a hétvégén viszont minden ingyenes volt, ennek megfelelően elég szép tömeg gyűlt össze mindenhol.

Úton Hampstead Heath felé

Pergola

M szombaton is dolgozik fél napot, így mi ketten Z-val elindultunk gyalog a Hampstead Heath-re. Ez egy hatalmas közpark Z-ék közelében, több domb tetején, a londoniak egyik kedvelt tartózkodási helye. Annyira nagy, hogy még egy kisebb erdő is van benne, amúgy meg gondozott parkok, EU szabvány játszóterek, kisállatkert, tó, madarak, mókusok. Maga a környék is nagyon kultúrált és elég gazdag, sok szép házat láttunk odafelé menet. 

Első célpontunk a Pergola volt. A Pergola Hamstead Heath egyik rejtett nevezetessége a leírás szerint, amit még maguk a londoniak sem mind ismernek. Szép kertek veszik körül. Maga az építmény egy magas falszerűség, amire lépcsőkön felmegy az ember és letekint a kertekre, feje fölött pedig mindenféle növények futkorásznak a pergola deszkázatán. Nagyon kellemes ott mászkálni.

Pergola

Hill Garden és Pergola

Ezután megkerestük a közelben lévő Fenton House-t, mert ott volt M-val találkozónk. Volt még idő, elsétáltunk a mekibe (WC), itt tanultam egy új szót: posh (= puccos, jellemző a környékre), majd bementünk a Fenton House kertjébe. A pázsiton nyugágyak, arrébb bokrokkal körülvett díszkert, majd almáskert (ez volt a legcukibb), végül zöldséges. Közben befutott M és megettük a hozott szendvics-ebédünket, banánunkat. Z gondoskodott az ebédről. 

A Fenton House bejáratában egy öregtől kis kártyát kaptunk, amit kimenetelkor vissza kellett szolgáltatni. 

A XVII. századi épület egy kereskedő otthona volt, szépen berendezve, nevezetes a földszinti ebédlőben lévő hangszerekről (itt nem is lehetett fotózni, máshol igen), porcelángyűjteményéről, György-kori bútorairól, kézimunkáiról, amik nekem különösen tetszettek, mert majdnem mindegyik egy-egy mesebeli jelenetet ábrázolt. Az egyik ablakfülkében furcsa néni ült, mint egy szobor, pedig élő volt. A legfelső szinten ki lehetett menni egy tetőtéri erkélyre, ahonnan London elég nagy részét beláttuk, ekkor láttam először a Shard-et, London legmagasabb, már majdnem kész épületét. Beláttunk az utca túloldalán lévő szép kertbe is fölülről, amiről később valaki azt állította, hogy Riddley Scott-é. Már megint R. S...)

Fenton House, pihenőkert

Fenton House, süllyesztett virágoskert 1

Fenton House, süllyesztett virágoskert 2

Fenton House, almáskert

Fenton House, konyhakert

Fenton House

Fenton House

Fenton House, hímzett kép

Fenton House, furcsa néni az ablakban

Erre a napra terveztük a 2 Willow Road megtekintését is, de nem maradt rá idő. Ez az épület Goldfinger Ernő, magyar származású londoni építész otthona. Ernő nem akarta könnyen adni magát!

Hazafelé érintettünk egy csöpp kis temetőt a házak között, amelyben hatalmas, kék szemű cica gubbasztott egy síron. Ezután Z-vel még sétáltunk egyet a nagy hampsteadi temetőben is, M pedig hazavitte a kocsit.

A napra a koronát a libanoni vacsora tette fel a cricklewoodi Mango Grill-ben. Ezt mind megettük:

Mixed grills - grill húsok vegyesen (csirke, bárány, kebab)

Spicy Lebanese salad, Lebanese salad - libanoni saláták, egyik fűszeres csípős, másik nem

Chicken Liver - sült csirkemáj

Halloumi cheese - grillezett Halloumi sajt

Lebanese rice - libanoni rizs (tésztadarabokkal)

fokhagymás szósz és harissza (-szerű szósz) kiegészítésként, újratöltve, ha kiürült a tálka

pita

Carrot Juice - répalé

Eyran -  fűszerezett joghurt ital

ásványvíz

Búcsúzóul hoztak egy kis grátisz baklawát is (édesség), amiből én egyet tudtam legyűrni csak.

Ez a kert Riddley Scotté - állítólag

cica a temetőben...

... és vörösbegy egy másikban

libanoni finomságok

London, 0. nap

Hosszú és szűkös repülés után pontosan érkeztem London Lutonra. Érdekes, hogy előbb megnézik az útlevelet, utána lehet menni a bőröndért. A nép egy részét, engem is, egy automata útlevélvizsgálóhoz tereltek. Először képes felével lefelé egy fénymásolatot kellett csinálni az útlevélről, majd egy kütyü elé állva készült egy fénykép az arcomról. Gondolom, ezt összehasonlította valami program az útlevéllel, de ez csak egy feltételezés. Engem mindenesetre átengedett. Eközben megkaptam M sms-ét, hogy mindjárt odaér értem. Mire kimentem, már ott volt. Nagyon jól beszél magyarul már a M. Felszálltunk a reptéri körjáratra, ami a parkolóhoz vitt, innen M szolgálati kocsijával utaztunk fél órát a szállásig. Ez a környék, ahol Z-ék laknak, még annál is hangulatosabb volt így este, mint amilyennek a gúgliban látszott. Majd a képek megmutatják. Ja, azt nem írtam, hogy a reptérről kifelé jövet aprószemű, vízszintes eső hullott, ami aztán elállt menet közben.  M-val megtárgyaltuk, hogy Írországban mennyivel jobb idő van.

Z odajött a szálláshoz, közben mi beszédbe elegyedtünk egy cicával (szép vörös-fehér cica volt) és egy algériai fickóval, akiről kiderült, hogy a guest house éjszakai portása.

A fizetés pikk-pakk megtörtént, megkaptam a szobakulcsot és Z-ék felkísértek a kis pici szobámba. Megnéztük a reggelizőhelyet és a fürdőszobát is. Most itt ülök az ágyon és egy egész hosszú Tom Jones műsor megy a tévében, nagyon jó aláfestő zene az írogatáshoz. A szoba pici, egyszerű, de tiszta.

Holnap azzal kezdődik a nap, hogy reggeli után átmegyek a gyerekekhez.

Tök jó, most meg Tom Jones fiatalkori számait játsszák.