Lengyelország 3. nap/1 - Giewont

Ezt a napot sokáig nem fogom elfelejteni.
János már tavalyelőtt pedzegette, hogy az edzettebbeknek szervez egy kirándulást a Giewontra. Ez egy hegycsúcs Zakopane fölött 1894 m magasan. Ellentmondást nem tűrően bejelentette, hogy én biztosan részt fogok rajta venni, én meg, talán büszkeségből, meg kíváncsiságból is, belementem. Olyan sok hasonló korú vén csaj volt ott, meg kellett nekik mutatni.  Tettem azért egy halovány kísérletet, hogy talán mégsem kellene mennem a csúszós cipőm miatt, de magam sem gondoltam komolyan.

Hatan indultunk útnak, 3 fiatalabb (Gabó 36, Gábor 43 és a lánya, Betti, aki 16 éves), 3 idősebb. Én voltam az idősek közül az egyik, János a másik, és egy Zsófi nevű kis nő a harmadik. Zsófi asszem 2 évvel idősebb nálam, alacsony, egy deka fölös nincs rajta. Régóta ismerem, nagyon aranyos.
Az út elejét ismertük múltkorról, amikor felsétáltunk a Kalatówki túristaházhoz. Most nem álltunk meg ott, hanem továbbmentünk a következőig, a Kondratowáig. Eddig az út elég könnyű volt, szép erdőn, egyre havasabb köves úton vezetett felfelé.
A csúcsig már nem volt több túristaház. A Kondratowánál csokit ittunk, ettünk, aztán nyakunkba vettük a hegyet. Tulajdonképpen itt kezdődött a durva rész. Én már itt az elején úgy éreztem, hogy képtelen leszek felmászni a csúcsra. Tulképp vissza is fordultam volna, csak az tartott vissza, hogy az eredeti terv szerint nem ugyanerre jön vissza a csapat, hanem a másik oldalon fog leereszkedni. Na, meg a büszkeségem.
A táj gyönyörű volt, már amennyit láttam belőle, mert folyamatosan az orrom elé kellett figyelni. Eredetileg egy egy kőből kirakott túristaút, ámde most magas hó állt rajta. Én a csúszós cipőmben eléggé szenvedtem, főleg, hogy az emelkedés is elég tetemes volt. Ha a János nem ad egy túrabotot, talán még most is ott menetelnék. Időnként a hegyről lefolyó patakban trappoltunk, az egész biztonságos volt, mert nem csúszott, mint a hó, csak teljesen átáztatta a cipőnket és a nadrágunk alját. Egyszer-egyszer megálltunk pihenni, akkor ittam az ice tea-ből, amit a túristaházban vettem. Kétszer úgy éreztem, hogy elhányom magam, émelyegtem. Utólag jöttem rá, hogy ez mindkétszer a teaivás után jött rám. Zsófi és János nagyon rendesek voltak, mögöttem jöttek és bíztattak, mert akkor már nagyon káromkodtam. :) Éreztem, hogy meg KELL csinálnom, mert innen egyedül már nem fordulhatok vissza biztonsági okokból.

 
Jánoson láttam, hogy neki is nehezére esik a mászás, Zsófi viszont végig zokszó nélkül tette meg a távot. Nagyon csodálom érte. A fiatalokat annyira nem viselte meg, ők jóval előttünk mentek, időnként bevártak, később azt sem. Gábor meg hol ide cikázott, hol oda, mindig ezt csinálja, honnan a fenéből van ennyi energiája, nem tudom.

Fázni egyikünk sem fázott, hanem inkább ömlött a víz a hátunkról, jól szétáztatva a ruhánkat belülről. Kb. 2 óra telt el ezzel az erős mászással. Akkor már láttuk a Giewont csúcsot, tetején egy nagy keresztttel. Nemsokára felértünk a gerincre. Csodálatos volt a látvány. Láttuk, hogy Gabó és Betti már a kb. 80 m-rel magasabban levő kereszt felé tart.

Itt volt egy útjelző tábla, de a lefelé vezető úton, amerre le akartunk menni, nem voltak nyomok és egy tiltó tábla is ki volt téve, így arra biztosan nem akartunk útnak indulni. Mert azt eldöntöttük, hogy ennél feljebb már nem megyünk. Azért valamivel még feljebb másztunk, hogy valahogy megtudakoljuk Gabótól, lát-e onnan fentről utat másmerre lefelé. Leültünk egy szárazabb fűcsomóra, amiről a szél már felszárította a havat és megpróbáltunk Gabóval telefonon beszélni, de nem volt térerő. Itt üldögélve piszkosul elkezdtünk fázni, mert hatalmas szél volt és mi nem mozogtunk, a cipőnk pedig totál át volt ázva a hótól és a pataktól, a hátunkon a ruha meg az izzadságtól.

