Újra Írországban, 4. nap

Limerick és környéke

A másnap reggel nehezen indul. Ma Limericket és környékét néznénk meg. Zs és M, aki ír, is velünk tartanak. Felszedjük őket a King John's Castle-hoz közel és úgy döntünk, először Killaloe-t keressük fel. Én már jártam tavaly a tóvidéken, de szeretném N-nek is megmutatni és azt hiszem, M sem járt még a tóvidéket körülvevő hegyekben.

A legnagyobb tó a Lough Derg a Shannon felduzzasztott tavai közül. Ahogy azt már a tavalyi beszámolómban is említettem, kedvelt vizisport- és felkapott kirándulóhely.

Nagyon szép az idő, rá sem ismerek a tavalyi 5 perc eső - 5 perc napsütés Írországra.

Behajtunk egy földútra, amelynek a végén először azt hisszük, zárt a kerítés, de M megmutatja, hogy egy fel-le lépcsőn keresztül emberek át tudnak rajta kelni. Aha, a zárás a birkákra vonatkozik, jönnek is sorjában. Felmászunk a töltésre, a tó vízszintje a másik oldalon nem sokkal alattunk van, akkor most az ártérben járunk tulajdonképpen.

Pár perc múlva Killaloe-ban vagyunk. A városka innenső oldalát hívják Killaloe-nak, a Shannon folyó túlpartján már Ballina a neve. Ez az oldal még Clare megyéhez tartozik, a túloldal Tipperary. Itt született és uralkodott Írország egyik leghíresebb uralkodója, Brian Boru.

Bekukkantunk a St Flannan's Székesegyházba. Kertjében sírok, kelta keresztek. A bejárat mellett van a Thorgrim kő, mely arról nevezetes, hogy mind ogham, mind viking rúnaírás is megtalálható rajta. Jobbra tőle a korábbi románkori templomból egyedül megmaradt díszes bejárat látható.

 Átmegyünk a két városrészt összekötő kőhídon. Mellette acélvázas gyalogos hidat feszítettek ki, de sajnos le van zárva, pedig érdekes lett volna átsétálni rajta. Így hát a szűk öreghídon sétálunk át, ami nem veszélytelen dolog, mióta átengedik rajta az autósforgalmat is.

Itt tűnik fel először, hogy egész Munster (tartomány) a rögbi lázában ég. Minden házon, utcán és autón piros színű zászlók lobognak, az emberek piros pólóban járnak. Szombaton lesz a nagy döntő a Heineken Kupa megnyeréséért. Erről majd még lesz szó...

Keresünk egy pubot, hogy kifújjuk magunkat, aztán elindulunk megkeresni azt az utat, amely felvezet a hegyekbe. Nem kis vállalkozás, egyikünk sem emlékszik pontosan, merre kell menni. Egy darabig még a tavak mentén haladunk, aztán Zs bizonytalanul rámutat egy útra, hogy talán itt. A szűk dűlőút egyre meredekebb és szűkebb, a végén már a visszapillantó tükröket is be kell hajtani. Belógó tüskés ágak veszélyeztetik a fényezést. Aztán egyszercsak nincs tovább, valahogy vissza kell fordulnunk.

Kicsit elmegy a kedvünk az egésztől, de azért mégegyszer megpróbáljuk egy másik úton és most szerencsénk van, Zs ráismer a hegyre vezető út egyik szakaszára.

Egyre feljebb jutunk, csodálatos a kilátás a tavakra és mindent elborít a már Howth-ról ismert sárgavirágos bokor, az európai sülzanót. Ráismerek arra a hatalmas bokorra is, ahol tavaly Alessio szedett egy csokor hortenziát, de sajnos most még nem virágzik.

Lassan felérünk a hegytetőre. Egészen megváltozik a táj, szinte holdbéli, pedig nem is vagyunk túl magasan. Sehol egy fa vagy bokor, mindent elborít valami sötétbarna színű fűféle. A szél pedig majdnem elrepít, amikor a kocsiból kiszállunk. Nem sok időt töltünk a szerencsésen meglelt hegytetőn, mert cudar hideg van idefönt. Inkább kitaláljuk, hogy majd Nenagh-ban ebédelünk.

Nenagh-ban az önkormányzathoz közel parkolunk le, majd felfedezőútra indulunk. Elég nehezen találunk egy kis pubot, ami mindannyiunknak megfelel. 10 euro alatt nem lehet ebédhez jutni, kezdjük kitapasztalni, viszont hatalmasak az adagok. Kis Guinness is legurul utána.

