Írország 2026, 1. nap, Dublin

A látszat az, hogy már milyen régen voltam utoljára Írországban, pedig nem, 2007 óta sokszor mentem családlátogatásra, de azokról nem készült beszámoló. Pedig, ha nem is mindig, de akkor is tudtam szakítani időt egy kis városnézésre, erre-arra, hol egyedül, hol Zs-val. 

Idén júliusban viszont Ziával mentünk 4 teljes napra. (Ziát nem kell bemutatni, ebben a blogban elég gyakran szerepel, mint utastárs és mint néhány bejegyzés szerzője, egyébként pedig a nagynéném, ahogy a nickneve is mutatja.)

Ferihegy

A Ryanair nem késett, reggel 8 után valamivel már a dublini reptéren voltunk. 

Első és legfontosabb feladat még a reptéren várt ránk, be kellett szerezni a városi utazási bérletet (leap visitor card). Pontosan tudtam, hol árulják az 1-es terminálon, szerencsére azt is, hogy a 2-esen hol (SPAR), mert az 1-en nem lehetett kapni 7 napost, ami nekünk kellett. 

A terv szerint betömegközlekedünk Dublinba, kicsit körülnézünk, majd ezután keressük meg a szállást kora délután, ami Zs-ék lakásától pár percre volt. 

Szerencsénk volt a 16-os busszal, éppen indult, amikor a reptéri megállóba értünk, de a heves kalimpálásomra udvariasan bevárt minket a sofőr. Tömeg sem volt rajta, pedig én arra számítottam. Felavattuk a bérletet.

Én eddig mindig air coach-csal utaztam a reptérről, a bérletezés nekem is új volt. Nem bántam meg, imádtam végig, hogy lehetőségünk van szinte bármilyen tömegközlekedési eszközt igénybe venni.

Útközben próbáltam 1-2 dolgot mutatni Ziának, láttuk a Spire-t és sikerült kiszúrni James Joyce szobrát is a buszról.

A 16-os az Irish Life-ig megy, onnan már nincs messze a Liffey (folyó), pont erre számítottam. A Ha'penny Bridge-ig sétáltunk el a parti sétányon, majd átkeltünk a Temple Bar területére. Nem titkoltan azt a webkamerát kerestem, aminek el akartam menteni a felvételét kettőnkről az applikáción keresztül. Sajnos a telómon megint nem működött az internet, úgyhogy ebből nem lett semmi. 

Az is előre lefixált programpont volt, hogy beülünk egy pub-ba. 

- Sajnos csak déltől szolgálunk fel ételt - lepett meg a kedves pultoslány a The Norseman pubban. Hogyhogy, hát hány óra van tulajdonképpen? Ja, csak 11. Sebaj, Guinness-t délelőtt is kapunk. Meg cappuccinót is.

Aztán hipp-hopp dél lett és javaslatomra chowdert (tejszínes, laktató halleves) választottunk az étlapról. Hú, nagyon finom volt megint, úgy látszik, ezt nem lehet elrontani.

Akkor még azt hittük, hogy jövünk mi még Dublinba, ezért indultunk a buszhoz, ami a szállásra visz minket. A Trinity College déli oldalánál vannak sorban a megállók, a mi buszunk az orrunk előtt ment el, fél órát kellett a tűző napon várakozni. Na, ez nem esett jól.

A busz Dun Laoghaire (város a tengerparton) érintésével közelítette meg a szálláshelyet, úgyhogy Zia azonnal egy kis tengert is láthatott. 

Jött egy nem várt nehézség, nem tudtunk a szállás kulcsához hozzáférni, annak ellenére, hogy a szállásadó leírta, hol találjuk és mit tegyünk. Nem kotyogom ki a részleteket, de aki nem ismeri a rendszert, annak ez kevésnek bizonyult. Úgyhogy fogtunk egy járókelőt a kihalt utcán, majd miután így sem ment, elkaptuk az egyik szomszédot is. Közös erővel aztán csak sikerült hozzáférni a kulcshoz (nem kis részem nekem is volt benne, erre azért büszke vagyok). Mire két kutya jött üdvözölni minket a lakásban. Nem vették zokon, hogy idegenek vagyunk, ez azért megnyugtató volt.

