Erdély Pádis kirándulás, 4. nap, Glavoi-rét és hazautazás

 Utolsó napra eredetileg egy nagyváradi megálló volt betervezve. Felvetődött ehelyett egy rövidebb kirándulás a Ponor-rétre és a társaság emellett döntött. Engem nagyon érdekelt volna a Ponor-rét, mert láttam róla klassz fotókat, amiket Gábor készített 2 nappal azelőtt, amikor ők négyen ezt a rövidke utat már bejárták. 

Hogy mégsem vállaltam fel a kirándulást, az az előző napi döntésem folyománya volt: elfáradtam, na. Nem kívántam még egy hegymászást, ha mégoly rövid is. Ezzel többen is így voltak, nőtt a kriplik csapatának a száma.

Reggeli után kettéoszlott a társaság. A frissebbek nekiindultak a kirándulásnak, miután minden csomagot beraktunk a buszba, mi, maradékok, pedig beültünk a buszba és elmentünk a jó kis Glavoi-rétre. Itt volt megbeszélve a találkozó a kirándulós csapattal.

Hogy a beszámoló teljes legyen, meg kell említenem Esztert és Gábort, ők kora reggel elmentek megnézni az Elveszett világ nevű helyet, amely két nagyobb és pár kisebb zsombolyáról nevezetes. Egy barlang is található itt, amely engedélyköteles, oda szerintem nem mentek be. Velük is a Glavoi-rét volt megbeszélve találkozóhelyül.

Nagyon szép idő ígérkezett, kisütött a  nap - talán először, mióta itt voltunk. 

Kedvenc sör- és placintázóhelyünk

Azonnal összefutottunk Jánossal és megtudakoltuk, miért kellett olyan lóhalálában elfutnia előző nap. Egy lánnyal történt baleset, kitörte vagy ficamította a lábát kirándulás közben, nem tudták biztosra megállapítani. Kórházba kellett szállítani.

Kicsit azért mi is sétáltunk, felmentünk a fenyőerdő melletti magaslatra. 

A hajnali pára csillogott a fűszálakon.

Visszafelé én a fenyőerdőben sétáltam lefelé. Sajnos a réthez közeli része csúnya szemetes, innen tudom, hogy a WC-probléma itt nem annyira megoldott. Van egy bódé, aminek nem lehet kinyitni az ajtaját, emiatt mindenki a környéken próbál könnyíteni magán. Kár, hogy nem úgy csinálják, mint Lengyelországban. Ott bizonyos helyeken mobil WC-k vannak kirakva. Rendesen takarítják őket és ürítik, nincs is semmi szemét sehol.

Mindenki pontosan visszaért a megbeszélt időre, indultunk hazafelé. Belényesen, ami már jóval lejjebb van, nagyon nagy meleg fogadott.

Más nem történt, próbáltam az időt szunyókálással eltölteni, ami részben sikerült is.

Pádis kirándulás, 3. nap, Szamos-bazár

Másnap még korábban indultunk, mert a Szamos-bazár, ahova készültünk, 10 km-re volt a szálláshelyünktől. Persze nem gyalog, hanem busszal tettük meg a távot. A sofőr megtartotta magának a megjegyzéseit ezzel kapcsolatban. Ugyanis a bekötőút minősége nem változott meg az ideérkezésünk óta és akkor nagyon fel volt zaklatva emiatt.

A Glavoi réten felvettük a guide-unkat, aki nem volt más, mint János, az előző napi szolgálatkész hegyimentő. Hozta magával 3 marcona román barátját (2 ffi, 1 nő).

A Varasó-rétről indult a gyalogtúra. Hamarosan egy olyan helyre érkeztünk, ahol már látszott egy 30 m magas barlangbejárat, de előtte le kellett magunkat küzdeni egy 8-10 méter magas kőfalon. Egyenként indultunk lefelé, hogy a segítségnek használt lánc nehogy odacsípje a másik kezét, ha egyszerre rángatják. A többiek a barlang bejáratánál várakoztak.