A nenagh-i kiruccanás után vissza Limerickbe. Zs-ék kiszállnak a Marriottnál, mi elmegyünk lerakni a kocsit, majd vissza a városba. Végre láthatom a jól ismert környéket közelebbről, gyalogosan. Korántsincs annyi virág a kertekben, mint tavaly nyáron volt. De az Ennis Road villái mind megvannak!

Az O'Connell Street felé sétálunk, tavaly ezt nem láttuk, pedig Limerickben itt vannak a legszebb György-kori bejáratok. Kezd sötétedni. N jó érzékkel kiszúr egy pubot az egyik sarkon: The White House. Bemegyünk és nyílegyenesen a zenészeknek fenntartott asztalhoz tartunk, ahogy az már kezd szokásunkká válni. Nem is tudom, miért éppen oda akarunk leülni, mikor van másik üres asztal is, közvetlenül mellette. Előkerül egy gitáros fickó, ő is éppen akkor érkezett és szól, hogy az bizony az ő helye. El is kezd szétpakolni, hangolni, majd dalra fakad, saját magát kíséri. Jönnek hozzá jattolni, bemutatkozni más zenészek is. Kiderül, hogy éppen most kezdődik a "Three songs" est. Ez arról szól, hogy bárki, aki akar, jelentkezik és előadhat 3 tetszőleges dalt a türelmes publikum előtt. Legtöbben saját magukat kísérik, van, aki csak énekel. Végighallgatjuk az összes előadót. Van köztük kifejezetten tehetséges, de olyan is, aki szerintem örülhetett az iskolában, ha átengedték énekből. Fiatal is, idősebb is van. Nagyon élvezzük az estét és ehhez csak részben járul hozzá az a néhány pint Guinness, amit elfogyasztunk. Remek a hangulat! Az est közepe táján minden asztalra leraknak egy tálca sültkrumplit sült májas és véreshurka darabokkal (ezt az írek puddingnak hívják). Grátisz! És milyen finom...

Újra Írországban, 3. nap

Megalitikus emlékek

Ezen a napon estére Limerickben kellett lennünk Zs-nél. Előtte azonban még sok dolgunk volt, hiszen Dublin környéke is nagyon sok látnivalóval szolgál. 

Először, kis nehézségek árán, hiszen még mindig nem volt megfelelő térképünk és az írek nem kényeztettek el minket az utak korrekt kitáblázásával, szóval először a Hill of Tara felé vesszük az irányt. 

A túristaközpontban van egy kiváló kis étterem, remek villásreggelit rendelünk. A szomszédos asztalnál idősebb nő ül, megkérdezi, hogy a házi feladatomat csinálom-e vajon. Először nem is értem a kérdést (főleg koromra való tekintettel), de aztán kapcsolok, hogy az asztalt borító nyomtatott papírokra gondol, amelyeket a reggeli érkezéséig bőszen tanulmányozok. Szóba elegyedünk, kölcsönösen tisztázzuk, hogy ki honnan érkezett. Ő bizony Új-Zélandról jött a barátnőjével, ejha, mondom is neki, az nincs túl közel. Menniük kell, nekünk meg hozzák a bőséges reggelit, elköszönünk.

Tara dombjához egy jópofa kis gyalogos-kapun keresztül kell belépni, amely hasonlatos a mi vasúti átjáróinkhoz, csak itt középen van egy ide-oda nyíló kapu is, ami szigorúan egy személy belépését engedélyezi (merthogy több nem fér el benne). Később több ilyennel is találkozunk majd.

Felkaptatunk a dombra a templomhoz, ahol a pénztár működik. OPW Heritage Card-ot vásárolunk. Ez a kártya egy évig érvényes, 21 euro az ára és Írország kb. 50 állami tulajdonban lévő nevezetességébe korlátlan belépést biztosít egy éven keresztül (http://www.heritageireland.ie/). Az árakat tanulmányozva úgy számoljuk, hogy ha legalább 4 ilyen helyre belépünk, akkor már megérte az árát. Mi már ezen a napon 3-at teljesítünk majd a 4-ből. Egyébként Dublinban csak azért nem vettük meg, mert a két szeszes helyre (Jameson, Guinness) éppen nem volt érvényes, azok magánkézben vannak, máshova meg már nem volt időnk bemenni. A kártyát bárhol meg lehet vásárolni, ami az OPW Heritage Ireland körébe tartozik. Van még egy nagy előnye, hogy aki ilyen kártyával rendelkezik, az soronkívüli belépésre jogosult.

