Horvátország 2015/4 - Dubrovnik és Mali Ston

Dubrovnik kis idegeskedéssel indult, ami egy időre elfeledtette, mennyire vágytam ide. Egyszer már, nagyon régen, jártam a városban, az nagyon szép emlék volt. Legjobban arra emlékszem, hogy az óvárosban szinte tükörfényesre koptatott kövek alkották az utcákat és nem emlékszem tömegre, holott nyár közepe volt. Kíváncsian vártam, hogy most milyen lesz. 

De először parkolót kellett találnunk, ami Dubrovnikban nem egyszerű feladat. Tettünk egy kört egészen az óvárosig, próbáltunk a közlekedési táblákon eligazodni. Végül jóval kijjebb találtunk egy parkolóházat. 

Visszabandukoltunk gyalog az óvárosba. Ezen a napon elég meleg, nyárias időnk volt. 

Tettünk egy kört, amikor beértünk az ódon falak, meg a rengeteg túrista közé. Mi lehet itt főszezonban? Ennyi japcsi Japánban sincs!

Próbáltam visszaemlékezni a régi Dubrovnikra. Mikor kiértünk a kikötőbe, az is beugrott. Nem csak kb. 40 év telt el, de egy háború is volt azóta, hihetetlen és nagyon-nagyon szomorú. A városon a háború nyomai már nem látszanak, legfeljebb annyiban, hogy rengeteg az új tető. Az épületeken mást nem fedeztem fel. Nem mintha szerettem volna látni bármit is, ami a pusztításra emlékeztet. 

Találtunk egy kiállítást, ami a háború alatt készült fotókat mutatta be. Megrázó volt látni a rombolást, a rengeteg halottat. 

Aztán kimentünk a japcsik közé a napfényre.

Ezután jött a hab a tortán. Kiderült, hogy fel lehet menni a városfalra. Hű, és teljesen körbe lehet járni a várost. Ez már valami!

Eltartott vagy két órát, mire körbeértünk. Nagyon jó volt!

Lassan indulnunk kellett hazafelé.
Az útikönyv és Jozo szerint ha valaki halat akar enni, akkor azt Mali Ston-ban tegye meg. Ez tényleg így van, egymást érik a halas éttermek. Kicsit tanácstalanul kóboroltunk, mert az előszezon miatt még itt sem volt forgalom, így a fele sem volt nyitva a halasoknak. Végül csak megtaláltuk a helyünket a Vila Koruna nevű étteremben. Hatalmas hodály volt, a helyekhez képest kevés vendéggel, de voltak vendégek és ez jó előjelnek bizonyult. Az ablakok előtt, belül, nagy víztartályokban halak úszkáltak. Tán ebből választhatnak friss halat a vendégek, nem derült ki.
Kicsit szótlanak voltunk, fáradtak és éhesek. Tanácstalanul néztük az étlapot, próbáltuk kitalálni, hogy melyik étel mit takar. Végül ugyanazt választottuk mindannyian.
M mesélte, milyen finomat evett egyszer, sok apró sült halacskát. És mit tesz isten, pont ilyet kaptunk, méghozzá három jó nagy adagot. Nagyon, NAGYON jólesett! Bár a végét már alig tudtuk legyűrni.

Horvátország 2015/3 - kirándulás északi irányban

Első kirándulásunk még mindig az ismerkedés jegyében zajlott. (Persze melyik nem?)

Északra indultunk el, Dalmácia legfestőibb panorámaútján. Nem volt különösebb célunk, gondoltuk, megyünk egy darabig, aztán amikor úgy gondoljuk, akkor visszafordulunk.

Már rögtön Ploče után muszáj volt megállni. Jobbra az út mellett csodálatos tóvidéket láttunk. Az út magasan vezetett, fentről láttunk rá a kisebb-nagyobb tavak szövevényére. Habár a Bačina tavak összeköttetésben vannak a tengerrel, ezek alapvetően édesvizi tavak. Innen a tenger nem látszik, tán nem is baj, az ember jobban tudja élvezni a látványt.

Aztán az út kikanyarodott a tenger fölé és nagyon hosszan nagyon szép látvány tárult a szemünk elé. Nekünk külön szerencsénk volt, a változékony időjárás gondoskodott a fehér bodros bárányfelhőktől kezdve a haragos viharfelhőkig mindenről és mivel messze elláttunk, mindez egyszerre látszott a tenger és a szemben lévő szigetek fölött. Itt még sütött a nap, ott meg egy sötét sávban éppen esett.
Ezen a részén az Adriának szinte a parton kezdenek tornyosulni a hegyek, nem sok helyet hagynak a településeknek. Hiába ez az egyik legszebb (és legdrágább) rész Horvátországban, aki itt akar nyaralni, az számoljon a nagy szintkülönbséggel. Persze azért kipróbálnám.

Amikor érkezéskor kiértünk a tengerpartra végre, Ploče környékén nagyon érdekes területet láttunk. Ezt most visszaútban igyekeztünk szemrevételezni, a kiadós, ámde kései ebéd után a Teta Olga nevű helyen.
Ez itt a Neretva folyó torkolatvidéke. Hatalmas, sakktáblaszerű vízszintes terület, háttérben a tengerrel. Át-, meg átszövik a kisebb-nagyobb csatornák. És a sakktábla minden mezője más képet mutat. Ez itt narancsliget, az ott zöldséges, amaz ott megint másfajta gyümölcs, vagy zöldségültetvény. Órákig el tudnám nézegetni.

