Toscana 2011, 2. nap

(vasárnap)

Reggelente a tájat erős pára borította. A nap éppen az ablakunkkal szemben kelt fel.
A medencét ilyenkor takarította egy ember, aki éjszaka kirakott egy medencetisztító kütyüt, ami fel-alá mászkált a medencében és kluttyogó hangot hallatott, amikor éppen a vízfelszínhez közel került. Ez az eszköz reggel le lett állítva.

Lucca
A társaságból a többség még egyáltalán nem járt Toscanában, vagy csak nagyon régen. Luccában még én sem.
Helyes kis város, a régi városrész fallal van körülvéve, ennek tetején nagy fák sorakoznak. Talán emiatt volt, hogy - bár anblock felhívta rá többször a figyelmet, hogy milyen érdekes - összekevertem ezt az árnyas sétányt a Guinigi toronnyal, ahol néhány nagylombú fa nő magasan a város felett. Emiatt aztán nem is kerestem a tornyot, amit nagyon sajnálok, hogy nem láthattam és nem mászhattam fel rá, bár arra valszeg nem is lett volna idő.
A városfalon éppen valamilyen motoros felvonulás zajlott.
A kis ovális alakú Piazza dell'Amfiteatrón viszont sikerült átsétálni. Megkerestük Puccini szobrát a Corte San Lorenzón, ahol a szülőháza áll és ittunk egy elég furcsa jeges kávét ennek örömére. A Piazza Napoleone, nevéhez híven engem Franciaországra emlékeztetett, mert a teret szegélyező platánok ugyanúgy voltak megcsonkítva, mint ahogy azt Franciaországban teszik. Itt is volt egy csicsa körhinta, mint Firenzében a Piazza della Repubblicán.

Pisa
Bár már jártam Pisában a Csodák terén, azért nekem is tudott újat nyújtani, mert felmásztunk a Ferde toronyba, ahol még nem voltam. Érdekesek a fal mentén belül a lépcsők, mindig azon az oldalon vannak kikopva, amerre dől a torony. Felfelé nem volt gond, de lefelé egy frászban voltam, mert csúszott a szandim talpa és féltem, hogy lezúgok a síkosra koptatott lépcsőkön.
Lent a téren az emberek vicces fotókat készítettek egymásról, ahogy látszólag tartják, vagy éppen megdöntik a ferde tornyot.
Mivel a toronyba délutánra szólt a jegyünk SzZsuszával, az egész csapat kiült egy közeli étterem teraszára. Nagyon meleg volt, ilyen jól még sosem esett egy nagy tál zöldség, mint ott. A Guinness is megvolt, úgyhogy kerek lett a világ. A pincérek között volt egy feltűnő alak, egy szép szőke herceg. Mindannyian őt figyeltük és tanakodtunk, hogy megkérjük, hadd fotózzuk le. Nem volt gond, kiderült, hogy a pasas színész és övé az étterem. Nagyon kedves volt, egyáltalán nem hordta fenn az orrát (milyen vicces ezt így leírni)

Lajatico: Teatro del Silenzio
Lajatico híres szülötte Andrea Bocelli, akinek családja a mai napig a kisvárosban él. A város melletti egyik domboldalon egy érdekes szabadtéri színház van kialakítva Bocelli tiszteletére, ahol az énekes minden évben fellép (rossz nyelvek szerint fehér lovon érkezik a tett színhelyére :) . Előre rákerestem a Google Earthön, ahol csupa olyan képet találtam, amelyeken egy kis tó közepén egy hatalmas emberi fejet ábrázoló szobor látható, alighanem Bocellit ábrázolja. Ehhez képest nagy meglepetés ért, mert a fejet eltüntették és új szobrok jelentek meg, ezúttal nem a tó közepén, hanem a szélén levő durván megmunkált kövek tetején. Elég furcsa, rikítóan színes, jópofa modern szobrok, bár szerintem a környezethez nem nagyon illenek. Ettől függetlenül mégis nagyon érdekesnek találtam. Annyira új lehet a dolog, hogy a környéken kiaggatott plakátokon is még a régi környezet látható. A tó közepére is került egy új alkotmány.
Elhúztuk az időt, ezért a lajaticói étteremre szavaztunk az otthoni főzés helyett. Ennek én külön örültem, mert tervbe volt véve egy bolognai spagetti jó szokásom szerint. Persze azért egy kis limoncelló, majd egy kevés enyhe toszkán vörösbor is lecsúszott a gigánkon.