Van másfajta kedvezményes lehetőségünk is, egy bizonyos "egyet fizet, kettőt kap" lehetőség. Ez egy kis füzet, amelyben fel vannak sorolva azok a nevezetességek, amelyekre ez a fajta kedvezmény vonatkozik. N kapta egy ismerősétől. 

(És lett volna egy harmadik fajta is, ami kifejezetten Dublinra vonatkozik, ez a Dublin Pass. Akinek van ideje Dublinban tüzetesebben körülnézni, annak feltétlen ajánlatos a Dublin Pass megvásárlása, legegyszerűbb a reptéren beszerezni. Persze nem árt előtte az árakról és a nevezetességekről informálódni, mert ennek húzósabb az ára, mint a Heritage Card-nak és nem is érvényes, csak max. néhány napig.)

Tara

Tara dombja felülről nézve lenne a legérdekesebb, mert jól kirajzolódnak az 5000 évvel ezelőtti kultúra nyomai, a kör-erődök, kör alakú folyosósírok és állókövek. Az egyik ilyen földdel fedett építményen van a Végzet köve, illetve más néven a Koronázási kő, még másképp egy termékenységi szimbólum. A legenda szerint ha a követ Írország igazi királya érinti meg, akkor a kő felkiált. Mondanom sem kell, mindenki megérinti, hátha. N is, kiáltást hallok, ó jaj, csak neeeem?

Visszafelé beülünk a templomba, ahol pillanatok alatt, irtó ötletesen, besötétítenek, az oltár elé mozivászon borul és levetítenek egy nagyon érdekes filmet Hill of Tara történetéről. A légifelvételeken jól kivehető a környéken található sok-sok kör alakú, földdel fedett építmény. 

Következő célpontunk Brú na Bóinne, vagyis a Boyne folyó kanyarulata, amely a Világörökség része. Newgrange-ben található az előbb említett folyosósírok legnagyobb és legszebbike, Írország egyik legjelentősebb emléke. Nem messze van Knowth és Dowth, valamint még vagy negyven hasonló kamrasír. Ezek a sírok ezer évvel korábban épültek, mint a Stonehenge és az egyiptomi piramisoknál is több száz évvel idősebbek.

A látogatóközpontnál felmutatjuk a Heritage Card-unkat, kapunk a kabátunkra egy kör alakú ragasztós bilétát, mely szerint mi a 2.15-kor induló csoporthoz tartozunk. Az érdeklődőket kisbuszokkal viszik a látványossághoz. Van még időnk inni egy kávét, a szívbaj jön rám, mert nincs a kabátomon a biléta. N megtalálja a hajamba ragadva, huhh, de jó, már kezdtem beidegelni.

A helyszínen idegenvezető vár és mindent részletesen elmagyaráz. Örülök, teljesen értek mindent, nagyon érdekes, amiről beszámol.

Ezelőtt ötezer évvel erre a vidékre egy olyan néptörzs érkezett, mely az őslakosoknál magasabb kultúrával rendelkezett, erről tanúskodik a newgrange-i folyosósír is és a többi kör alakú építmény itt a környéken, melyeket ez a néptörzs alakított ki. A sír középen van, hozzá hosszú, szűk folyosó vezet, rajta 8 méter magas földréteg. A sírokat főleg a közelben található kőből építették, de szállítottak ide építőkövet a távoli Wicklow hegységből is.

Magas csillagászati ismereteiket bizonyítja a folyosósírok tájolása. Minden évben egyszer, a téli napforduló napján a felkelő nap olyan szögben süt, hogy a napfény a bejárat fölötti lyukon keresztül végigsüti a folyosót és elér egészen a középen lévő sírkamráig. Amikor már bent vagyunk a sírkamrában, az idegenvezető lekapcsol minden világítást és a koromsötétben egyszercsak "felkel a nap" és végigsüt a folyosón egészen odáig, ahol éppen állunk. A szimuláció felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg mindenkit. Pedig már éppen kezdtem irigykedni arra a néhány szerencsésre, akik ezt élőben láthatják. Állítólag évtizedeket is kell várni, mire a jelentkezőre sor kerül, hogy mindezt a téli napfordulókor személyesen is megtapasztalhassa.

Sajnos bent nem szabad fényképezni.

Kifelé a szűk, kicsi bejáratnál egy segéderő mindenkivel kedélyesen közli: Mind the head! Azaz: vigyázz a fejedre! Azonnal az alapfilm, Brian élete jut eszembe... De ez másik történet.