Hamarosan a szállásadó is előkerült. Megnyugtattuk, hogy minden rendben a szobával. Ugyanis jóelőre megegyeztünk, hogy kapok egy külön vendégágyat külön ágyneművel. Ez már szinte rutin, hogy foglaláskor legalább egy külön takarót kérek mindig előre, a közös, kétszemélyes takaró helyett. 
Na de a mi szállásadónk külön ágyat is felajánlott, ennél jobbat nem is tehetett volna.

Akkor már nagyon álmos voltam.

Vacsorára Zs-ékhoz voltunk hivatalosak. 
M, mint főszakács minden nap kitett magáért, igyekszem a reggeli és vacsoramenükről pontosan beszámolni. Aznap füstölt lazacot kaptunk ír szódás kenyérrel (Irish soda bread). Ettől még jobban elpilledtem.

Vacsi után Zs javasolt egy rövid sétát a Killiney Hillen, kétkedve indultam neki, de meglepetésemre igen jót tett a testmozgás, a tenger látványa, a gyönyörű környezet és elsősorban az, hogy a családdal lehettem ott. A szervezetem aznap utoljára kissé össze tudta szedni magát.

Velence 2025.02.24 - 28.

Hétfőn induláskor még minden rendben volt, de a vírus már munkálkodhatott odabent.
Z kocsijával mentünk, ő vezetett. Punta Sabbioni volt a cél, a kocsit otthagytuk 5 napra egy őrzött parkolóban és vaporettóval közelítettük meg (kb. 3/4 óra) a rég nem látott várost, szívem csücskét, ahol a szállásunk kb. 3 percre volt a Szent Márk tértől.

Karnevált jöttünk fotózni, pontosabban a kosztümös-álarcos résztvevőket. Már első nap délután átvaporettóztunk a San Giorgio Maggioréhoz, de a maskarások nem jöttek, valószínűleg a felhős időjárás miatt. Este az étteremben már egy falatot sem tudtam lenyelni a megrendelt Minestronéból. 

Keddre alig emlékszem, az ágyban feküdtem, mint egy darab kő, soha nem tapasztalt gyengeség lett úrrá rajtam és egész nap köhögtem. Ennivalóról hallani sem akartam, arra azért vigyáztam, hogy folyadék kerüljön a szervezetembe. Gyógyszert és vitamint adtak/hoztak a többiek. (Reggel isteni ködös képeket lehetett fotózni, mint utólag kiderült.)

Szerdára M is ágynak esett, lázas volt, délutánig aludt. Aznap egész nap esett, fotózás nem volt a többieknek sem, N és Z múzeumban múlatták az időt. Én már tudtam enni néhány falatot. Délután nagy naivan azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, kimentem egyet járni az esőben. Nehogy már úgy legyek Velencében, hogy csak a 4 falat látom magam körül. A séta félórásra sikeredett és nem esett jól. 

Este viszont már terveztük a másnap hajnali fotózást mindannyian, M is.

Csütörtökön kora reggel kimentünk fotózni, én előrelátóan könnyített felszereléssel. M bírta a strapát. 

Én viszont kb. fél óráig bírtam, egyre többet ültem le, még szerencse, hogy a Dózse Palotánál volt hova. Éreztem, hogy vissza kell mennem a szállásra, ami onnan alig volt pár percre, de nagyon messzinek tűnt. Alig bírtam felmászni a másodikra a lépcsőkön, arra meg már nem nagyon emlékszem, hogy nyitottam ki az ajtót és kerültem ágyba. 

Dél körülre összeszedtem magamat és megbeszéltem a többiekkel, hogy találkozunk a Saluténál (Basilica Santa Maria della Salute), ahol a következő fotózási pont volt. Semmit nem vittem magammal, nem bírtam volna tartani egy fényképezőgépet, ezt éreztem. A teló volt csak a zsebemben. Vaporettóval tettem meg a kétmegállónyi utat. Ragyogó napsütés volt.

Nagy kavalkád fogadott, rengeteg fotós és még több maskarás ember tolongott a Salute lépcsőin. Sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképező, de örültem, hogy legalább állok a lábamon. Nyomkodtam helyette a telefont.

Innen vaporettóval mentünk tovább a Rialtóig, majd gyalog az Ospedáléhoz, hogy megnézzük a Libreria Aqua Alta könyvesboltot, amit én már ismertem korábbról. Valahogy most nem tűnt olyan érdekesnek. 

