Szicília 4. nap - Ragusa, Modica, drón

Reggel Zsuzsával korán kiugrottunk az ágyból, és mivel a szobákban a sajátságos kialakítás miatt csak a mennyezet alatt volt egy sor ablak, hát rohantunk ki körülnézni, hogy milyen vajon az idő. A présház nagy, kerek, ámde átlátszatlan ablakán erős sárga napfény sütött be, úgyhogy hamar összekaptuk magunkat és indulás kifelé a napfelkeltébe. Csak néztünk egymásra bambán, amikor kiértünk, mert az eget egyenletes szürkeség borította, az eső pedig úgy esett, mint ami órák óta ezt csinálja. Hova lett a betűző napfény? Azóta sem értem.

Mindegy, ha már felkeltünk, irány a nyárikonyha. Sandra némi reggelit hagyott ott nekünk (a szokásos csomagolt édes sütemény, tej, kávé, gyümölcslé), meg az internet is ott volt elérhető. Szépen bekvártélyoztuk magunkat a hideg konyhába, nyakig begombolkozva ugyan, de elég jól elvoltunk. Akkor még nem jutott eszünkbe, hogy ha akarnánk, sem tudnánk visszamenni a szobánkba, mert csak egy kulcs volt bent a lányoknál, az ajtókat viszont kívülről csak gombbal látták el. Kvázi kizártuk magunkat.

A kávé főtt, a kutya besündörgött és elhevert, az ablakban kívülről pedig két fekete macska vert tanyát.

Reggeli után szétnéztünk a környéken. A szomszédban volt egy lakatlan épületrom, valaha jobb napokat élhetett meg, belül is benőtte a növényzet, viszont boltíveket és oszlopfőket is felfedeztünk benne. Kicsit fotóztuk a szembeszomszéd birkanyáját is a kutyákkal, meg a magányos kecskemamát, ahogy kísérte a szomszédasszonyt, aki két újszülött, mozdulatlan kecskegidáját vitte a lábuknál lógatva valamerre. Annyira szomorú látvány volt, azt hittük, hogy halva születtek. Csak harmadnap fedeztük fel, hogy dehogy, egyszerűen csak elkülönítette őket valamiért.

Először Noto felé vettük az irányt, de végül úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szicíliai barokk egyik fellegvárát és inkább Ragusát részesítjük előnyben. Mindent úgysem tudunk megnézni. Közben kisütött a nap és egész kellemes idő kerekedett.
Ragusa 2 nagy városrésze sokáig különálló városként működött. Az egységes városképek kialakulását egy-egy nagyobb földrengés tette lehetővé, melyek során a korábbi épületek összedőltek. Így járt Ragusa is. Az Ibla városrész az, ahol a szicíliai barokk szépen kialakulhatott. Ragusa az UNESCO Világörökség része.

Legalább másfél órát barangoltunk egy városrészben, amiről azt hittük, hogy Ibla, Kicsit untam is már a végére a sok egyforma utcát. Legizgalmasabb tulajdonképpen a városrészbe vezető 2-3 híd volt, melyek egy mély völgyön íveltek át és a völgy egyik oldalán látható egységes, öreg lakónegyed. Sétáltunk hát egy jót, aztán indultunk tovább. És ekkor, pár perccel az indulás után került elénk Ragusa Ibla látványa egy újabb völgy túloldalán, aminek a láttán elállt a lélegzetünk. Ja, akkor mi nem is Iblában kószáltunk! Megjegyzem, lehet, hogy Ibla innen mutatott a legszebben, messzebbről, egy egészben. Azért megnéztem volna egy egységes barokk városrészt a szicíliai jellegzetességekkel, bár a barokkért annyira nem vagyok odáig.
Újabb pont a gyűjteményben, amiért vissza kell majd jönni.

Ragusa Ibla, amikor megláttuk az út felől

Először autóztunk a sziget belsejében. Egészen más volt, mint amire számítottunk és ez végig így ment. Sokszor megálltunk, mert annyira lenyűgözött a látvány. Hol Toscana-fílingünk volt a sok hullámzó dombbal, hol Írországra emlékeztetett a sok kőkerítés, hol Skóciát láttuk a meglepően magas hegyekben, a zord völgyekben, ahol a nap pászmákban sütötte meg a zöldellő tájat.  Még Ausztria is sokszor eszünkbe jutott a hegyoldalakat nézegetve. A sziklákra épülő városok örökké Matérát juttatták eszembe. Ragusa Ibla is ilyen volt.
Mindig is az volt a vágyam, hogy télen jussak el egy mediterrán országba és ez most 100%-ban megvalósult.