Azt is megtudjuk, hogy a feltáró tudósok egyetlen változtatást hajtottak végre a síron. Annyira kicsi és szűk volt a bejárat környéke, hogy csak négykézláb lehetett volna megközelíteni, ezért kissé kiszélesítették, de az eredeti bejáratot alkotó köveket meghagyták. Ezt a beavatkozást sötét színű kövekkel rakták ki, hogy jól megkülönböztethető legyen az eredeti formától.

Következő állomásunk Írország legnagyobb normann vára,  Trim. Heritage Card felmutat, adatok, aláírás (ezt Newgrange-nél nem kérték, mindenhol máshol igen) és már mehetünk is befelé, de szaporán, mert zárnak perceken belül. Körbefutjuk a területet, a belső látnivalók megint kimaradnak, annyi baj legyen, hátha így még időben érkezünk Tullamore-ba.

Trim

Tullamore

 

Hát nem, a Tullamore Dew Visitor Centre zárva, viszont nyitva van a pub, így megkóstolhatom a másik terméküket, az Irish Mist nevű finom édes likőrt, amelyre N hív meg. Nagyon finom!

Zs-val értekezek telefonon, megnyugtat, nem baj, ha későn érkezünk. Este 7 körül jár az idő. Megállunk még Birr-ben, ahonnan Zs sok szép fényképet küldött a kastély parkjáról, de persze már az is zárva van. Birrből továbbállunk, áttanulmányozzuk az LP-t, hol lehetne vacsorázni. Roscrae mellett döntünk. Ez sem túl nagy város, sok szines épülettel a központjában. Mivel borult az idő, hamarabb sötétedik. Megtaláljuk a kiszemelt olasz éttermet, pizzát eszünk. Az étteremnek jópofa kis patio-ja van, kifejezetten a dohányosoknak. Még nincs is teljesen kész, néhány aszott ajándék-virág kókadozik a székek mellett. 

Mire Limerickbe érünk, azért már besötétedik. Zs és M vár minket a megbeszélt helyen, egész jól odatalálok. Januárban találkoztunk utoljára! 

Lesem az autó ablakából a tavaly megismert helyeket...

Újra Írországban, 2. nap

Howth és Dublin

Másnap reggel aggódva figyeltem az időjárást a zárt ablakon keresztül: szerencsére nem esett, csak borult volt az ég. Sűrű program állt előttünk, amiről már előre sejtettem, hogy nehéz lesz teljesíteni. Kávé+tea után, reggeli nélkül indulunk útnak, majd eszünk útközben. Első célpont Howth, az Ír-tenger partján fekvő félsziget, ahonnan DART-tal (= a dublini HÉV) szándékozunk bemenni Dublinba, így kikerüljük a parkolási gondokat és egyúttal kipróbálhatjuk a helyi közlekedési eszközöket is. De még előtte kimegyünk majd a howth-i világítótoronyhoz, megnézzük a parti sziklákat és az Ír-tengert. Csodaszép képeket láttam róluk a Google Earth-ön.

Nekiindulunk hát. Pár fotó erejéig megállunk Swords-ben, az erődnél, aztán nemsokára, alig néhány kilométer után elérjük a félszigetet. Megyünk, ameddig kocsival lehet, a végén zsákutca. Elindulunk a partmenti sétaúton gyalog, de félóra múlva is még mindig csak megyünk. Ez a kirándulás nagyobb méreteket kezd ölteni, mint sejtettük, szalad az idő, dél felé jár és még hol vagyunk Dublintól. A táj persze gyönyörű, zord sziklák, sirályok, szemben az Írország szeme nevű kis sziget, és mindent beborítanak az európai sülzanót (Ulex europaeus) élénksárga virágú bokrai. A sziklák közti eldugott helyen magányos sátor áll, mellette 2 bicikli. Romantikus! Minden kanyar után azt várjuk, hogy felbukkanjon végre a világítótorony, de csak újabb szépséges partszakasz. Csak...

A tengeren nagy a forgalom és a világítótorony is megvan végre, úgy döntünk, visszafordulunk. Utólag kiderült, hogy van autóút az egész félszigeten körbe, igaz, az nem a parton halad, ezért egyáltalán nem bánjuk, hogy nem azon próbálkoztunk. Vissza az autóhoz, keressük meg a legközelebbi DART-állomást. Még napijegyet is kell vennünk, ami korlátlan utazást biztosít mind a buszjáratokra, mind a DART-ra. Pontosabban előtte a retúrjegy árát kellene megtudnunk, hiszen ha olcsóbb, akkor megfontolandó, kell-e napijegy, Dublin nem túl nagy város és a nevezetességek nincsenek messze egymástól.

