Írország 2026, 2. nap, Cabinteely parkrun, Bray

Kényelmes volt a nekem szánt felfújható vendégágy, hatalmasat aludtam.

Zia rosszabbul járt, ő a kétszemélyes franciaágyon aludt, ami kissé egy teknőhöz volt hasonlatos, de saját állítása szerint tudott azért pihenni.

Nyíló afrikai szerelemvirágok a környékről

Időre mentünk Zs-ékhoz reggelizni (nagyon jó dolgunk volt végig), mert az aznapi első program, a Cabinteely parkrun 9:30-kor kezdődött és oda kellett érni. Ez egy rendszeres, heti egyszeri testmozgásra lehetőséget adó rendezvény, leginkább futás a közeli Cabinteely parkban, de lehet séta is, a mozgás a lényeg. Írországban több helyen is megrendezik, a lebonyolítást önkéntesek végzik. A regisztrált résztvevők vonalkódot kapnak, ennek segítségével a futásidejük is mérésre kerül, ami táblázatos formában azonnal megtekinthető az előbbi linken.
M, mint résztvevő (futó) volt hivatalos, mi többiek pedig nézőként. Ezt a programot szombatonként rendezik a felnőttkorúaknak, vasárnaponként pedig a junioroknak, utóbbin R is elindult már párszor. Én meg nézőként, az is valami!
A mostani esemény azért volt különösen jelentős, mert ez volt a "Cabinteely parkfutás" történetében az 500. alkalom. Ennek megfelelően a szokásosnál is több futó és érdeklődő gyűlt össze a parkban.

A nap további részét a közeli tengerparti kisvárosban, Bray-ben szándékoztunk eltölteni Ziával. Ezért a hátsónk a legközelebbi DART állomásra lett szállítva.
A DART a mi HÉVünkhöz hasonlatos, igen hasznos és kedvelt tömegközlekedési eszköz, és megvan az a jó tulajdonsága, hogy sűrűbben jár, mint az autóbuszok. Plusz sokkal gyorsabb.

Ez már a bray-i állomás

Talán 3 megálló múlva már a városkában voltunk, rekordidő alatt. Itt még én sem jártam.
A bray-i állomás egészen közel helyezkedik el a parthoz. Az első benyomásunk az volt, amikor kiértünk a plázsra, hogy valószínűleg a fél város itt élvezi a szokatlanul meleg időt. Ennek megfelelően mi is inkább balra indultunk el, a strandolók között. (A város központja jobbra volt onnan.) A parti emelkedő mögül vitorlások csúcsai kandikáltak ki, egy rendezetlen szőrű kutyus önfeledten szaladgált fel-alá a vízparton.

Halált megvető bátorsággal másztunk fel a vitorláskikötőt a plázzsal elválasztó "töltésre" (volt vagy 1-2 méter szintkülönbség), a kövek közé, mert Zia ott fedezett fel egy kis kényelmes ülőhelyet a fal tetején. Ittunk, bámészkodtunk, sajnálkoztunk egy napernyőhöz kikötött, izgatott kutyán (biztos elment a gazdája ebédelni), aztán visszaindultunk a város felé.

A part és a házsor között egy hosszú-hosszú sétány húzódik, ami nagyon csalogató lenne, ha némi enyhet adó árnyékot is tudna szolgáltatni, de ilyen meleg időben nem volt túl vonzó a számunkra. Mondjuk helyette nem volt más, mert a házsor melletti járda ugyanolyan napsütötte volt. Mentségére szóljon a városnak, hogy itt azért ritka az igazi kánikula, általában inkább a napos helyeknek örülnek az emberek, nem csoda, ha nem jutott eddig eszükbe befásítani a szép sétányukat.