János felvett a hátijából egy száraz inget, nekem meg adott egy jó meleg, száraz gyapjúzoknit.
Aztán nemsokára láttuk, hogy Gabó elkezd lefelé ereszkedni a meredek csúcsról. Kiderült, hogy csak ő tudott felmászni, Betti a kirakott láncok segítségével sem, Gábor, az apja, meg csak érte ment, nem is kísérelte meg a felmászást. Amikor mindenki együtt volt, megtanácskoztuk, hogy fentről sem látszott másik út, kénytelenek vagyunk hát ugyanazon az úton visszamenni, ahol jöttünk.

A lefele út a felfeléhez képest még egy fokkal szörnyűbb volt. Felfelé elég biztonságosan lehetett haladni az előző lábnyomokban. Lefelé viszont nem, mert állandóan kicsúszott alólam a lábam, amikor a lábnyomokba próbáltam lépni. Amúgy is félő volt, hogy a köves túristaúton elesünk, ami ugyan alig látszott ki a hóból, de ahhoz épp eléggé, hogy adott esetben kitörjük rajta a lábunkat, beüssük a fejünket. Így hát úgy döntöttem, hogy inkább az út mellett a szűz hóban lépkedek lefelé, mint egy birodalmi lépegető, ahogy János megjegyezte. Ebben meg az volt a baj, hogy minden második lépésnél combig elsüllyedtem benne. Itt már nem számított, hogy vizes leszek-e, mert már a bugyimból is folyt a víz a seggreülések következtében. Mindenem szét volt ázva. Szerencsére az erőltetett menettől inkább melegem volt, a vizes holmik ellenére.
Volt olyan, hogy a lábam elsüllyedt combig és valahol a hó alatt becsúszott 2 kő, vagy 2 gyökér közé, nem tudom, de alig tudtam kihúzni. Egyszer majdnem bent maradt a hó alatt a cipőm. És hát voltak olyan meredek szakaszok, ahol nem tudtam az út melletti szűz hóban menni, mert nem volt annyi hely. Ott rém lassan, óvatosan araszoltam az előttem járók nyomában.
Lefelé gyorsabban haladtunk, de nagyon fárasztó volt ez is.
De mindennek egyszer vége szakad, a mi önként vállalt megpróbáltatásainknak is. Az már meg sem kottyant, hogy az alsóbbik túristaház utáni szakaszon megint elkapott egy felhőszakadás.
(A képek csalósak, nem látszik a nagy hó és a meredekség sem.)

Lengyelország 2. nap - Krakkó

Reggel megint csak az időjárástól akartuk függővé tenni, hogy aznap mi lesz a program. Jó idő esetén egy elég erős hegymászós túra volt betervezve. Esős időben pedig Krakkó, mondván, hogy egy városban mindig inkább be lehet állni az eső vagy rossz időjárás elől valahova. Végül mégis inkább az előző napi átázott cipők száma alapján döntött úgy János, hogy menjünk inkább Krakkóba, mert ez a kirándulás lájtosabbnak ígérkezett a hegymászáshoz képest. Én egyáltalán nem bántam, hogy Krakkóba megyünk. Az idő gyönyörű, napos, meleg volt, ezért dupla zoknival belebújtam a szanaszét ázott cipőmbe és reménykedtem, hogy nem fogok megfázni. (Nem fogtam, semmi gond nem volt vele, estére jól kiszáradt a cipő.)

Először M. János javaslatára felkerestünk egy Krakkóhoz közeli kolostort. A templomban folyamatosan folyt a ceremónia. Ezt máshol is megfigyeltük, hogy egész késő estig nyomatták a misézést. Valaki szerint óránként vannak a misék. Lehetséges, mert nem csak vasárnap volt, hanem Pünkösd is.
Szép, rendezett kolostor volt, az én ízlésemhez képest túlságosan is. A kolostorudvaron cukrászda, szuper WC.