Babilon kapuja

János általában elöl volt, a haverjai meg hátulról biztosították a csapatot.

Amikor már mindenki lent volt a bejáratnál (Babilon kapuja), akkor felvettük a fejlámpáinkat, akinek volt, és elindultunk befelé a barlangba. Ez volt az Aragyásza barlang. Itt is voltak meredek, láncos sziklafalak, ahol a már megszokott módon egyenként ereszkedtünk lefelé. Lábunk alatt patak csörgedezett. Jelenleg alacsony volt a vízállás, azért tudtunk végigmenni a barlangon. Időnként felvezetett az út a szikla oldalába. Az elején még vaksötét volt, aztán valamelyik kanyar után hirtelen nappali világosság lett és leírhatatlanul gyönyörű helyre értünk. Egy szűk, vízmosta sziklakanyonban voltunk, ami természetes fénnyel volt megvilágítva felülről a nagyobb kürtőkön keresztül, és mivel a sziklák a lábunk alatt világos színűek voltak, amiben a patak csordogált végig, ez a csodálatos látvány még jobban kijött. Sajnos nem volt időm a fényképezőgépet előkapdosni, de azért volt más, akinek közelítőleg sikerült megörökítenie a látványt:

Ez még vakus felvétel (Attila képe)

A kép nem tökéletes,
de mégis jól látható,
hogy a sziklákat természetes fény
világítja meg.
Ilyen szép volt, illete még ennél is szebb!
(Attila képe)

Ezen a linken az első néhány kép is elég jól visszaadja az Aragyásza barlang hangulatát:

http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=1405

Tartogatott még egy meglepetést is a végére az Aragyásza barlang. Már majdnerm kiértünk a nappali világosságba, amikor egy szűk és meredek szoros állta az utunkat. Volt ugyan segítségképpen lánc is a szikla oldalában, de a patak ott folydogált a lábunk alatt és bizonyos helyeken kisebb medencéket is alkotott. Belefulladni azért nem tudtunk volna, de volt, aki rosszul számította ki a leereszkedést, vagy egyszerűen megcsúszott és annak azért szárogatnia kellett a nadrágszárát/cipőjét utána. Érdekes módon azoknak sikerült rosszabbul az utolsó próba, akik amúgy az ügyesebbek közé tartoztak, de talán pont ezért nem figyeltek annyira a lábuk alá. Én másodiknak jöttem le Attila után, semmi különösebb problémám nem volt, de talán kívülről ez rajtam sem látszott, ahogy a többieken is fel tudtam fedezni némi feszültséget. :) Azt hiszem, ezt hívják Medúza-zugnak.

Szóval elementáris élmény volt végigmenni a 200 méteres barlangi szakaszon. Mivel jó hamar végeztünk, felmerült ötletként, hogy ezután csináljuk meg a nehezebbik Szamos-bazár túrát. 

Elindultunk felfelé a hegyre. Útközben aprószemű áfonyát és vadmálnát találtunk, azt kóstolgattuk. És csak mentünk-mentünk felfelé folyamatosan, illetve nagyon ritkán volt egy kis vízszintes szakasz. Nagyon fáradtnak éreztem magamat, most jött el az a pont, amikor már elsősorban nem a szívem akart kiugrani a helyéből a hegymenetnek fölfelé, hanem az izomlázas lábaimat alig bírtam emelgetni.

Kb. a táv egyharmadánál tartottunk és fent voltunk már a Meleg-Szamos forrásvidéke fölötti hegygerincen. János, a guide-unk felhívta a figyelmet arra, hogy lesz egy görgeteges szakasz, ami elég nehéz lesz és felajánlotta, hogy aki úgy gondolja, az innen visszafordulhat és az egyik segéderő elkíséri. Én jelentkeztem és S is, úgyhogy végül hárman visszamentünk az Aragyásza-tisztásra, ahova a barlangból kiértünk. Juhé, innen már csak visszamegyünk a buszhoz és lehet pihizni. Merre megyünk? Kérdeztem a havert, aki visszakísért. Kiugrottak a szemeim a helyükből, amikor mutatta a meredek sziklafalat, hogy hát ezen keresztül. Micsoda? És itt hogy?? Kinéztem a szememet, de nem tudtam meglátni, hogy azon a falon hol van valamiféle járat. (Mintha valakinek lett volna erről képe...)

