Szicília 2018 - Siracusa

Noto után a felpakolt kocsival Siracusa felé tartottunk. Sajnos az ég kora délutánra befelhősödött, ahogy a korábbi napokon is többször. Egyenletes szürkeség vont be mindent, ami még a verőfénynél is rosszabb volt mind fotós, mind hangulati szempontból.

Most is Ortigiát kerestük, azt a szigetet, ahol Siracusa óvárosa található. Sziget, de gyakorlatilag ezt észre sem lehet venni. Sima hidakon megy a közlekedés, csak mintha valami folyó fölött ívelnének át. Pontos koordinátákkal rendelkeztünk a parkolót illetőleg a tavalyi képeink alapján. (Erre is jó a telóval való fényképezés, mert pikk-pakk kinyerhető a képből a pontos hely koordinátája, ahol a kép készült.) Ehhez képest kocsival bejártuk az egész óvárost, mert csak úgy lehetett a parkolót megközelíteni az egyirányú utcákban. Nem tudom, ennek mi értelme van, hogy az autóforgalmat bevezetik az óvárosba keresztbe-kasul, csak azért, hogy a szélén levő hatalmas parkolót elérje az ember. Olyan kicsi az a sziget és még most is tele volt túristákkal. De az is lehet, hogy a GPS vezetett félre, volt már arra is precedens. 

Kicsit félve hagytuk ott a cuccainkkal tömött kocsit a parkolóban, akárcsak máskor is, de hát ez volt. Szerencsére a hátsó ülésen terpeszkedő nagy bőrönd fekete színű volt, ezért viszonylag nehezen lehetett észrevenni.

Már jó előre megmondtam a többieknek, hogy nekem itt küldetésem van, bárhova is mennek ők, én a dómot keresem meg elsősorban. Nem a dóm miatt, hanem az ugyanazon a téren található Chiesa di Santa Lucia alla Badia nevű templom miatt, ahol egy híres Caravaggio festményt akartam megnézni. Hú, nagyon kikaptam volna a Caravaggio-rajongó nagynénémtől, hogyha ezt megint kihagyom. :)) Mellékesen én is nagyon szeretem Caravaggio műveit, magam miatt sem hagytam volna ki. 

Pontosan tudtam, merre kell menni, felkészültem előre. Elhagytuk a görög Apolló templom térdigérő romjait (valahogy az ilyen térdigérőkkel nem nagyon tudok mit kezdeni), utána gyerekjáték volt elsétálni a tömegben a Dóm térre. Csilla másfelé mászkált, ahogy szokott, mi többiek együtt meneteltünk.

Az Apolló templom romjai Ortigián

A Dóm tér, balközépen a dóm,
jobboldalon a Chiesa di Santa Lucia alla Badia

Úgy emlékszem, először a tér túlfelén megbújó templomot céloztuk be, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy CARAVAGGIO. Voltak bent jópáran, de elviselhető volt a tömeg. Fizetni nem kellett, de a Fotózni tilos!-t nagyon szigorúan vették. Amikor ott álltam a Santa Lucia temetése előtt, ami egyébként eléggé távol volt még így is, felemeltem a telefonomat, hátha az nem számít fényképezőgépnek (volt már ilyen). de azonnal rám szólt a bejáratnál álmosan és elég morcosan üldögélő fickó. 

Ami a képet illeti, fel kellett vennem egy szemüveget, hogy jobban meg tudjam szemlélni. Az egész kép barnás színekben játszik és nekem nem volt túl Caravaggiós. Fotós szemmel pedig azonnal az a kérdés merülne fel, ha fotó lenne, hogy miért nem fekvő képet készített az alkotó az állókép helyett? Ugyanis szemmel látható, hogy a kép felső része gyakorlatilag semmiről nem szól, csak egy boltív van benne, alul viszont meglehetősen szűk az ábrázolás, a két sírásó lábai nem is mind kerültek rá a képre. Persze ki tudja, hogy eredetileg mekkora volt a kép. Meg tudom azt is, hogy eredetileg is oltárképnek lett szánva abban a templomban, amit a szent hamvai fölé emeltek. Az oltárkép pedig állókép ugyebár,  minden esetben.

Az eredeti kép sokkal sötétebb és
nagyon rossz állapotban van.

Santa Lucia, akinek a temetését ábrázolja a festmény, Siracusa város védőszentje. Története itt olvasható. Érdekességek pedig itt.