Toscana 2011, 1. nap

(szombat)

Ez a nap az odautazásról szólt.
Reggel fél 6-kor találkoztunk a Széna téren. 8-an utaztunk egy 9 személyes kisbusszal.
Az utastársak közül csak egyvalaki nem foglalkozik fotózással, PZsuzsa. Az összes többi igen, így hát elkezdtünk beszélgetni, akinél volt, megmutogatta a képeit. Gyorsan röpült az idő.

A szállásunk Toscanában Lajatico mellett az Il Casino nevű házban volt, egy domb tetején, 180 fokos panorámával a környező dimbekre-dombokra.  :) Ezek a dombok minden nap változtak, nem csak a fényhatások miatt, hanem azért is, mert a rajtuk termő szénát szorgalmasan és folyamatosan takarították be, így ami egyik nap még zöldellő, lilás virágokkal teli volt, az másnapra csíkos mintát vett fel, mert a betakarító gép így rakta le a learatott anyagot. Ezt aztán harmadnap egy másik gép szép kockákba, vagy gurigákba tömörítette. Ahol gabona volt a földeken, ott a szellőben a gabona selymesen hajladozott, gabonafélétől függően a zöld különböző árnyalataiban, vagy szép sárgában játszott.
Pipacsot már nem sokat láttunk, a napraforgó pedig még csak arasznyira bújt ki a földből, viszont egész Toscana sárgállott a seprűzanót nevű cserje virágaitól (nekem ugyanez a növény éppen idén télen fagyott ki a kertben). A pinea és ciprussorokkal nem tudtunk betelni.
A szállás közelében volt egy apró tó, ahonnan minden este eszméletlen békakoncertet hallgathattunk.
Az időjárás egy fokkal melegebb volt a kellemesnél, végig 32-35 fok körül volt nap közben. Mászkálós nyaraláshoz sok, legközelebb inkább május elején mennék (és akkor még az íriszt is meg tudnám csípni Firenzében).
Az emberek nyugisak, kedvesek, a falvakban érdeklődők, kint ülnek a padokon az árnyékban és traccsolnak. A nagyobb városokban a hőség ellenére rengeteg a túrista, de ezzel nem mondtam újat.
Megbeszéltük, hogy az általános napirend a következő lesz:
Mindennap valaki magára vállalja a naposságot, aki Mortennek segít a reggeli és a vacsora előállításában, mosogat, rendet rak a konyhában. SzZsuzsa szerint a jele a szívószál legyen, merthogy aznap ő szív. :)
Ebből már gyanítható, hogy az Il Casino egyik apartmanjában laktunk. Az apartmanban 3 szoba volt, 2 fürdőszoba és egy tágas konyha. Az ablakunkból a dombokra láttunk és egy medencés teraszra. Távolabb az egyik dombon Lajatico, még távolabb jobbra Volterra. Pazar volt!
Aznap nem főzőcskéztünk, hanem Lajaticóban vacsoráztunk a városkának a kevésbé reprezentatív alsó végében.

Az ott szemben Lajatico

Velence, 4. nap

2011. március 14.

Utolsó nap kicsit több pára nézett ki az előző napi eső miatt, ezért a közös rántottareggeli után kiözönlöttünk a Szent Márk térre fotózni. A csomagok már össze voltak készítve, a szállást 11-ig kellett elhagyni, ezért megbeszéltük, hogy mindenki megy a feje és jóérzéke után, 3/4 11-kor találkozunk a szállás előtti kis téren (amit imádtam egyébként).

Mivel a pára inkább a nyílt víz fölött gyűlt össze, a Santa Maria della Salute alig látszott, ezért én elrohantam a vaporettóhoz, hogy felkeressem az Accademia hídját abban a reményben, hátha tudok néhány ködbe vesző ívet fotózni, mivel ez a híd nincs messze a nagy víztől. Sajnos rosszul számítottam, itt már alig volt pára. Viszont a híd tetejéről megláttam egy tengerjárót bekúszni a kikötő felé, ezért nyakamba szedtem a lábam és átrohantam a Dorsoduro negyed túlfelére, a rakpartra, hogy lencsevégre tudjam kapni a hajót. Erre még sohasem jártam, a rakpart alig 50-100 méterre volt az Accademiától. A hajót nem késtem le, de mégsem lehetett róla jó felvételeket csinálni, mert túl messze volt a parttól.