Közben jöttek magyar túristák, ők is mutatták, hogy itt és nem olyan vészes. 

Hát jó, akkor induljunk. Ha más meg tudja csinálni, akkor én is, még jó.

És tényleg volt járat! Alig látszott, de sűrűn kanyarogva a falon tényleg fel lehetett menni és tényleg nem volt vészes. Ez a falon kanyargás egyébként csak az elején volt, utána már "csak" felfelé kellett haladni. Itt már voltak fák, bokrok is, nem érezte úgy az ember, hogy ha rosszul lép, akkor csak a bukfenc marad lefelé.
Mivel most a barlang fölött jártunk, az út mellett láthatóak voltak azok az "ablakok", amelyek megvilágították a barlangot. (A harmadik képen már a Babilon kapuja van.)

Közben szóba elegyedtem a fickóval (sajnos a nevét nem kérdeztem meg, úgyhogy marad fickónak). Itt derült ki, hogy ők csak haverságból jöttek el Jánossal a kirándulásra. Ő maga szenvedélyes alpinista és barlangász, de a foglalkozása igazából elektromérnök. A feleségével már egy hete ott kempingeznek a Glavoi réten és másnap mennek haza Bukarestbe. A felesége nem szokott megerőltető túrákon részt venni, mert pár évvel ezelőtt szívrohama volt és vigyáznia kell magára. Gyerekeik nincsenek. 

Mondta, hogy szerinte semmit nem veszítettünk azzal, hogy visszafordultunk. Ezt én is pont így gondoltam!

Kísérőnk és az egyik "ablak".

Mondtam neki, hogy én is asztal mellett ülök egész héten és már egy kicsit sok volt a jóból a "völgyből fel - völgybe le" túrázás, úgyhogy nevetgéltünk, amikor megint egy-egy emelkedőn kellett keresztülmásznunk. Közben elhaladtunk másik irányból a Babilon kapujához közel is, ahol a barlangászásunk kezdődött. Lassan-lassan visszaértünk a kiindulópontunkhoz, a Varasó-rétre. Az eredeti megbeszélt időhöz képest már mi is késtünk. Beültünk a buszba, S lefeküdt a földre aludni, engem meg megtalált a sofőr a panaszáradatával. Hiába próbáltam másfelé görbíteni a beszélgetés fonalát, valahogy mindig visszatértünk a problémáira. Ez így ment egy órán keresztül, akkor inkább kiszálltam a buszból. Még majdnem egy órát kellett várni a többiekre.

Utólag mesélték, hogy a görgeteges szakasz volt a legszörnyűbb. 

Persze most is a Glavoi réten kötöttünk ki, részben, mert Jánosékat haza kellett szállítani és akkor már egy sör is dukál. Meg útba is esett jövet-menet. A román haverokat hiába invitáltuk, elköszöntek, János viszont jött velünk, mert neki a román menyecske beígérte a gombalevest. Szépen leültünk, a leves is megmelegedett, amikor János kapott egy üzenetet. Abban a pillanatban felpattant és nagy léptekkel elrohant a hegyimentő állomás irányába. Közben még láttam, hogy 2 másik ember is ugyanezt teszi. Egy perc múlva már a kocsiból integettek, riasztásuk volt.

Pádis kirándulás, 2. nap, Csodavár

Kicsit összefolyik a második és a harmadik kirándulós nap, muszáj a képeket néznem, hogy nagyjából beugorjon, hogy mi is volt.