Krakkóban jó kis vasárnapi-ünnepnapi hangulat fogadott. A Wawel alatti buszparkolót éppen átépítik, így egy kicsit kacskaringózni kellett a busszal, amíg találtunk egy megfelelő parkolóhelyet. Sokkal több időnk volt, mint másfél évvel ezelőtt, ehhez képest alig valamivel többet láttam. A Fő teret most másik irányból közelítettük meg, így láthattuk az óvárosnak az egyetem felőli részét és a Barbakánt is. Az utcán népviseletbe öltözött férfiak muzsikáltak, sok volt az élő szobor, a fagyi- és bóvliárus. A Fő téren gyermekprogramok is voltak, két nő hatalmas szappanbuborékokat eregetett, amit a gyerekek megpróbáltak elkapdosni, közben jutalmul tele lett a szemük szappanlével.

Kicsit körbejártunk még a téren, aztán inkább egy sörözőfélét próbáltunk keresni valamelyik kis utcában. Érdekes, hogy alig találtunk. Végül a Wawel aljában ültünk be egy kerthelyiséges, akarom mondani utcaihelyiséges (hogy mondják az ilyet?) étterembe, ahol enyhén retrohangulatú szervezetlen, ámde ölég drága önkiszolgálásban volt részünk. Nincs kedvem részletezni, szervezésből 1-es, átvágásból 4-es. Csak azért nem 5-ös, mert nyilvánvaló volt, de nem vitatkoztunk.  Na, de mi azért jól bírtuk érezni így is magunkat.

Aztán felmentünk még a Wawelba is kicsit körülnézni. Ezúttal be tudtunk menni a székesegyháznak abba a részébe, ami ingyenes volt, nagyon szép és érdekes, érdemes lenne utánaolvasni. Zia, készülj, megyünk Krakkóba hermelines nőt nézni és kicsit jobban elmélyedni a látnivalókban. Erős hiányérzetem van ugyanis. Azt hiszem, a pünkösdi tömeg volt egy kicsit több a kelleténél.
Innen még lementünk a vár aljába a tűzokádó sárkányt megbámulni, elsétálni a folyóparton a lezárt parkoló mellett, átmászni a kerítésen, felfedezni egy szupermarkecos ház tetején a panorámaéttermet, megkívánni egy nagy adag fagyit benne, kilátással a Wawelra, izgalommal a gyomrunkban, hogy nem érünk vissza a buszhoz időben. (Visszaértünk, mert sokkal közelebb voltunk hozzá, mint hittük, kár volt a gyomoridegért.)
Itt történt egy vicces dolog. A panoráma étterembe egy spéci lift visz fel. Beszálltunk 4-en, nem indult. Kiszállt a Gabó, nem indult a lift. Kiszállt a Gábor, nem indult a lift. Kiszállt a János, maradtam én a liftben. Erre fogta magát a lift és elindult. Haha, én egyedül utaztam, a többiek 8 emeletet másztak a fagyijukért/sörükért.

Lengyelország 1. nap/2 - közjáték

Majdnem elfelejtettem az első napi izgalmunkat még mindenek előtt.

Pyzówka falu szélén van egy kis híd, amely a vasútvonal fölött halad át. Ez a híd már másfél évvel ezelőtt is megtépázta egyes gyengébb idegzetű túratársunk idegeit, ugyanis a falu felől az út 90 fokban kanyarodik rá. Ezen az úton mindössze egy személyautó fér el kényelmesen. A múltkori sofőrünk nagyon ügyesen rá tudott a hídra kanyarodni a nagy busszal némi próbálkozás után. Ám a mostani, szerintem kissé félszeg és kevésbé talpraesett sofőrünk hiába próbálkozott. Tudni kell még azt is, hogy a hídra vezető út földút és némi magaslaton van, tehát ha egy hatalmas busszal ügyetlenkednek rajta, akár még le is fordulhat az útról és fejreállhat az útmenti árokban. Nem könnyítette meg a sofőr dolgát a felázott talaj és a buszban sikítozó középkorú hölgyek riadalma sem.
Az lett a vége, hogy a sofőr feladta a küzdelmet. Ámde visszafordulni nem lehetett a szűk kis úton, így hátramenetben volt kénytelen kievickélni egészen a falu első néhány házáig. Egyébként ez a falu tipikusan "szétszórt falu", mint az írországi Doolin, vagyis a házak a dimbes-dombos terepen igen távol állnak egymástól.