Kifelé kértem egy képet a festményről a morcostól és leperkáltam némi adományt a templom javára.  

Ezután a dómhoz mentünk, ahonnan a korábbi nyugdíjas csoport már hálisten elment másfelé. A dómba csak belépőjeggyel lehet bemenni. Elkezdtünk alkudozni a pénztárnál, hogy nőnap alkalmából nincs-e kedvezmény. (Ugyanis Velencében nőnapkor a Scuola Grande di San Roccóba például minden nőt ingyen engedtek be.) Meg különben is nyugdíjasok vagyunk mindahányan. Ilyesmiről szó sem volt, de végül SzZsuzsa csak kibulizott magának némi engedményt. Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy látták, ki a legidősebb köztünk. :)

A dóm kívülről:

Na, de amikor beléptünk, leesett az állunk. Teljesen más tárult a szemünk elé, mint amit vártunk. Csilivilit vártunk és barokkot és monumentalitást. Kaptunk helyette egy szabályos várbelsőt, legalábbis ami a zömök, rusztikus, festés nélküli kőfalakat és oszlopokat illeti. Kaptunk gyönyörű, fekete kovácsoltvas csillárokat és rácsokat. Hihetetlen szép volt és meglepő.

Előrébb az oltár felé már kezdett visszaváltani barokkosba a templombelső, míg végül az oltár környéke teljesen a megszokott felépítésű és megjelenésű lett. Ügyesen bántak a fénnyel is, a dóm nagy része majdhogynem félhomályban van, míg az oltár már teljes természetes megvilágítást kap.

Mindezek oka, hogy a mai dómot eredetileg egy ókori görög templom romjaira építették úgy, hogy annak eredeti oszlopait beépítették a templomba a VII. században. 878-ban mecsetté alakították át, majd a normann uralom alatt visszaalakították keresztény templommá. Ezekből az időkből származnak a normann eredetű tető és az apszis mozaikjai. A már említett 1693-as nagy földrengés után ismét újjáépítették. A XVIII. században tervezték újra a homlokzatot szicíliai barokk stílusjegyekkel immár.

Persze hasonló története nyilván sok-sok templomnak van. Ami a csodálatos benne és egyedülálló, hogy a görög falak és oszlopok meg tudtak maradni a régi formájukban és semmilyen vallás- és stílusirányzat nem tudta véglegesen tönkretenni őket. 2005 óta egész Siracusa a Világörökség része lett, ebben kiemelkedő szerepet játszott a dóm, vagyis a Duomo di Siracusa, másképp a Cattedrale della Natività di Maria Santissima.

2015-től a dóm számos Santa Lucia ereklyét őriz: csontdarabokat, köntöst, fátylat és cipőt. Évente két alkalommal, május első vasárnapján és december 13-án a szent szobrát kiemelik a helyéről és végigviszik az utcákon. Az ezüst szobor Santa Lucia bordáinak három darabját tartalmazza a mellkasán belül. A nyaka pedig jól látható módon egy tőrrel van keresztüldöfve.

Minderről a levetített filmből értesültünk. A kápolnában nem csak egy, hanem számos Santa Lucia szobor és ábrázolás látható.

A filmen Santa Luciát éppen kiveszik a szekrényből,
ahol tartják, hogy körbevigyék a városban

Ennek a kis csibének biztos, hogy köze van Santa Luciához
(a tőr és a szemek miatt gondolom, meg ez is a dómban van),
de nem találok róla semmit a neten

Nehezen hagytuk ott a dómot, olyan érdekes volt.

Ezután körbesétáltuk Ortigiát a partmenti úton, ahol tavaly én már jártam, és úgy értünk vissza a parkoló közelébe. Itt találtunk egy "látványbüfét", vagy minek híjják, ahol egy szakács nagy mozdulatokkal készített valamilyen ínycsiklandó szicíliai szendvicset a piac szélén. Az utazás előtt láttam erről egy videót, ezt:
https://www.youtube.com/watch?v=zswRwwB3iyk
Kár, hogy nem fedeztük fel előbb, most már fáradtak is voltunk és menni is kellett. (Először egy mosdóba, utána a parkolóba. )

Siracusából is rá lehet látni az Etnára.
Az előtte levő modern templom már nem Ortigián van
(Santuario Madonna delle Lacrime) 

Imádtam az erkélyeket tartó szobrokat

Szicília 2018 - Noto

Modica után ideje volt a szállásunk után nézni Notóban.