Ha már ott voltam, kíváncsi lettem, hogy körbe lehet-e járni ezt a földnyelvet. Igen, körbe lehet. A csúcson van a vámház régi épülete, előtte egy üvegkalitkában hófehér fiúszobor áll, kezében egy békát tart. Nem sokat gondolkodtam, miért van a szobor kalitkában, biztos így védik az időjárás viszontagságaitól. Később, amikor mentünk az állomásra, a vaporetto fedélzetéről felfedeztem, hogy a fiúról leszedték a kalitkát, akkor úgy látszik, csak éjszakára védelmezik. Ennek a fiúnak egyébként borzalmas a tartása, öregkorában problémája lesz a derekával!

Amikor végeztem a vámház körbejárásával, átvaporettóztam a túloldalra és elkezdtem visszaszivárogni a Szent Márk tér felé. Ekkor találtam rá egy igen érdekes gondolakikötőre közvetlenül a tér mellett. Legalább 25-30 gondola ringatózott itt több sorban egymás mellett, pazar látvány volt. Japán túristák százai álltak sorba és a gondolák folyamatosan szedték fel és vitték őket szanaszét a csatornákba. Ez itt nagyüzem volt, egy főgondoliere dirigálta a műveleteket.
Lassan vissza kellett menni a szálláshoz. A csomagokat átvittük Nikoszék családi szállodájába, a Hotel Doniba, ahol estig tárolhattuk őket.
 

Ezután újra áthajókáztunk a San Giorgio Maggioréra és ezúttal sikeresen meghódítottuk a tornyot, habár a látvány meg sem közelítette azt, amikor szép napsütés van. Helyette inkább jó szürke volt az idő.
Aztán újra a Szent Márk tér következett, megcsodáltunk egy idős festőt, ahogy velencei hangulatképet varázsolt pár perc alatt a papírjára. Közvetlenül mellette giccsparádés bódé, nem zavarták egymás vevőkörét, gondolom.
A Szent Márk téren Zsuzsa majdnem rávett, hogy üljünk be a méregdrága Florianba egy kávéra, de végül leszavaztuk. Valahogy megint megtaláltuk a La Fenicét, de továbbmentünk, mert a csavartlépcsős Contarini palotát kerestük, amit jól eldugtak, de azért meglett. Elég kiábrándító a környezete, egy pici beugróban van, nagylátószögű obi nélkül nem is nagyon lehet befogni. Itt vettem észre, hogy nincs meg az objektívvédő sapkám. Kicsit idegbajos lettem a gondolattól, hogy hova fogom tenni úgy a gépemet hazáig, hogy ne menjen tönkre az obi védelem nélkül. Sugi és Gyuri valahova eltűntek, mi többiek visszamentünk a La Fenicéhez, mert ott még megvolt a cucc. Ott derült ki, hogy egész végig nálam volt, csak becsúszott az útikönyv lapjai közé. Huhh.
Furcsa volt az időjárás, állandóan változott, a nap hol kisütött, hol elbújt a felhők mögé és minden azonnal szürke lett.

Velencei kirándulásunk utolsó fejezete a Ghetto megkeresésével kezdődött. Azt hittem, hogy most többet fogok látni a Ghettóból, mint ősszel, de nem, úgy látszik, ez a városrész tényleg ilyen picike. Az ember csak átsétál a kis utcákon, kiér a terecskére, ott bámulászik egy kicsit, aztán kész, már nem is a Ghettóban van, hanem a Cannaregio városrész nagyon kellemes, nagyon szimpi fősétányán, a Misericordián. A többiek is el voltak ragadtatva, végre egy olyan városrész, ahol nem fél méter széles az utca. Perszehogy Velencéhez az is hozzátartozik, de azért jólesik néha nagyobb levegőt is venni és azt itt lehetett. Még ilyen alkonyati szürkeségben is tetszett mindenkinek, pedig ők nem látták azt, amit mi szeptemberben, a ragyogó napsütésben úszó, nyugalmas sétányt a kis bárokkal és éttermekkel, a kis szines palotákkal. Persze a vendéglátóipari egységek és a lakópaloták most is ott voltak, csak nem ragyogtak, mert nem sütött a nap. De hangulat, az most is volt.