Tehát mindegy volt, hol sétálunk, ami miatt mégis inkább a járdát választottuk, az igen egyszerű volt: megéheztünk. És ha már a tenger partján vagyunk, mi lenne, ha fish&chipset ennénk ebédre? Zia azonnal beleegyezett. A sétány mellett ilyesmit nem árultak, mint kiderült, a járda mellett sem nagyon. Egy járókelő szerint menjünk be a városba, az óriáskerék mellett van fish&chips-lelő hely is. 

Hát jó, akkor menjünk. 

Nem volt kellemes a meleg, aggódtam Zia fájós térde miatt is.

Kb. félútion aztán megoldódott a probléma, szembejött az áhított ebédünk. Indiaiak által vezetett kispiszkos, viszont jó hűvös és az üdítőjük is jéghideg volt. Az indiai angolt még annyira sem értem, mint az ír- vagy angol-angolt, de megegyeztünk a két adagban. 

A képen nem lehet érzékelni az adag nagyságát.

Valahogy becsületből legyűrtük a hatalmas adagokat, de ez tanulság volt, legközelebb egy is elég lesz kettőnknek.

Tele gyomorral, félig süketen egy olasz középiskolás csapat csivitelésétől indultunk vissza a DARThoz, sajnos Brayből ennyit láttunk azmap összesen. Volt azért útközben még egy "soha ki nem hűlő cappucinó"-s kalandunk is. Akkor megtanultuk végérvényesen, hogy Írországban cappuccinóból mindig a legkisebbet kell kérni.

Zs-éknál vacsora előtt hatalmas kártyacsatákat vívtunk R új kártyájával.

Aztán jött a közel-keleti vacsora, ami külön említést érdemel és muszáj volt azzal is teletömni magunkat: hummusz, burek, muhammara (diós sültpaprikakrém), tabbouleh (levantei saláta finomra vágott petrezselyemből, áztatott bulgurból, paradicsomból, mentából és hagymából, olívaolajjal, citromlével, sóval és édes borssal fűszerezve), pita, stb.

Levezetésképpen elsétáltunk R iskolájához, hogy Zia is lássa, legalábbis kívülről, merugye nyári szünet van.

Írország 2026, 1. nap, Dublin

A látszat az, hogy már milyen régen voltam utoljára Írországban, pedig nem, 2007 óta sokszor mentem családlátogatásra, de azokról nem készült beszámoló. Pedig, ha nem is mindig, de akkor is tudtam szakítani időt egy kis városnézésre, erre-arra, hol egyedül, hol Zs-val. 

Idén júliusban viszont Ziával mentünk 4 teljes napra. (Ziát nem kell bemutatni, ebben a blogban elég gyakran szerepel, mint utastárs és mint néhány bejegyzés szerzője, egyébként pedig a nagynéném, ahogy a nickneve is mutatja.)

Ferihegy

A Ryanair nem késett, reggel 8 után valamivel már a dublini reptéren voltunk. 

Első és legfontosabb feladat még a reptéren várt ránk, be kellett szerezni a városi utazási bérletet (leap visitor card). Pontosan tudtam, hol árulják az 1-es terminálon, szerencsére azt is, hogy a 2-esen hol (SPAR), mert az 1-en nem lehetett kapni 7 napost, ami nekünk kellett. 

A terv szerint betömegközlekedünk Dublinba, kicsit körülnézünk, majd ezután keressük meg a szállást kora délután, ami Zs-ék lakásától pár percre volt. 

Szerencsénk volt a 16-os busszal, éppen indult, amikor a reptéri megállóba értünk, de a heves kalimpálásomra udvariasan bevárt minket a sofőr. Tömeg sem volt rajta, pedig én arra számítottam. Felavattuk a bérletet.

Én eddig mindig air coach-csal utaztam a reptérről, a bérletezés nekem is új volt. Nem bántam meg, imádtam végig, hogy lehetőségünk van szinte bármilyen tömegközlekedési eszközt igénybe venni.

Útközben próbáltam 1-2 dolgot mutatni Ziának, láttuk a Spire-t és sikerült kiszúrni James Joyce szobrát is a buszról.