Még világosban értünk oda a szálláshelyhez, kivételesen a házszám is meg volt adva. A szállásadó is hamarosan előkerült. Furcsa apartman volt ez a mostani, egészen sajátságos beosztással. Saját lakásnak maximum a hátsó részben felfedezett pár négyzetméteres kis fedett udvar miatt fogadnám el, az nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy lakással egybeépített nyárikonyha, a kettő közötti minimális szabad térrel.  A nyári melegben bizonyára jó szolgálatot tesz a benne lakóknak. Amúgy a lakás beosztása nem volt túl ésszerű, de egy éjszakára abszolút megfelelt. Főleg, amikor felfedeztük, hogy takaróból is elég van.

Sötét lett, mire elindultunk a városba némi vacsora reményében. SzZsuzsa navigált a telója segítségével. Gyanús volt, hogy a kivilágított nevezetességekkel pont ellentétes irányban haladunk, de Zsuzsa szerint arra kellett menni. Nagy nehezen találtunk végre egy pizzázót, teljesen üres volt és pizza sem volt benne, csak focacciák, meg ilyesmik a pultnál. Csillának elege lett az esőből, bevásárolt itt és hazament. Mi hárman megnéztük a mellette levő élelmiszerboltot is, a Zsuzsák vettek egy üveg lélekmelegítőt, majd úgy döntöttünk, keresünk egy éttermet, hát hiszen nem létezik, hogy egy sincs nyitva. Megint az volt a bajunk, hogy elegünk volt a száraz kajákból, levesre, tésztára vágytunk. 

Meggyőztük SzZsuzsát, hogy menjünk arra, amerre mi gondoljuk. Egyre jobban esett.

Először még kifordultunk egy étteremből, amikor kiderült, hogy csak pizzát árulnak, a második helyen már az is jó lett. Csak mi voltunk vendégek, a sötét ellenére korai volt még az időpont, az olaszok este 9-kor kezdenek vacsorázni. Ebben az étteremben egy társaságot vártak estére. Aznap volt Nőnap, a teríték mellé mi is kaptunk egy ágacska sárga mimózát. Azóta olvastam, hogy Olaszországban nőnapkor "a nők szívesen tartanak csajos estét, mennek a barátnőkkel aperitívózni, vacsorázni, vagy akárhová, a lényeg, hogy ne rondítsanak bele a programba a pasik".

Mi is megünnepeltük a Nőnapot egy kis whiskyvel, amit feketén öntöttünk a vizespoharainkba a szalvéta alatt. A felszolgált pizzák kb. malomkerék nagyságúak voltak, jutott belőlük másnap reggelire is.

Másnap a délelőttöt szántuk Notóra, a szicíliai barokk fellegvárának nevezett városra. Az esőnek már nyoma sem volt, hétágra sütött a nap. Most rögtön jófelé indultunk el, ez abból is látszott, hogy egymást érték az éttermek, amiket előző este annyit hajkurásztunk. Mint kiderült, egészen közel laktunk a látnivalókhoz is a történelmi belvárosban.
Notónak érdekes története van. A jelenlegi település csak 300 éves múltra tekint vissza, annak ellenére, hogy a Noto nevű város már az ókorban is ismert volt. 1693-ban a Szicíliát ért egyik legnagyobb földrengésnek itt volt az epicentruma, mely az eredeti Notót a földdel tette egyenlővé. A várost nem kezdték el újjáépíteni, hanem tőle 10 km-re egy új várost hoztak létre építészek, művészek bevonásával. Innen az egységes városszerkezet és barokk kinézet. A régi települést Noto Antica-ként különböztetik meg a jelenlegi Notótól. A talált képek tanúsága szerint csak romok találhatók ott.
Először a San Domenico templomra csodálkoztunk rá, amit sajnos egy ciprus majdnem teljesen kitakart az amúgy látványos téren. Zajlott az élet, öregemberek üldögéltek a padokon, a fiatalabbak tették a dolgukat. Nőket maximum az üzletekben lehetett látni.

 

A Corso Vittorio Emanuelé-n indultunk el (mi máson, minden városban van egy ilyen nevű út), mert egy térkép szerint arra volt a notói dóm. Útközben elhaladtunk egy háborús emlékmű előtt, ahol végre volt a fáknak sűrű, sötét lombozatuk is. (Máig nem értem, hogy hova lett a modicai szép fáknak a lombozata, ami előző évben februárban még megvolt.)