Innen szintén gyalogosan indultunk vissza a Szent Márk tér felé, kifejezetten azzal a céllal, hogy beüljünk valahova inni valamit és pihenni. M és N szóltak, hogy menjek előttük, lássák, hogy még megvagyok. Szerintem rá volt írva az arcomra, hogy kivagyok, mint a  liba.

Teljesen véletlenül találtunk rá a Terrazza Aperol-ra (Campo Santo Stefano), amit előző nap az esőben N és Z már egyszer kipróbáltak. Jó hely, legalábbis a többiek nagyon értékelték az Aperol Spritz-et, amiből itt semmit nem hagytak ki. Én elvoltam a kólámmal.

Aznap búcsúvacsorát is tartottunk egy közeli étteremben, úgy rémlik, hogy én is rendeltem valamit, de halvány fogalmam sincs, hogy mit és hogy megettem-e... Jaj, most ugrik be, hogy egy adag sültkrumplit kértem és nem volt jó.

Pénteken visszavaporettóztunk Punta Sabbioniba a kocsihoz, bepakoltunk és a megbeszéltek szerint a hazaút előtt még elhajóztunk Buranóba egy kis körülnézésre. Én magam a telefonnal felszerelkezve sétálgattam.

Róma 2024, 5. nap

10033 lépés

Reggel nyugiban megreggeliztünk az első napi helyen a picit csípős ragyogó napfényben (tonhalas szendvics, facsart narancslé, eszpresszó). 
Már előző nap megbeszéltük, hogy a 13:55-ös busszal megyünk ki a reptérre és így is lesz egy plusz óránk, de biztos, ami biztos. Volt még tervünk erre a napra, de minimális, nem éreztük túl fittnek magunkat. A szobát 11-ig kellett elhagyni. Mindezek tudatában és a szokásos, mindkettőnkre jellemző túlbiztosítás jegyében módosítottunk a terveinken. Volt még bőven időnk, megbeszéltük, hogy 11-ig visszaérünk úgyis, ezért a csomagok maradhatnak a szobában. Én ennek örültem, mert a csomagban lapult a fényképezőgépem is, nem szívesen hagytam volna egy közös csomagszobában.

2-2 utazási jeggyel a kezünkben célba vettük a Barberini metróállomást, hogy még egy utolsó pillantást vessünk a Trevi-kútra. Az utazástervező szerint gyalog 7 perc az út a metrótól a Trevihez, de nekem már ez is soknak tűnt. Filóztunk, hogy elmegyünk még innen a Spanyol lépcsőhöz, ami szintén nem lett volna több, de könnyedén elvetettük az ötletet. 

11 körül leadtuk a kulcsot és a tervünk szerint azonnal a reptéri buszhoz sétáltunk. Jóval előbb, mint eredetileg terveztük, de igen megnyugtató volt, hogy bármi történik, mi időben kiérünk Ciampinóra. 

Ment minden, mint a karikacsapás. Az elsők között szálltunk fel az időben érkező buszra, úgy láttam, mindenkinek volt helye, dugó sem volt útközben. A tapasztaltak alapján legközelebb, ha lesz, már azért jobban és nyugodtabban ki fogom használni a fennmaradó időt, annál is inkább, mert a reptéren nem engedtek be a tranzitba, csak órákkal később. Addigra már teleettük magunkat a reptéri bisztróban és McDonaldsban (a Meki jobb volt). R nyugodtan kimehetett bagózni, ki is lehetett volna ülni a napra, mert volt sok pad és üres hely is, bár én ezzel akkor nem éltem. Bent az asztaloknál akksitöltésre is volt lehetőség, nyugi volt, nem volt tömeg később sem. Néztem az indulásokat, amikor már a tranzitban ültünk, aznap óránként ment egy gép Ciampinóról. És az is nagyon rokonszenves volt, hogy a magyarok nagyon kulturáltan várakoztak, nem hangoskodtak, nem türelmetlenkedtek, pedig egy egész gépnyi magyar várakozott a budapesti járatra, ami most is pontosan indult.