Másnap korán keltünk (Erdélyben amúgy is előrébb jár az óra eggyel). Kitérek kicsit a reggelire, mert azzal is nagyon meg voltunk elégedve. A reggelink a következőkből állt: 4 db virsli mustárral, vaj, dzsem, juhsajt (asszem), paprika, paradicsom. Helyes fekete-fehér bögrében hozták a gyógyteát. A feketekávéért fizetni kellett (4 Lei - elég borsos ár), de jó erős volt. 

Ezen a napon a Csodavár nevezetű helyet kerestük fel. Együtt indult a társaság, majd a "kriplik" (=kisgyerekesek, ill. olyanok, akik nem vállalták a megerőltető kirándulást) tettek egy sétát a felső szakaszon, ahol kicsi volt a szintkülönbség. Mi többiek pedig elindultunk felfedezni a Csodavárat. Utána lehet nézni a neten, hogy ez mi (pl. itt), tehát a részletes ismertetésébe nem bonyolódnék bele, nem is tudnék, elég az hozzá, hogy ez egy dolinarendszer a Pádis fennsíkon, ami barlangokból és az ezeket körülvevő magaslatokból áll. Lehet, hogy nem fogalmazok elég szakszerűen... 

A Portál

Mindenesetre mi elindultunk az erdőben, elbúcsúztunk egy idő után a "kripliktől" :), majd elkezdtünk lefelé ereszkedni az I. sz. dolinához, melynek hatalmas kapuja van, ez a Portál. Kb. 70 méter magas, 30 m széles. A leereszkedés nem volt egyszerű. Volt néhány régi lépcső, de azokat nem ajánlatos használni, nem is lehet, mert elmozdultak a helyükből és inkább akadályoznak, mint segítenének a lefelé jutásban. Néhány helyen acélsodrony van a sziklában, ahol ilyesmi volt, ott könnyebben lehetett haladni, bár acélsodronyt a legmeredekebb helyekre raktak csak, tehát mégsem. A terep meredek volt és a taknyos idő miatt csúszott. Viszont gyönyörű volt!

Megérkeztünk a Portál elé egy sziklakiszögelléshez. Le lehetett látni a barlang bejáratához. A látvány nagyon csalóka volt, ezt főleg akkor érzékeltük, amikor láttuk, hogy néhány idegen srác éppen befelé igyekszik. Aprók voltak, mint a hangyák. Innen szintén acélsodrony-segítséggel lehetett leereszkedni a dolinához, amelybe egyébként engedélyezett volt a bejárás. Attila és Gábor sikeresen lemásztak és körülnéztek a Portál bejáratánál. Eszter is többször nekirugaszkodott, de végül feladta. Mi többiek csak drukkoltunk nekik. 

Attila már ott van.

Gábor igyekszik lefelé.

Eszter próbálkozik.

Indulnak visszafelé a fiúk.

Innen újból felfelé kellett haladni kivételesen egy épségben maradt lépcsős szakaszon, majd a szokásos gyökereken és sziklákon, majd újra lefelé, hogy átjussunk a III. dolina bejáratához. Itt nagy sziklák és kisebb kőgörgetegek is voltak, de nem volt vészes, mire eljutottunk a III. dolinához. Az I-es és III-as dolina között a barlangban is van átjárás megfelelő körülmények között (alacsony vízállásnál pl.), de tudtommal csak vezetővel szabad menni, ill. talán még azzal sem, csak külön engedéllyel. És komoly barlangász felszereléssel.
Itt is időztünk, amíg páran leereszkedtek a barlangig. Ez már nem volt olyan nehéz és veszélyes, mint az előző.