Ideje volt visszaszivárogni a holminkért a Hotel Doniba. Gyalog elindultunk a Canal Grandéval párhuzamosan a Szent Márk tér felé. Ez is jópofa volt, itt egy széles utcán mentünk, ami nem nagyon jellemző Velencére. Rengetegen voltak, főleg velenceiek, mentek hazafelé a munkából. Jobbra felfedeztünk egy jó kis borozót, ott megpihentünk és ittunk jóféle helyi vörösborocskát, aminek elfelejtettem a nevét.
Nem mentünk végig gyalog, hiszen még mindig a Cannaregio városrészben voltunk. Felpattantunk egy vaporettóra, összeszedtük a cuccot, aztán fel az utolsó vaporettónkra, amivel visszahajóztunk  a Canal Grandén egészen a vasútállomásig. Még annyi időnk volt, hogy megvacsorázzunk a Brekben.
A Breknek mindig nagy a forgalma, de most átlagon felüli volt, mert kb. 100 olasz középiskolás gyerek ricsajozott inkább, mint vacsorázott odabent. Nincs még egy nép, akik képesek mindannyian, ahányan vannak, egyszerre beszélni. Ezek a gyerekek ezt nagyon szorgalmasan gyakorolták!
Azért jutott nekünk is étel, asztal is nagyjából, bár a melegpultot képtelenség volt megközelíteni. Aztán amikor végre felkerekedtek a kölykök és elmentek, szinte zavaró lett a csend az étteremben.
Visszafelé a vonatút két szempontból volt említésreméltó. Egyik, hogy mind a hatunknak egy fülkében kellett elférnünk csomagostól együtt, mert nem volt másik üres fülke. Először lehetetlennek tűnt a feladat, elképzelni nem tudtuk, hogy fogjuk elhelyezni a cuccokat, magunkról már nem is beszélve, de végül sikerült. Másik, hogy most nem fűtöttek olyan eszeveszetten, úgyhogy többet tudtunk pihenni, mint odafelé útban. Így egy kissé visszatért a hitem a vonatozásban, amit kezdtem már kissé elveszíteni.

Velence, 3. nap

2011. március 13.

Harmadik napunkon a Canal Grande másik oldalát, egyik kedvenc sestiere-met akartuk bejárni, a San Polo negyedet.
Az idő már reggel sem volt bíztató, tudtuk otthonról, hogy vasárnapra esős időt ígérnek és nagyon úgy nézett ki, hogy igazuk lesz. Lestük a ködöt az ablakból, legalább azt hozzon magával a rossz idő, de csak némi reggeli pára volt.
Sugi és Gyuri már rögtön induláskor elkavarodtak valamerre, mi többiek elindultunk gyalog a Rialto felé. Olyan szerencsénk volt, hogy pont útba esett a Bosch kiállítás helyszíne, csak még túl korán volt megnézni. Jól megjegyeztük a helyet, hogy majd ide visszatérünk később. Viszonylag kora reggel és vasárnap volt, alig volt még ember az utcán. Viszont az egyik téren láttunk egy 24 órás koporsókészítő műhelyt, belestünk a nyitott ajtón. Gyuri telefonált, hogy eltévedtek, találkozzunk a Rialtónál.

A fiúknak akkor kezdett először elegük lenni a szűk sikátorokban mászkálásból.
Az utcák, sikátorok kövezetének rései még tele voltak a karneváli konfettikkel, ez inkább érdekes volt, mint zavaró, viszont több szemetet láttam az utcákon szanaszét, mint a korábbi látogatásaim során. A csatornák is néhol bűzlöttek, ezen nagyon elszomorodtam, emlékeimben nem ilyen Velence élt eddig.
A Rialtónál átkelve a Canal Grandén, indultunk el a San Polo negyed felfedezésére. Az árusok pakoltak kifelé, az egyik egész jó magyarsággal kínálta a portékáját és nem sértődött meg, hogy nem vettünk semmit tőle. Sugi itt végre talált olyan millefiori szettet, amilyet keresett (fülbevaló + medál), így helyrezökkent az ő kedve is.