És persze ott volt a végeláthatatlan narancsföldek látványa az érett gyümölcstől roskadozó fákkal. Itt-ott citromföldeket is láttunk. Voltak szőlőültetvények is, melyekben élénksárga sávokban tündökölt egy tavaszi virág, talán a gólyahír.
Láttunk szomorúbb kerteket is, főleg a sziget nyugati oldalán, ahol talajvízben álldogáltak az olajfák, a szőlőtőkék.

Következő célpontunk Modica volt, utunk egyik legemlékezetesebb városkája. Ez volt az a hely, ahol megcsapott Szicília szele minket. Lehet, hogy csak a fejünkben, sőt. De akkor is nagyon éreztük a városban a várva várt keresztapás Szicíliát. A Chiesa di San Giovanni Evangelista templom előtti monumentális lépcsősor aljában parkoltunk le. A lépcsősor beékelődött egy egészen kis terecskébe, két oldalán sűrű, kerek, sötét lombú fák tekeregtek. Itt-ott idős férfiak álldogáltak és tárgyalták a nap eseményeit. Mi is az események közé tartozhattunk, mert bennünket is jól megszemléltek és feltehetőleg ki is tárgyaltak. A lépcsősoron néhány fiú rúgta a bőrt, amúgy teljes volt a nyugalom.
Totálisan elbűvölve baktattunk felfelé a lépcsőkön. Benéztünk a templom nyitott ajtaján, de bent éppen mise volt, nem akartunk zavarogni. Mikor kióvatoskodtunk, néhány sötét ruhás férfira lettünk figyelmesek, az egyik rekedtes hangon, ellentmondást nem tűrő pillantásokkal utasítgatta a többit. Jó ég, ki lehet bent a templomban, ha az emberei kint ekkora fegyelemmel őrzik a templomot? Meglódult a fantáziánk.

Chiesa di San Giovanni Evangelista, Modica
Ahogy beékelődött a környezetébe

Chiesa di San Giovanni Evangelista, Modica

Aztán persze fény derült a titokra és a megoldás igen prózai volt, ugyanis egy gyászszertartás szemtanúi lehettünk és a fickók nagy valószínűséggel a temetkezési vállalkozó emberei voltak.
Ennek ellenére nem nagyon tudtunk elszakadni ettől a helyszíntől. Csodálatos volt a templom a lépcsősorral, a fények, a környezet.
Közben szóba elegyedtünk az egyik 12 év körüli sráccal, már amennyire tudtunk, mert nem beszélt, csak olaszul, illetve utólag arra gondoltam, hogy tán olaszul sem, mert a neve arab volt. Nagyon barátságos és helyes fiú volt és azt azért megértettük, hogy a kishúgával akar dicsekedni. Oda is hozott egy 5 év körüli kislányt. Az is kiderült, hogy a másik srác is a testvére és a templom melletti utcában laknak, oda szaladt el ugyanis a kicsiért. utánamentem, láttam, hogy az anyukája az erkélyen sürgölődik talpig csadorban. Odaintettem neki, hogy ne aggódjon, de valószínűleg enélkül sem aggódott. Kérdeztük a srácot, hogy lefotózhatjuk-e, bólogatott, majd modelleket megszégyenítő nyugalommal nézett a lencsébe és hagyta, hogy néhány felvételt készítsünk róla és a testvéreiről is. Először azt hittem, hogy kunyerálni akar cserébe valamit, de nem. Próbáltam kiszedni belőle egy email címet, hogy 1-2 fotót elküldjek neki, de nem értette, de végül az apja nevét csak megadta, hogy ő fent van a facebookon. Később kerestem is, mert komolyan gondoltam, hogy küldök képeket, de az adott néven nem találtam senkit Modicából.

A domb tetején látható templom a San Giovanni

Nagyon nehezen hagytuk ott Modicát a San Giovannival. Szerintem ha egyszer visszajönnék ide, ezt a hangulatot már nem találnám meg.

Olyan szép tájon haladtunk megint keresztül, hogy többször meg kellett állni. Ez most jobbára épített környezet volt, mindenfelé kőkerítések, kőházak, kaktuszok és virágzó mandulafák. Az árnyékok megnyúltak, a nap kezdett alábukni. Az egyik kanyarban felfedeztünk egy fickót, aki a drónját próbálgatta. Persze, hogy megálltunk haverkodni egyet, egyikünk sem látott még közelről drónt. no, meg a naplemente is egyre látványosabb volt.

Annak biztos tudatában hajtottunk haza Floridiába, hogy ha máshol nem is, de az előző napi helyen biztosan meg tudunk vacsorázni. Hát tévedtünk. Úgy be volt zárva, mintha soha nem is lett volna nyitva. Kis kódorgás után találtunk egy büfét, ahol feltankoltunk valami pizzaféleségekből, ami remekül megfelelt vacsorának és még olcsó is volt.