III-as dolina (S képe)

Közben figyeltük a másik oldalt, ahol elég függőleges falon jött lefelé egy csoport, nekünk erre kellett továbbmenni. Nem látszott túl nehéznek, mosolyogtunk is, amikor mondták (magyar nyugdíjas csoport volt), hogy a nehezén túl vannak. Mi tudtuk, honnan jöttünk, ők még nem.
Aztán lehervadt az arcunkról a mosoly, amikor elkezdtünk felfelé mászni ugyanazon az úton. Én mentem elöl. Nem mondom, meg lehetett oldani, de nem volt könnyű. És ez lefelé még nehezebb lehetett, hiszen felfelé mindig könnyebb menni meredek terepen, csak tüdő és szív kérdése az egész. (Másnap rájöttem, hogy fáradt izom kérdése is. :)

Felfelé 1 (Laci képe)

Felfelé 2 (Laci képe)

Minden jónak vége szakad egyszer, mi is felértünk végre a gerincre. Egy jelzőtáblánál álltunk meg pihenni. Nem telt el 2 perc, jött a másik csapat is, éppen akkor értek oda, mint mi. Ha megbeszéljük, sem tudtuk volna jobban összeegyeztetni.

Innen már nem volt nehéz dolgunk, mert szinte vízszintesen követtük a gerinc vonalát. Több kilátóhelyen is megálltunk és néztünk le a szédítő mélységbe, ahonnan jöttünk.

Lassan elhagytuk a Csodavárat és kiértünk a Glavoi rétre. Itt egész nyáron vadkempingesek tanyáznak és van néhány nyárra kitelepült boltocska és palacsintázó/kajáló hely is. A tavalyelőtti kirándulásról a többiek már ismerték a terepet és előre el lett tervezve, hogy itt pihenjük ki a kirándulás fáradalmait. A réten át- meg áthúzott egy birkanyáj, de szemmel láthatólag jól kijöttek a kétlábú farkasokkal, meg azok négylábú kutyabarátaival. A réten egy patak csörgedez keresztül.
A rét szélén hegyimentő bungaló működik. Éppen egy magyar fickó volt szolgálatban, aki segített nekünk sört és placintá-t (ami tulképp lángos) rendelni. Én egy dzsemes és egy brindzás placintát ettem, nagyon finom volt. Az ízesítés nem rákenve volt, hanem a közepébe sütötte bele a román menyecske.

Innen szűk egy km-re volt a szállásunk. A vacsora: isteni sűrű bableves, valamilyen husi rizzsel, káposztasalival és az előző napihoz hasonlatos friss házisüti volt.

Pádis kirándulás, 1. nap, érkezés

1. nap

Délben indult a buszunk. Itt ért az első meglepetés, hogy János nem jön. Nem volt idő beszélni róla, mire megkérdeztem volna valakit, már János jelentkezett telefonon és beszámolt a műtétjéről.

Második meglepetés az volt, hogy alig 18-an voltunk összesen. Én ennek örültem, minél kisebb egy csapat, annál jobb. 32 személyes busszal utaztunk, így is majdnem mindenkinek dupla hely jutott.

A sofőr már az elején sem volt szimpi és ez később még csak fokozódott. Amúgy a társaságban most sem csalódtam, szimpatikus, intelligens emberek. Nem is értem, miért nem volt kedvem ehhez a kiránduláshoz. (Persze de, értem. Csak annak semmi köze nem volt a társasághoz.)

Volt az elején egy vicces affér. Már csak Elemér hiányzott és indulhattunk volna. Gábor felhívta Elemért, akiről kiderült, hogy elnézte a naptárt és azt hitte, másnap indul a kirándulás. Milyen szerencse, hogy útba esett a lakhelye, mire odaértünk a megbeszélt benzinkúthoz, pár perc múlva Elemér is befutott enyhén lihegve az összekapdosott cuccaival.

A cél a Bihari-hegység volt Erdélyben, ott is a Pádis-fennsík. Nagyvárad felé mentünk. A sofőr valamit motyogott, hogy direkt nem megy a várost elkerülő gyűrűn, de nem derült ki számomra, hogy miért volt jobb a városon keresztülhajtania. Ami nem lett volna baj, ha tudja az utat, de nem tudta. Volt GPS-e, azt meg vagy nem tudta használni, vagy rossznak tartotta, mindenesetre összevissza ment a városban. Attila a saját GPS-ével próbált neki segíteni, de őrá meg nem hallgatott. Gáborra sem. Egy csomó időt elvesztegettünk Nagyváradon az ide-oda furikázással, holott mi tudtuk, merre kellene menni, csak a sofőr nem. Elöl ültem, láttam, mit bénázik. 