Pár lépésre ott volt a dóm is, egy nagy lépcsősor vezetett fel a bejáratáig.
A dómra is rájárt a rúd. 1996-ban a kupola összedőlt. Ezt az 1990-es földrengés következményének tulajdonítják, valamint az 1950-es évek átgondolatlan strukturális változtatásainak. A dómot azóta helyreállították és 2007 óta újra látogatható.
Én a netről leszedett képen úgy látom, sokkal súlyosabb volt ez a katasztrófa, mint elsőre gondolná az ember:

Az alábbi képeken szereplő hajómaradványok eredetére csak itthon jöttem rá, a helyszínen nem volt rajtam olvasószemüveg. A Szicília partjaira vetődő menekültek hajómaradványai voltak ezek, ilyen módon állítottak emléket a notói dómban a tengerbe veszett embereknek. Így is lehet. (Ez pár nappal ezelőtt volt, nehezen tudtam folytatni a beszámolót, amikor rájöttem, mit látok a képeken.)

Notóban tiszta nyár volt, mire a Vittorio Emanuele végén lévő városkapuhoz értünk, már csak póló volt rajtunk. Járt nekünk a facsart narancslé, az aperol spritz, illetve a jó olasz kávé, kinek mi.
Lassan szivárogni kellett vissza a szálláshoz bepakolni a kocsiba a cuccokat, hogy továbbálljunk ebből a kedves városból.

Szicília 2018 - Modica

Ragusa után a délutánt Modicában töltöttük. Egészen más arcát mutatta Modica idén, mint tavaly. Most derült ki, hogy ez egy nagy város! Tavaly annyira el voltunk varázsolva a San Giovanni Evangelista templom környékétől, meg a mélyszicíliai 😊 hangulattól, ami itt megcsapott minket, hogy nem is gondolkodtunk rajta, mi lehet itt még látnivaló. 

Tavaly egyhangúlag leszavaztuk Csillát a csokigyárával kapcsolatban, ahova csak ő akart elmenni. Idén viszont azzal kezdtük, illetve szerettük volna kezdeni, ha tudtuk volna, hol keressük. Nem kis futkosásba került, mire végre kitisztult a kép. Szóval itt nem egy csokigyár van (mi eredetileg az iránt érdeklődtünk), hanem egy jó pár csokimanufaktúra, egymástól teljesen függetlenek. Az egyik főutcán találhatók, ebben az egyben egységesek. Mi azt az egyet kerestük, amit a Csilla megadott, és nagy nehezen meg is találtuk a szép kis üzletet (Dolceria Bonajuto), amiből rá lehetett látni a műhelyre is. Viszont időpontot aznapra nem tudtak adni, sőt, a hétre sem nagyon, hogy a folyamatokat végignézhessük. Megkóstolgattuk a kitett mindenféle ízesítésű csokipasztillákat, majd elcsábultunk egy pár kisméretű, különböző cannolóra, ami olyan friss volt, hogy az előre elkészített ropogós tésztaburokba a szemünk láttára töltötte bele a cukrászfiú a tölteléket.

Pontosan a Bonajutóval szemben van a Szent Péter templom (Chiesa di San Pietro), benéztünk oda is. Nem először jegyeztem meg magamban, hogy a bibliai ábrázolások csöppet morbidabbak itt Szicíliában a "szokásosnál".  Kicsit sétáltunk még a környéken, miközben csak úgy tobzódtunk a barokkban.

Ettünk-ittunk egy keveset egy bárban (a focaccia itt sem volt valami jó, de az aperol spritz annál inkább), aztán szedtük a sátorfánkat és nagy izgalommal felkerestük a tavalyi templomunkat (Chiesa di San Giovanni Evangelista) a város legmagasabb pontján, ahol a gyerekeket is fényképeztük. Ez fontos, előre készültünk, hoztunk nekik 4 képet ajándékba. 