Itt egy kis kavar keletkezik, némiképp eltévedünk, ennek során betévedünk egy szinte teljesen zárt lakóparkba. Vöröstéglás, csupavirág, barátságos házikók. De hol van az állomás, amit keresünk? Mindegy, elindulunk a város felé és nemsokára be is érünk Dublinba. Vasárnap lévén arra számítunk, hogy lesz parkolóhely és akkor még jól is járunk, hiszen hamarabb beértünk és a napijegy árát is megspóroltuk. Kis kevergés után végül a Liffey déli oldalán, a Shaw utcában találunk helyet, egészen közel a Trinity College-hoz. Alakulnak a dolgok!

Gyors útiterv-módosítás, ha egy kis szerencsénk van, még beférünk záróráig a Jameson Distillery-be és a Guinness gyárba is. Ez az a két nevezetesség, amelyeket nem szeretnénk kihagyni. A többi helyet viszont később is megnézhetjük, bár már csak kívülről, mert szerencsére jó későig világos van.

A Liffey déli oldalán haladunk egyelőre, szemben a fővámház monumentális épületével, itt halad át a DART is a folyó fölött. Mi a Tara Street-i megállónál szálltunk volna ki, ha azzal jövünk, mindjárt a folyóparton. Először a Jameson Distillery-t akarjuk felkeresni, ami a Liffey túloldalán van és menet közben akkor érinthetjük az O'Connell Street-et is, amit az útikönyv a budapesti Andrássy úthoz hasonlít. Hát jó, messziről és hunyorítva talán olyan.
A Liffey nem nagy folyó, sok apró hidacska keresztezi, rajtuk hatalmas sárga emeletes buszok járnak. Az északi partot egy épített passzázzsal bővítették ki a gyalogosok számára, padok, virágok, kellemes üldögélőhelynek néz ki.

Kellene most már ennünk is valamit, nem beszélve az egyéb szükségletekről. Egymást érik az amerikai gyorséttermek, de nem sok kedvünk van hozzájuk, inkább valami ír-féle fish&chips-et vennénk magunkhoz, vagy ehhez hasonlót, ilyesmi helyet viszont egyelőre nem látunk. Közben már az O'Connell-en járunk, közeledünk a Tűnek becézett, 120 méter magas oszlophoz, amiről megoszlanak a vélemények, van, akinek tetszik, van, akinek nem, de senkit nem hagy hidegen. Az igazi neve: Spirál (The Spire). Nekem tetszik, bár a Spirál nevet nem értem, semmi csavart nem látok benne, hanem inkább tényleg varrótűre emlékeztet, sőt, inkább varrógéptűre, mert az elhegyesedő végén van egy lyukszerűség is.

N nógat, menjünk be már egy pubba egy Guinnessre, bennem még dolgozik a feszültség, hogy sietni kell, de tulajdonképpen miért is? Ez volt az utolsó alkalom, hogy engem a Guinnessre nógatni kellett!

A kis kocsmai pihenő után megkeressük James Joyce-ot, azaz a szobrát, ami a Tűvel van egy vonalban az utca sarkán. Aztán közelről is szemrevételezzük a Tűt, minden oldalról fotó, úgy illik. Elszédül az ember, ahogy felnéz rá ilyen közelről. 

Végigmegyünk az O'Connell Street-en, mielőtt irányba állnánk a Jameson felé. Egyik kapu fölött meghökkentő felirat: Hammam Buildings. Nomán, csak nem egy török fürdőféle?

Ahogy haladunk a Jameson Distillery felé, egyre több a színesbőrű járókelő. Gyanítom, ez lehet Dublin Soho-ja, javítson ki valaki, ha mégsem. Két parkoló taxi között merev részeg (vagy belőtt) vágottszemű lány fekszik el, majd bizonytalanul feláll és tesz néhány lépést. Hogy utána mi történik vele, azt nem tudom, addigra már a mi figyelmünket egy kínai kajálda köti le. Hatalmas töltött palacsintákat veszünk, tűzforró, ezért N kabátzsebében landolnak hűtés céljából.

Messziről látszik az Old Chimney tetejére épült kilátó, oda is felmegyünk majd az öreg kémény oldalára épült üveglifttel. Vagyis mégsem, mint kiderül, technikai okokból a kémény zárva! Elromlott a lift, vagymi.

Vöröstéglás lakóházak között haladunk.