Na mindegy, a délutáni csúcsban csak sikerült kikeverednünk a városból, indultunk tovább. Újabb nehézséget az okozott, hogy javítják a Pádis felé vezető utat. Ez azt jelenti, hogy néhány kilométerenként az út egysávosítva lett, és itt mindig meg kellett várnunk, hogy a lámpa zöldre váltson és a mi irányunk beindulhasson. Ilyen megálló legalább 5-6x volt, de lehet, hogy többször. 

Ilyen körülmények között jutottunk el Belényesig, ami már egész közel volt a célunkhoz. Innen az út ragyogó új volt, nem is lett volna semmi baj, ha a hátsó sorokban nem borultak volna ki az emberek az émelygéstől. Hátranéztem és szégyenszemre rámjött a röhögőgörcs, mint Ziára Pugliában, ugyanis a hátsó sorokban ülők egy emberként lötyögtek a busz egyik oldalától a másikig. Látványnak nevetséges volt, de nagyon sajnáltam szegényeket. Többször szóltak a sofőrnek, hogy ne rángassa a kormányt, de mindhiába. Valószínűleg nem csak ez volt a baj, hanem a busszal sem stimmelt valami.

Hányattatásaink utolsó fejezete az volt, amikor már fent a hegyekben elértük az utolsó 4,5 kilométeres szakaszt, ugyanis ez egy köves földút volt a túristaházig. Letértünk a sima autóútról és lépésben dülöngéltünk, miközben a sofőr morgott, hogy ő bizony rá nem jött volna erre az útra, ha a sajátja lenne a busz. (Nem volt titok, előre egyeztetve lett, hogy az utolsó szakasz ilyen lesz.) Én elölről jól láttam, hogy milyen bután vezet, minden gödörbe és pocsolyába belement és egyáltalán nem próbálta kikerülni őket. Mivel ekkor már sötét volt, az úton lévő hepehupák a busz lámpáinak surlófényében még nagyobbaknak látszottak. Nagyon hosszúnak tűnt az a pár kilométer.

Érdekes, hogy így összefoglalva tűnik csak szörnyűnek az út, akkor semmi bajom nem volt, bár én elöl ültem. 

Elég későn érkeztünk meg a túristaházba, kicsit aggódtam, hogy mi lesz a megrendelt vacsorával. Elosztottuk gyorsan a szobákat, a legtöbben fent a tetőtérben kaptunk helyet. A túristaház nagyon szépen fel volt újítva, IKEA bútorok, tiszta fürdőszoba, új ágynemű finom, hűs huzattal (és nem műszálas!). Egy dolog nem tetszett csak, hogy a közösségi helyek tele voltak mindenféle csetresszel. De hát kit érdekelt az!

Leültünk és azonnal hozták a vacsorát. Finom csorba (zöldségleves) volt és valami egészen omlós (marha?)szelet vegyes savanyúsággal és azt hiszem, krumplipürével. Utána friss kakaósszelet, tetején rásült tojáshabbal. 

Rajtunk kívül mások is voltak a túristaházban. A személyzet (két pasi) magyarul egyáltalán nem beszélt, de sokat értettek. Egyikük viszont angolul elég jól tudott, úgyhogy az lett a közös nyelv.  Nagyon kedvesek és szolgálatkészek voltak. Volt WIFI az épületben, de maximum arra volt jó, hogy az ember elolvassa a leveleit. S-nak sikerült első nap képeket feltölteni a facebookra, másnap már neki sem.

Akkorát aludtam első éjszaka, mint egy ház.

A szobánk, hárman osztoztunk rajta.