Szóval eljutottunk a dombtetőn az első néhány nagyon szép, nagy házhoz. A műút itt majdnem a dombtetőn halad, a házaknak sehol nincs kerítésük. Ideje volt valahogy megfordulni a böhönc autóbusszal. Sofőrünk befarolt egy lejtős telekre, hogy megforduljon, ámde a busz kerekei egy picikét lecsúsztak a ház kocsibeállójáról és veszélyesen közel kerültek néhány fenyőféleséghez. Újabb visongás kezdődött a buszban a hölgyek által. Végre kinyitotta az ajtókat, a népség gyorsan leszállt és azonnal elkezdte mindenki osztani az észt, hogy mit kellene csinálni.

A sofőr még néhányszor megkísérelt kijönni a szorult helyzetből, de a kerekek kipörögtek és a busz meg sem moccant, illetve még kicsit lejjebb csúszott a mögötte álló ház felé. Ekkor a férfiak nekiveselkedtek, "mi majd kitoljuk innen ezt a buszt!". Mögéálltak 6-8-an és elkezdték tolni, én meg a frászt kaptam, hogy melyikükre fog majd rácsúszni a busz hátrafelé. A marhák! Persze mintha egy légy akarta volna a buszt megtolni.
Közben előkerültek a háziak és a környékbeliek is és megkezdődött a tanácskozás.

A vége az lett, hogy előkerítettek a faluból egy traktort, ami ki tudta húzni a buszt az útra. Itt volt még egy kis frász, mert a nagy böhöncnek még ez sem volt elég, alig tudott beállni rendesen irányba a szűk úton, eközben nem egyszer úgy megbillent, hogy a bal első kereke a levegőben forgott, a talaj fölött fél méterre. El sem akartuk hinni, amikor végre elindult velünk a busz az ellenkező irányba. Másfél óra telt el és mi még mindig Pyzówkában voltunk.

Lengyelország 1. nap/1 - Morskie Oko

Ugyanolyan jól éreztem magam most Lengyelországban, mint másfél évvel ezelőtt. Egy Pyzówka nevű faluban laktunk, ugyanott, mint korábban. A szállás egy családi vállalkozásban lévő panzió igazi vendégszeretettel, mintha a saját barátaik lettünk volna és nem holmi fizetős vendégek. Bőséges reggelit és vacsorát kaptunk. Nagyon-nagyon finom felvágottaik, sonkáik, sajtjaik, salátáik vannak. A szobatársam egy meglehetősen furcsa 59 éves nőszemély volt, aki utolsó pillanatban került be a csapatba valakinek a valakijeként.

Első napon az a döntés született, hogy elmegyünk kirándulni a lengyel Tátra egyik legszebb helyére, a Morskie Oko nevű gleccsertóhoz.

A természetvédelmi terület szélén van egy nagy parkoló a gépjárművek számára. Innen már csak vagy gyalog, vagy lóvontatású ekhós szekerekkel lehet megközelíteni a tavat. Azt már előre tudtuk, hogy ez nem lesz a legmegerőltetőbb túránk, 6 km oda, ugyanannyi vissza folyamatosan emelkedő betonúton.

Az idősebbek elég hamar felszálltak a szekerekre, én persze nem, hogy nézne ki az. Nagyon szép környezetben caplattunk felfelé, néha el-eleredt az eső. Feljebb már hófoltok is voltak, később összefüggő hótakaró, ami jócskán gőzölgött, amikor a nap néha kibukkant a fellegek mögül. Érdekes látvány volt. Utunkat végigkísérte a fentről lezúduló patakok moraja. A patakparton több szarvast is láttunk.

Azért jócskán elfáradtunk, mire a tó melletti túristaházhoz felértünk. Nagy, sötét tó, körülötte havas csúcsok. A tó fölött van egy ún. Felső-tó is, ami alulról persze nem látható. Ide fel akartunk volna menni, de a múlt héten esett friss hó miatt ebből nem lett semmi.

Szerencsénk volt, fent gyönyörű napsütést fogtunk ki. Lefelé viszont kb. félúton jártunk, amikor elkapott a jégeső és esőkabát ide, vagy oda, iszonyúan eláztatott minket, amint erőltetett menetben trappoltunk lefelé a műúton, miközben fejünkön kopogott a jég. Az út úgy fehérlett a jégszemektől, mintha hó esett volna. Persze a szekérre juszt sem szálltunk fel, bár akkor már teljesen mindegy volt.
Aztán lent a buszban az is kiderült, hogy nem véletlenül merített ki minket ez a kirándulás, ugyanis nem 6, hanem 10 km volt a parkolótól a Morskie Oko, így összesen 20 km-t tettek meg az edzettebbek aznap.