Elérkeztünk a Frarihoz, legalább kívülről láthattam, aztán a Scuola Grande di San Roccóra is tudtam vetni egy vágyakozó pillantást. Ez a mostani út nem erről szólt, így csak kívülről pislantgattam reája.
Ebben a negyedben volt egy restanciám még múltkorról, a San Pantalon templom, amit nagyon szerettem volna belülről látni és most volt is szerencsém hozzá, bár csak egy percig, de be  tudtam menni megnézni a szép mennyezeti freskóját.
A Santa Margerita tér továbbra sem értem, miért olyan kedves sokak számára, nekem most is csak egy volt a sok közül.
Elértük a Dorsoduro negyedet, útközben érintettük a gondolajavító műhelyt. Ennek másával első nap már találkoztunk a Castello negyedben való kóborlásunk során.
Másik kedvencem a San Giorgio Maggiore kis szigete. Átvaporettóztunk abban a reményben, hogy felmegyünk a templom tornyába, de ebédszüneteltek, így hát visszahajókáztunk a San Marcóra és mi is sziesztáztunk egyet a szállásunkon a fiúk nagy örömére.
A délutánt a San Michelén töltöttük, ami a temetősziget. Pont illett a szürke égbolthoz. Ez a temető nagyon érdekes, elsősorban, mert egy teljes sziget, a temető falai a sziget szélén vannak, körbejárni csak belülről lehet. Olyan, mint egy erődítmény. Mikor előző nap elhajókáztunk mellette, elég hátborzongató látványt nyújtottak a falban lévő kapuk, amelyekhez csak hajó tud odaállni, feltételezem, hogy temetéskor ezeket a kapukat használják. Ezeken keresztül csak egyirányú a közlekedés... Egyedül a vaporetto állomás az, aminek láttán nem borsódzott a hátam. A temetősziget és a Fondamente Nuove rakpartja között félúton, a vizen áll egy szobor, két alak, az egyik a temető felé mutat. Nem néztem még utána, pontosan kiket ábrázol, de meglepő volt, sehol nem olvastam még róla.

A falakon belül a temető nagyon szép. Több részre oszlik, van pl. egy kolumbáriumos rész, az hatalmas, olyan, mint egy panellakótelep, csak itt nem élő emberek laknak. Először nem értettük, hogy miért vannak kétlábú létrák minden "utcában", de aztán persze leesett, hogy a felső szinteket csak a létrával lehet elérni.
Nagyon megható a gyerektemető, minden kis síron valami jellemző tárgy volt elhelyezve, persze időtálló anyagból kifaragva, egy focilabda, baba, ilyesmik. Egyébként is divat, úgy láttam, hogy a sírokon mindenhol van valamilyen szobor, ezek egyediek a tehetősekén, és sok egyforma szobrot is láttam pl. János Pál pápát ábrázolót, ezeket nyilván sorozatban gyártják. És minden egyes síron, kriptán és urnafülkén ott van az elhunytak fényképe.
Megtaláltam egy magyar ember sírját is a temető egyik leválasztott részében, ez a rész valószínűleg a külföldieknek van fenntartva, mert több külföldi illetőségű sír is van ott. Próbáltuk megtalálni híres emberek sírját, de mivel nincs kitáblázva (amit nem csodálok, hogy nézne az ki), nem találtuk meg őket, kivéve egy híres orosz balett-táncosét.
Szemerkélt az eső, amikor otthagytuk a holtak birodalmát. Sugi és Gyuri hazament enni, mi pedig elhatároztuk (nem kis szerepem volt benne), hogy megkeressük a Teatro La Fenicét  és megpróbáljuk megnézni belülről, ha már így elromlott az idő. Gondoltam, a velencei boltosok biztos tudják, merre kell menni a Szent Márk térről, de sajnos tévedtem. Utólag kiderült, hogy hatalmas vargabetűt írtunk le, mert összevissza küldözgettek, holott a színház ott van egészen közel a térhez. A vicces az volt, hogy szinte ugyanazt az utat jártuk be, mint tavaly ősszel, pedig tavaly a Rialtótól indultunk. A végefelé többször ugyanazokat az embereket kérdeztem meg, mint tavaly, egy kis étterem pincérére határozottan emlékszem. Eléggé elázva találtunk rá végül a színház épületének a hátsó bejáratára, egy őr azonnal közölte is, hogy ma már nem lehet megnézni, jöjjünk vissza holnap. A főbejáratnál sem mondtak mást. Bakker. Jól eláztunk, mire ideértünk.
A Bosch kiállítást már nem volt kedvünk megkeresni az esőben, inkább hazabattyogtunk.