Közben ehetővé hűlnek a palacsinták, leülünk egy élelmiszerüzlet elé, hogy beebédeljünk. Két kis kobold ugrál az üzlet bejáratánál és mindenfélét kiabál felénk, hiszen a gyanútlan túrista úgysem érti. Hát ez igaz. Azt olvastam, az írek elég cifrán tudnak káromkodni. Egy ír fazon írta, aki nem tudott magyarul... Ha tud, lehet, hogy más véleményre jutott volna. N javaslatára a kölykökre fogjuk a fotóapparátot, ettől aztán inukba száll a bátorságuk és elszaladnak.

Innen már csak pár lépés az Old Jameson Distillery. Már csak látogatóközpontként funkcionál és magánkézben van. Csoportosan lehet megtekinteni, amelynek során először egy audiovizuális szeánszon veszel részt, majd végigvezetnek a gyártási folyamaton és megtudjuk azt is, hogy az ír whiskey és a skót whisky közötti különbség először is egy "e" betű, másodsorban az, hogy míg a skót füstös ízű a tőzegláng fölötti szárításból kifolyólag, addig az ír nem, mert tiszta levegőn szárítják az árpát hozzá. A végén jutalmul, hogy rendesen végighallgattad a mondanivalót, megkínálnak egy itallal. Te magad választhatsz a háromféle módon kínált ital közül. Van tiszta whiskey, whiskey jéggel és ugyanez málnalében. Én utóbbit választom, az finom nőies ital, a whiskey kis fanyar ízt ad hozzá és így jól megbolondítja a málnalevet. N persze férfiasan tisztán issza, jéggel.

A látogatás legvégén előzékenyen beterelnek a Jameson shopba, hogy tudjál ajándékot vásárolni az otthonmaradottaknak.

Emígyen feltöltődve kiszámoljuk, hogy ha kilépünk, még talán a Guinness Brewery is meglesz záróra előtt. A Jamesontól csak pár perc a Liffey, újra keresztezzük, mert a Guinness gyár a folyó déli oldalán helyezkedik el, egy nagy gyártelepen, amely mind valamilyen módon a Guinnesshez kapcsolódik. Ismét megállapítjuk, hogy Dublinban nincsenek távolságok. Messziről feltűnik egy érdekes, söröskorsó alakú torony. Hangulatos gyárépületek között menetelünk. A járda mellett öreg kordé áll egy szőröstappancsos lóval, persze, hogy lefényképezem. Jön ám a tulaj egy morcos öreg személyében, előbb fizetni, utána lehet fotózkodni!

Leperkáljuk a nem kevés beléptidíjat, nem az öregnek, hanem a Guinness Storehouse-ban, aztán szélnek eresztenek a sokemeletes épületben. Itt is végig lehet követni a sörgyártás alapanyagait, menetét, régi és új eszközöket, audiovizuális ismertetők is vannak és persze van méregdrága ajándékbolt is. Kétemeletnyi üvegkirakatban komló zöldell, na, ezt ismerem, nem győzöm irtani a kertben, amúgy tetszetős növény, csak nagyon erőszakos. Az épület tetején van az üvegfalú Gravity Bar, ahol a belépőjegy ellenében mindenki kap egy pint Guinnesst és gyönyörködhet a panorámában, ameddig csak akar. Nagyon kellemes a hangulat, sokan vannak még mindig, nagy a tábora a sörivóknak szerte a világban. A nap süt ezerrel, ellátni egészen Howth félszigetéig.

Megnyúlnak az árnyékok, mire a Guinness gyárat otthagyjuk. A St. Patrick Székesegyház felé igyekszünk, hátha a templomok később zárnak és még be tudunk menni, de sajnos nem, így Jonathan Swift munka- és nyugvóhelyét már csak kívülről szemléljük. Elsétálunk a Dublinia épülete és a másik nagy templom, a Christchurch előtt. Itt kell lenni a Dublini várnak is valahol, de az valahogy bújkál előlünk. Alighanem annyira körbe van építve, hogy kívülről nem nagyon látszik, ahogy azt az ember egy vártól elvárná. 

A színház előtt már gyülekezik a tömeg és az idő picit csípősre fordul az árnyékos részeken, habár a nap még mindig szépen süt. Megkeressük a Marion Square-t, az 1-es szám alatt élt Oscar Wilde, valamint vele szemben a kerítéssel körülzárt parkban van egy érdekes szobor róla. A szobrot észrevesszük a kerítésen keresztül, mert pont azon a sarkán van a parknak, ahol a szülőház is áll. Az LP szerint ez a tér rendelkezik a legegységesebb György-kori külsővel Dublinban, ezért is örülök, hogy láthatom.