A 16-os az Irish Life-ig megy, onnan már nincs messze a Liffey (folyó), pont erre számítottam. A Ha'penny Bridge-ig sétáltunk el a parti sétányon, majd átkeltünk a Temple Bar területére. Nem titkoltan azt a webkamerát kerestem, aminek el akartam menteni a felvételét kettőnkről az applikáción keresztül. Sajnos a telómon megint nem működött az internet, úgyhogy ebből nem lett semmi. 

Az is előre lefixált programpont volt, hogy beülünk egy pub-ba. 

- Sajnos csak déltől szolgálunk fel ételt - lepett meg a kedves pultoslány a The Norseman pubban. Hogyhogy, hát hány óra van tulajdonképpen? Ja, csak 11. Sebaj, Guinness-t délelőtt is kapunk. Meg cappuccinót is.

Aztán hipp-hopp dél lett és javaslatomra chowdert (tejszínes, laktató halleves) választottunk az étlapról. Hú, nagyon finom volt megint, úgy látszik, ezt nem lehet elrontani.

Akkor még azt hittük, hogy jövünk mi még Dublinba, ezért indultunk a buszhoz, ami a szállásra visz minket. A Trinity College déli oldalánál vannak sorban a megállók, a mi buszunk az orrunk előtt ment el, fél órát kellett a tűző napon várakozni. Na, ez nem esett jól.

A busz Dun Laoghaire (város a tengerparton) érintésével közelítette meg a szálláshelyet, úgyhogy Zia azonnal egy kis tengert is láthatott. 

Jött egy nem várt nehézség, nem tudtunk a szállás kulcsához hozzáférni, annak ellenére, hogy a szállásadó leírta, hol találjuk és mit tegyünk. Nem kotyogom ki a részleteket, de aki nem ismeri a rendszert, annak ez kevésnek bizonyult. Úgyhogy fogtunk egy járókelőt a kihalt utcán, majd miután így sem ment, elkaptuk az egyik szomszédot is. Közös erővel aztán csak sikerült hozzáférni a kulcshoz (nem kis részem nekem is volt benne, erre azért büszke vagyok). Mire két kutya jött üdvözölni minket a lakásban. Nem vették zokon, hogy idegenek vagyunk, ez azért megnyugtató volt.

Hamarosan a szállásadó is előkerült. Megnyugtattuk, hogy minden rendben a szobával. Ugyanis jóelőre megegyeztünk, hogy kapok egy külön vendégágyat külön ágyneművel. Ez már szinte rutin, hogy foglaláskor legalább egy külön takarót kérek mindig előre, a közös, kétszemélyes takaró helyett. 
Na de a mi szállásadónk külön ágyat is felajánlott, ennél jobbat nem is tehetett volna.

Akkor már nagyon álmos voltam.

Vacsorára Zs-ékhoz voltunk hivatalosak. 
M, mint főszakács minden nap kitett magáért, igyekszem a reggeli és vacsoramenükről pontosan beszámolni. Aznap füstölt lazacot kaptunk ír szódás kenyérrel (Irish soda bread). Ettől még jobban elpilledtem.

Vacsi után Zs javasolt egy rövid sétát a Killiney Hillen, kétkedve indultam neki, de meglepetésemre igen jót tett a testmozgás, a tenger látványa, a gyönyörű környezet és elsősorban az, hogy a családdal lehettem ott. A szervezetem aznap utoljára kissé össze tudta szedni magát.

Velence 2025.02.24 - 28.

Hétfőn induláskor még minden rendben volt, de a vírus már munkálkodhatott odabent.
Z kocsijával mentünk, ő vezetett. Punta Sabbioni volt a cél, a kocsit otthagytuk 5 napra egy őrzött parkolóban és vaporettóval közelítettük meg (kb. 3/4 óra) a rég nem látott várost, szívem csücskét, ahol a szállásunk kb. 3 percre volt a Szent Márk tértől.