Tudtuk még tavalyról, hol laknak a gyerekek. Reméltük, hogy otthon találjuk őket, úgy is volt. Beintegettünk nekik az ajtón, nem hiszem, hogy emlékeztek, kik vagyunk. Talán amikor a képeket odaadtuk, akkor derengett valami nekik, de hát elmúlt azóta egy év, sok ember megfordult azóta arrafelé. Érdekes volt, hogy amilyen helyesek, nyíltak voltak ezek a gyerekek tavaly, annyira megzavartuk őket a képekkel. Beszélni nem tudtunk velük, mert angolul egyáltalán nem értettek. A legnagyobbik megköszönte, aztán zavartan beszaladtak a lakásba, mi meg visszamentünk a templomhoz. Amíg ott voltunk, minket lestek, de nem mertek nyíltan előjönni. Kíváncsi lennék, mi lett a képekkel, eljutott-e a szülőkig. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. 

Annak ellenére, hogy tavaly egy hónappal előbb jártunk itt, meglepően kopárak voltak a templomhoz vezető lépcsőt díszítő fák, amiknek tavaly kifejezetten sűrű, nyírott, sötétzöld lombjuk volt. A templomba is bejutottunk, ahova tavaly egy temetési szertartás miatt inkább nem akartunk bemenni.

Fél órával előbb még ott lent sétáltunk a Corso Umberto I-n

Szicília 2018 - Ragusa

Nagy izgalommal indultunk el reggel 8-kor (a parti fotózás után) Ragusa felé. Egy tavalyi baklövésünket igyekeztünk korrigálni, miszerint tavaly Ragusában abban a hitben mászkáltunk elég sokat, hogy most Szicília egyik legegységesebb barokk városát látjuk. Láttuk is, csak nem azt a részét. Amikor tavaly elhagytuk Ragusát, akkor tárult elénk az igazi Ragusa Ibla városrész teljes szépségében, messziről, a völgy túloldaláról. Akkor esett le, hogy ja, mi nem itt voltunk idáig. 

Idén viszont már pontosan tudtuk, hova megyünk, koordinátákkal, mindennel. Ragusa Ibla teljesen külön dombon fekszik, az aljában parkoltunk le és indultunk el gyalogosan felfelé. Szép napsütés volt és itt már volt 1-2 túrista is elvétve. Megkerestük a dómot, ami még nem volt nyitva, majd felmásztunk teljesen a domb tetejére. Erre már megint teljesen kihalt volt a város. 

Ezután visszaszivárogtunk a dóm előtti térre, közben a már nyitva levő dómba is betértünk és megajándékoztuk magunkat pár gombóc fagyikülönlegességgel is. Nekem finom datolya volt az egyik, a másik fehér, de nem emlékszem, hogy mi.

A fagyizóban térképre is szert tettünk, Csilla pedig kinyomozta, hogy hívják azt a kék kupolás templomot, amit kerestünk. Mi annyit tudtunk róla, hogy Ibla és a másik városrész között van valahol. A készséges fagyis fiú a térkép alapján elmagyarázta, hogy kell odamenni. Örömmel nyugtáztuk, hogy nem muszáj miatta újra felmászni a városba, körbe is lehet menni Ibla északi fala mentén, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a környező zöldellő vidékre. 

Így jutottunk el a két domb és hamisítatlan mediterrán utcácskák közé. A kék kupolás templom azért volt érdekes, mert ha mögé, illetve kicsit fölé kerültünk, akkor nagyon szép panoráma nyílt Ragusa Iblára, előtérben a ritkaságszámba menő türkizkék kupolával. 

Meglepetten tapasztaltuk, hogy a kék kupolás templom zárva van és majdnem összedől, annyira romos. De előtérnek nagyon jól jött a képeinken. Ki tudja, meddig áll még. 

Annyira becsapós különben ez a dimbes-dombos város, azt hinné az ember, hogy hú, mennyit kell fel-alá mászkálni, meg micsoda távolságokat megtenni, de ez nem így van, meg sem éreztük a sétát, pikk-pakk fent, ill. lent voltunk. A képeken is látszik, hogy a távolinak tűnő épületek a dombon arányukban alig kisebbek a közelieknél, persze, mert tényleg alig vannak messzebb.

Ami a barokkot és egységességet illeti, hááát, hangulatos volt, meg jó volt benne mászkálni, de nem varázsolt el jobban, mint bármelyik óváros Szicíliában. 

Megkockáztatom, hogy távolról a legelbűvölőbb Ragusa Ibla, főleg a szabályos domb alakja miatt, amire épült. A szicíliai barokkal főleg a kék kupolás templom környékén találkoztam. Ez a környék tetszett legjobban.