Róma 2024, 4. nap

 18374 lépés

Úgy terveztük, hogy ezt a napot Caravaggióval indítjuk. Annál is inkább, mert az eddigi tapasztalatok alapján arra jutottunk, hogy legjobb, ha mindenhova metróval megyünk, ahova csak lehet, mert az az egyetlen elfogadható közlekedési eszköz. (Illetve a buszokra lehetőleg a végállomáson kell felszállni, mert akkor még le lehet ülni. Ilyen szempontból is jó volt, hogy a Termininél laktunk.)
Szóval a maradék két Caravaggio, amelyeket még nem kíséreltünk meg "bevenni", a metróval könnyedén elérhető Piazza del Popolón álló Basilica Parrocchiale Santa Maria del Popolo (ezt többet nem írom le, olyan hosszú) székesegyházban található. 
A teret amúgy is szerettem volna látni megint, mert 14 évvel ezelőtt egy nagy politikai tömeggyűlés végébe csöppentünk bele és kíváncsi voltam, most hogy fest. 
A Flaminio metróállomásig kellett utazni, itt az utcán fillérekért (2€) tudtam venni 3 vékony szálú pamutzoknit, ennek külön örültem.

Szombat volt és reggel, a téren alig kószáltak néhányan, a középen álló szökőkút NEM volt felállványozva, a közepén álló obeliszk aljába le lehetett ülni sütkérezni. Ez volt eddig a jó hír, a rossz, hogy a Santa Maria teljes egészében zárva volt benne a Caravaggiókkal. R még megkísérelt beosonni egy oldalajtón, hasztalan. Itt volt kitéve az egyértelmű tábla az ideiglenes zárásról. A pedellus bácsi csúnyán nézett.

"A Piazza di Santa Maria del Popolón, az azonos nevű bazilikában a művész két másik nagyszerű remekműve is megcsodálható: Szent Pál megtérése és Szent Péter keresztre feszítése. Az utolsó műben a keresztemelés közben ábrázolt férfiak inkább elfoglalt munkásoknak, semmint hóhéroknak tűnnek. Ismét a realizmus uralja a jelenetet, és megindító drámai hatást biztosít."

Délután járt le a ROMA PASS, ezen a napon muszáj volt felhasználni az ingyenes belépési lehetőséget, ha már megvettük. Ezért célirányosan és előre átgondoltan a Trasteverére kellett eljutnunk, mert a sok lehetőség közül a Palazzo Corsini-ra esett a választásunk, ha már aznap úgyis a Trasteverén akartunk bóklászni. A Trasteverés napot nagyon vártam, mert igen kellemes emlékek fűződtek hozzá. 

Elmetróztunk a Valle Aurelia metróállomásig. Itt éppen a Google maps-et tanulmányoztuk, hogy hogyan tovább, amikor megszólított egy fiatal lány magyarul és közölte, mennyire örül, hogy magyar szót hall. Sajnos azt nem tudta megmondani, hogy merre menjünk tovább, mondta, nem tudja, félrevezetni meg nem akar. Ment dolgára, mi meg kerestünk egy buszmegállót, ahol még padok is voltak, ezt nagyon értékeltük. A busz (280-asra emlékszem) hamarosan jött és tömegnyomor nélkül (igaz, szombat délelőtt volt) eljutottunk a Palazzo Corsini közelébe. 

Szűk kis utcák, sok étterem között 5 percig sem tartott a kiszemelt hely megközelítése, amikor R felfedezte, hogy a botanikus kert (Orto Botanico di Roma) közelében járunk, gyakorlatilag a Corsini mögötti területről van szó. Döntöttünk és a növényeket választottuk, legalábbis sorrendileg. Ennek utólag is nagyon örülök!

A Corsini kerítése

Ez az ólomvirág és ahogy felfuttatták a botanikus kerthez vezető utcában.
Nem ismertem eddig ezt a növényt.

A botanikus kert után kötelességszerűen bepróbálkoztunk a Palazzo Corsinival, de nem mentünk vele semmire, az épületben semmi élet nem volt. Az utca túloldalán, egy másik palazzóhoz állt egy hosszú sor, de valami egészen más kiállításhoz, nekünk viszont semmiféle kiállításhoz nem volt kedvünk.

Addigra a népek is feléledtek és a kis utcákban és éttermekben kezdett teltház lenni. 

Bekukkantottunk a Chiesa di Santa Maria della Scala templomba és milyen jól tettük, mert a szokásos templomi díszítésen felül itt egymás hegyén-hátán lógnak a csillárok, nagyon érdekes látvánnyal szolgálva a látogatónak. A rengeteg csillár felfüggesztésének okát egyelőre nem találom, de találtam valami mást, ami érdekes: "Laerzio Cherubini ügyvéd Caravaggiótól rendelt egy festményt a Santa Maria della Scala kápolna oltárképének. Ez volt a Szűz halála. A pletykák szerint Caravaggio prostituáltat használt modellként a halott nő megfestéséhez, ezért a karmeliták 1606-ban elutasították a festményt, amelyet aztán Vincenzo Gonzaga, Mantova hercege vásárolt meg." A mű jelenleg a Louvre-ban található. Megnézném.