Innen egy percre van a Trinity College épülettömbje, szintén az LP útmutatása szerint este 10-ig szabad a bejárás, ezért is hagytuk a végére. Leszámítva azt, hogy nem tudjuk felkeresni a College nevezetességeit belülről, a legjobbkor érkezünk. Ez az egyetem hátsó szakasza, ahol a sportpályák vannak. Több csoport fiatal heverészik a sűrű, tömött, harsogóan zöld fűben, amit a lefelé menő nap narancssárgán világít meg. Elsétálunk a könyvtár mellett és kiérünk egy másik szépséges térre, ahol a Campanile áll. Hatalmas fák és nevezetes tanárok és diákok szobrai vannak még a tér közepén, nomeg a zöld gyep. Mások is mászkálnak errefelé, szerencsére, mert a főbejárat, ahol kimenni szeretnénk, zárva. Jó, de akkor hol lehet elhagyni az egyetemet? Végül egy fiatalember mutatja meg kérdezés nélkül az oldalsó kijáratot.

Meglehetősen fáradtan keressük a Temple Bar negyedet, amelyet még mindenképpen látni szeretnénk. Útközben szinte belebotlunk Molly Malone szobrába, erre már nem is számítottam, hogy látni fogjuk.

Egy fiatalember ugrabugrál a szobor talapzatán és fennhangon kiabál, de nem nagyon hederít rá senki. Mi sem. Beülünk Bono öccsének gyorsétkezdéjébe, már nem is emlékszem, honnan derül ki a tulajdonos személye, talán az LP-ből. Közel járunk már a Temple Barhoz, az utcák sétálóutcákká alakuknak át és elég nagy a tömeg. Van néhány zenész, zenekar, élőszobor, az épületek eléggé kicsicsázva. Valahogy ennél sokkal eredetibbnek gondoltam Dublin vigalmi negyedét. Kissé erőltetett, úgy érzem, hiszen Írországban mindenfelé találni meghitt kiskocsmákat élőzenével, jó hangulattal, ez az itteni valahogy nem az igazi. Vagy mi vagyunk már túl fáradtak, az is lehet. 

A Liffey mentén haladunk a kocsi felé, megnézzük még a híres Ha'penny hidat. Fél penny volt annakidején a hídpénz, onnan kapta a nevét.

Jó kis vargabetűvel érünk vissza a szállodába Ashbourne-be. Szokni kell még, hogy egy út attól még lehet főút 100 km/óra megengedett sebességgel, hogy két autó nem nagyon fér el rajta egymás mellett, ha szembetalálkoznak és hogy nincsenek igazán távolságok. Ezt úgy értem, hogy könnyen mellékútnak nézi a külföldi a keskeny főutakat és többet megy, mint amennyit kellene, mert úgy gondolja a térkép alapján. Más a lépték, na. De a legfőbb baj egy rendes térkép hiánya volt, amin aztán később segítettünk, nem is volt aztán már gondunk a tájékozódással annyi.

Újra Írországban, 1. nap

Érkezés, Ashbourne

Megpróbálom összefoglalni azt a sok-sok élményt, amelynek még mindig hatása alatt vagyok.

Valamikor január végén kezdődött a dolog, amikor Zs lányom hazajött látogatóba Írországból. Elkezdtem játszani a gondolattal, mi lenne, ha E-vel mégegyszer kiruccannánk körülnézni a tavasz folyamán. Hosszas vívódás után E úgy döntött, nem jön a vizsgaidőszak és egyebek miatt, én viszont akkor már beleéltem magamat az utazásba. Gyorsan lefoglaltam a repjegyet a Ryanairnél, ezúttal Dublinba, mert arra még nem jártam és elkezdtem szállás után nézni a neten. Terveim szerint 2 napot Dublinban töltök, majd átbuszozok Limerickbe Zs-hez. A további programokkal nem foglalkoztam, az még ráért. Beszereztem egy újabb útikönyvet Írországról, most a Lonely Planet sorozatból, ez már bevált Tunéziában is. 

Időközben megemlítettem a terveimet N-nek és megpendítettem, nincs-e kedve velem jönni, részben, mert Írországot látni kell!, plusz akkor autót is bérelhetnénk. Tapasztalatból ismerem autóvezetési képességeit (le a kalappal! - remélem, nem olvassa, mert elbízza magát... :), biztos voltam benne, hogy elboldogul a fordított közlekedéssel - mert arra én magam nem vállalkoztam volna. Aki esetleg olvasta a tavalyi írországi utibeszámolómat, az ismeri a véleményemet a buszos és autós kirándulások közti óriási különbségről, ezért nagyon megörültem, amikor N csatlakozott hozzám.