Karnevált jöttünk fotózni, pontosabban a kosztümös-álarcos résztvevőket. Már első nap délután átvaporettóztunk a San Giorgio Maggioréhoz, de a maskarások nem jöttek, valószínűleg a felhős időjárás miatt. Este az étteremben már egy falatot sem tudtam lenyelni a megrendelt Minestronéból. 

Keddre alig emlékszem, az ágyban feküdtem, mint egy darab kő, soha nem tapasztalt gyengeség lett úrrá rajtam és egész nap köhögtem. Ennivalóról hallani sem akartam, arra azért vigyáztam, hogy folyadék kerüljön a szervezetembe. Gyógyszert és vitamint adtak/hoztak a többiek. (Reggel isteni ködös képeket lehetett fotózni, mint utólag kiderült.)

Szerdára M is ágynak esett, lázas volt, délutánig aludt. Aznap egész nap esett, fotózás nem volt a többieknek sem, N és Z múzeumban múlatták az időt. Én már tudtam enni néhány falatot. Délután nagy naivan azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, kimentem egyet járni az esőben. Nehogy már úgy legyek Velencében, hogy csak a 4 falat látom magam körül. A séta félórásra sikeredett és nem esett jól. 

Este viszont már terveztük a másnap hajnali fotózást mindannyian, M is.

Csütörtökön kora reggel kimentünk fotózni, én előrelátóan könnyített felszereléssel. M bírta a strapát. 

Én viszont kb. fél óráig bírtam, egyre többet ültem le, még szerencse, hogy a Dózse Palotánál volt hova. Éreztem, hogy vissza kell mennem a szállásra, ami onnan alig volt pár percre, de nagyon messzinek tűnt. Alig bírtam felmászni a másodikra a lépcsőkön, arra meg már nem nagyon emlékszem, hogy nyitottam ki az ajtót és kerültem ágyba. 

Dél körülre összeszedtem magamat és megbeszéltem a többiekkel, hogy találkozunk a Saluténál (Basilica Santa Maria della Salute), ahol a következő fotózási pont volt. Semmit nem vittem magammal, nem bírtam volna tartani egy fényképezőgépet, ezt éreztem. A teló volt csak a zsebemben. Vaporettóval tettem meg a kétmegállónyi utat. Ragyogó napsütés volt.

Nagy kavalkád fogadott, rengeteg fotós és még több maskarás ember tolongott a Salute lépcsőin. Sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképező, de örültem, hogy legalább állok a lábamon. Nyomkodtam helyette a telefont.

Innen vaporettóval mentünk tovább a Rialtóig, majd gyalog az Ospedáléhoz, hogy megnézzük a Libreria Aqua Alta könyvesboltot, amit én már ismertem korábbról. Valahogy most nem tűnt olyan érdekesnek. 

Innen szintén gyalogosan indultunk vissza a Szent Márk tér felé, kifejezetten azzal a céllal, hogy beüljünk valahova inni valamit és pihenni. M és N szóltak, hogy menjek előttük, lássák, hogy még megvagyok. Szerintem rá volt írva az arcomra, hogy kivagyok, mint a  liba.

Teljesen véletlenül találtunk rá a Terrazza Aperol-ra (Campo Santo Stefano), amit előző nap az esőben N és Z már egyszer kipróbáltak. Jó hely, legalábbis a többiek nagyon értékelték az Aperol Spritz-et, amiből itt semmit nem hagytak ki. Én elvoltam a kólámmal.

Aznap búcsúvacsorát is tartottunk egy közeli étteremben, úgy rémlik, hogy én is rendeltem valamit, de halvány fogalmam sincs, hogy mit és hogy megettem-e... Jaj, most ugrik be, hogy egy adag sültkrumplit kértem és nem volt jó.

Pénteken visszavaporettóztunk Punta Sabbioniba a kocsihoz, bepakoltunk és a megbeszéltek szerint a hazaút előtt még elhajóztunk Buranóba egy kis körülnézésre. Én magam a telefonnal felszerelkezve sétálgattam.