Közben megéheztünk  és 1-1 jó pizza reményében (az előző napi szomszéd-pinza nagyon ínycsiklandó volt) beültünk a templommal szemközti utca sokat ígérő ristorantéjába (Dar Poeta - Pizzeria Forno A Legna). A "beülést" mindig az utcai asztalokhoz kell érteni, ilyen jó időben vétek lenne zárt helyen enni.

R gombás pizza mellett döntött, én pedig Pizza Napoli-t kértem. Sajnos utólag derült ki, hogy a várt articsókás pizza helyett szardellás pizzát rendeltem egy szerencsétlen félrefordítás következtében. Nem volt ez sem rossz, de az összes közül biztos, hogy utolsónak kértem volna a szardellásat, mivel a sós íztől nem nagyon éreztem a pizza finom paradicsomos aromáját. Azért elfogyott ez is, én pedig örökre megtanultam, hogy az anchovy (angol) nem articsókát jelent.

Sétáltunk tovább, de valahogy azt a régi Trasteverés fílinget nem éreztem. Ennél sokkal többet vártam. De az is igaz, hogy most nem ugyanott voltunk, mint korábban és a most bejárt terület egyébként sem volt túl nagy. 14 évvel ezelőtt szinte emberrel sem találkoztunk, most túl nagy volt a nyüzsgés. De nem is ugyanabban a napszakban sétálgattunk, régen reggel voltunk itt, most kora délután. 

Közben az idő is szorított, mert még érvényes jeggyel akartunk hazaérni. Emlékeztünk, hogy 3 nappal azelőtt olyan 4 óra körül érvényesítettük a bérletet. 

Volt megint egy kis kavar a buszokkal, a buszmegállóban ki volt írva a Termini, hurrá, de kiderült, hogy az éjszakai járat. Volt egy megálló az úttest közepén is, onnan valaki váltig állította, hogy jó helyen állunk. Közben jött egy busz, rohantunk az útközepi megállóba, még jó, hogy nem volt nagy forgalom, sikerült elkapnunk. 

A közlekedési kalamajka az "írógép"-nél (Vittoriano) folytatódott. Leszálltunk és kerestünk egy padot, hogy kiderítsük, merre és főleg mivel kell menni tovább. Nagyon szerettük volna, ha van egy metróállomás a közelben. Az orrunk előtt több buszmegálló is volt. Felszállás. A buszon egy fiatal srác kérdésemre azt felelte, hogy van metróállomás a közelben és el is kezdte magyarázni. Utólag jöttünk rá, hogy a Colosseo állomásról beszél, amit mi is tudtunk, de messzinek tartottuk. Lepattantunk és újra végigcaplattunk a Forum Romanum ingyenes részén a metró felé, ami a Colosseummal szemben található. Eléggé kiléptünk, még a lábfájásomról is elfeledkeztem. Jól tettük a rohanást, mert a Terminihez néhány perccel a jegy lejárta előtt érkeztünk. Persze az indulás számít, nem az érkezés (ki tudja?), de mindenesetre kicentiztük.

Bementünk a Tigrébe vacsorát venni és utána hazavánszorogtunk lerogyni az ágyra. 

Pihenés, vacsora és jó csomó édesség befalása után már képesnek éreztük magunkat arra, hogy még aznap este kiderítsük, honnan megy a busz másnap a reptérre. Annyit tudtunk, hogy a Terminitől, de ez a pályaudvar nagyon nagy! Elindultunk körbe, persze juszt is pont az átellenes oldalról indultak a reptéri járatok. Sírva azért nem fakadtunk, jó helyen laktunk, na.
Egyikünk sem bízott teljesen az olasz szervezésben, ezért minél több információt szerettünk volna beszerezni. 
Találtunk egy jegypénztárt, ahol a pasi azt tanácsolta, hogy inkább a buszon vegyünk jegyet, mert többféle járat van, ő csak egyfélére tud jegyet adni. Akkor már megtudtuk az időpontokat is. Mi mégis kértünk jegyet, azt tartottuk biztosnak.