Mivel az Air Lingusnál kedvezőbb árú repjegyet kínáltak ugyanarra az időpontra, amire nekem volt már foglalásom a Ryanairnél, így történt, hogy szinte azonos időben indultunk Ferihegyről Dublinba, de két különböző járattal. 

Az előre megigényelt autót a dublini repülőtéren kellett átvenni. Mire én is megérkeztem (elég sokat késett a gépem), addigra N mindent elintézett és "Zebrina" feliratú táblát lengetve várt a kijáratnál, mint amolyan fontos személyiséget szokás. 

Megkerestük a kocsit, ami legnagyobb meglepetésünkre jobb kategóriájú volt, mint amilyet kifizettünk, egy négyajtós, automata váltós Hyundai. Késő este volt már, aznapra már csak egy feladatunk volt, épségben megtalálni a szállásunkat. Úgy döntöttünk, nem megyünk rá az autópályára (a szálloda honlapja arrafelé javasolta az útvonalat), hanem N a kertek alatt jön bele  a vezetésbe. Kapóra jött a késő esti időpont. Szerintem a vezetéssel már az első perctől semmi gond nem volt, N csak néha kapcsolta be az ablaktörlőt az index helyett, viszont a szűk utak és a közvetlenül mellettük, mindenféle padka nélkül magasló nyírott sövények elég nyugtalanítónak tűntek így elsőre. Később meg lehetett azért ezt is szokni.

Talán Ashbourne lehetett, ahol megláttunk egy táblát: TESCO 0-24. Ohhh, ide bemegyünk, de azonnalást, mert mardos az éhség. A boldog leparkolást szomorú felfedezés követte: 10-ig volt csak nyitva. A következő táblán mégegyszer meggyőződtünk a nonstop nyitvatartásról. Most akkor mi van? Szerencsére N elhozta az otthoni fél hűtőjét, éhen azért nem haltunk, de ez már csak a szállodában derült ki.

Első két éjszakánkat a tavaly átadott ashbourne-i Marriott szállodában töltöttük. A szálloda kb. 20 km-re van a dublini repülőtértől. A recepciós egy vékonyka kis ír pasas volt, akivel, annak ellenére, hogy egy hangot nem értettem a mondanivalójából, de még szinte azt sem, hogy milyen nyelven beszél (felteszem, angolul, mert ő értette, hogy én mit kérdezek tőle), gyorsan elintéztük a formaságokat. Kicsit elbizonytalanodtam, mi lesz, ha ennyire nem értem a nyelvet, de másnap kiderült, hogy másokat meg lehet érteni, na, akkor jól van. 

A szálloda tiszta, kultúrált, csilivili, süppedőszőnyeges modern szálloda, elsősorban üzleti célú utazóknak tárgyalótermekkel, internet-szolgáltatással, mindenféle modern megoldással felszerelve. A szobát kártyával lehet nyitni, amit aztán az ajtó melleti kütyübe kell behelyezni, mert másképp nincs elektromosság a szobában. Ha valaki akksit, telefont akar tölteni, akkor először is legyen egy átalakítója, ami nekünk akkor még nem volt, de a fürdőszobai konnektorba be tudtuk dugni az elosztót. Más kérdés, hogy mihelyt a villanyt lekapcsoltuk, lekapcsolt a töltés is, erre oda kell figyelni. Szokni kell a takarékossággal egybekötött jómódot!

Bent óriási, kényelmes ágy, rajta 6 (azaz hat darab) hatalmas párna, máig azon gondolkodom, minek két embernek annyi, de biztos van magyarázata. Egy biztos, jól mutatott az ágyon. Az ablakok nem nyithatók, légkondícionálás van, ez nem kis gondot okoz a dohányos vendégeknek, mehetnek le a parkolóba bagózni. Az ötödik emeletről!

Minden szálláson, itt is és később a B&B-ben is kávézási-teázási lehetőség van a szobában, vízforraló, cukor, kávé, tea, tejszín mellékelve, árban benne foglaltatik. Nekem ez (is) nagyon tetszett. Ezt a szállást egyébként családtagoknak járó kedvezményes áron vettük igénybe.

A nagyképernyős tévén nem csak a műsort lehet nézegetni, hanem a személyre szóló üdvözlet mellett le lehet kérdezni a szálloda szolgáltatásait és nem utolsósorban a vendég fogyasztásának állását is. Ez már a XXI. század, akárhogy is nézzük!