Hazafelé sem panaszkodhattunk a látványra

Horvátország 2015/2 - Klek

Elöljáróban beszámolnék első napi vacsoránkról.

Ahogy az lenni szokott, első nap még nem lakjuk be a konyhát, hanem inkább a környéken keresünk valami hangulatos vacsorázóhelyet. Persze megint Jozo segítségét kértük. 

A közvetlen mellettünk levő épület teraszát javasolta. Kb. 10 másodperc, havaj! Csöppet szemerkélt az eső.

A teraszon senkit nem találtunk, a belső helyiségben egy csomó helyi ülte körül az asztalt. Szemmel láthatóan a tulajék lehettek. 

Mi inkább a teraszt választottuk. A pincér aztán bevallotta, hogy tulajdonképpen nem is nagyon vannak nyitva, de szívesen összedobnak nekünk valami vacsit. Akkor mi még nem is érzékeltük igazán, micsoda nagy szerencsénk van, hogy ilyen kedvesen felajánlották ezt. Halat kértünk roston, spenótos krumplisalátával. Hű, nagyon jólesett. Meg a sörike is utána. (Vagy borika?? Nem, sörike volt az...)

Konoba Kozina, ahol első este vacsiztunk

Jöjjön a környék.

Második nap a képen látható remek időre ébredtünk és rögtön kíváncsiak lettünk rá, hogy hol vagyunk. 

A Villa Tamaris Klek városához tartozik, de picit arrébb, egy félszigeten található. Negyedórás-húszperces sétával lehet a parton megközelíteni a települést. Igazából nem tudom, hogy falu-e vagy város, de olyan pici, hogy inkább a falura szavaznék. 

Mivel az épületek többsége szinte rátelepült a partra, ezért vagy előttük ugrabugráltunk a betonon-köveken, vagy kikerültük az egészet és felmentünk a házak közé. Így sem volt hosszú az út.

Életnek ekkor még nyoma sem volt, a korábban említett szorgalmas tulajok csak a hét vége felé kezdtek mozgolódni. Nagy szerencsénk volt az előző esti vacsival, mert ezen a helyen kívül - mint kiderült - semmiféle vendéglátóipari egységet nem találtunk egy partmenti kávézót leszámítva. Olyannyira, hogy a faluban egyetlen bolt sem volt nyitva. Nem gond, csak akkor eszerint kell a programjainkat megszervezni. (Rögtön Klek mellett fut a bosnyák határ, túloldalán a legközelebbi város Neum, erre rá is láttunk még a szállásunktól is. Ez nagyváros, bevásárlásaink helyszíne lett. Bosznia-Hercegovinának csak egy pici partszakasza van, nem sokkal Neum után már megint Horvátországban van az utazó.)

Onnan jövünk

Klek közepe, a félköríves strand

Az úttörőtábor épületeiből néhány

Olajfaliget a falu közepén

Egy meglepő, többemeletes épület, a Konoba Kula

Érdekelt volna, hogy mi ez,
de jóformán semmit nem találtam róla

Klek nagyon kis álmos település! volt, ebben az időszakban. A boltok bejárata előtt még a tél folyamán a szél által odahordott száraz levelek is ott voltak halomban. A közepén egy üdülőtelep helyezkedik el, pici házacskákkal, mi csak úttörőtábornak hívtuk. De a növények gyönyörűek, minden virágzott, a tengernek igazi Adria-színe volt, a kabócák is húzták a maguk nótáját és olajfák mindenütt.

A település központja egy fess, félköríves strand, itt található a kávézó is. És itt van egy pici kikötő is. Többször megfigyeltük, hogy azért a vizen zajlik az élet, a halászok nem tétlenkednek és azt is megtudtuk, hogy a kora reggeli órákban a kikötőben friss halhoz lehet jutni. Kihaltság ide, vagy oda, az élet nem állt meg ezek szerint mégsem, pedig már azt hittük. :)

Hogy előre rohanjak, mert ide tartozik, utolsó napon reggel M-val elmentünk halat venni, amit aztán ebédre be is faltunk. Ezt nem lehetett kihagyni és szerencsére M vállalta az elkészítését. 

Úgy tippeltünk, hogy a szomszédaink
rákászáshoz készülődnek.

A kosarakat száraz kenyérrel tömték meg.

Halászok Klekben

Ilyen volt...

... ilyen lett

Itt tengődtünk :)

Horvátország 2015/1 - Utazás kontinentális esőben

Újabb rendhagyó bejegyzéssorozat készül, egy év távlatából próbálok visszaemlékezni a 2015-ös horvátországi utunkra.

*****

A nyaralást Dalmáciába terveztük és rögtön májusra. Kezdem a szállással, hiszen - hacsak nem repülővel történik az utazás - mindig az az első. És azért is, mert remek volt. 

A booking.com-on foglaltuk, mert a távolság miatt elég későre volt várható az érkezésünk és este 8 körül már se kedvünk, se idegünk nem lett volna megfelelő apartmant keresgélni a tengerparton. Főleg nem előszezonban.
Késlekedésünknek nem csak a távolság, hanem a kimondottan kellemetlen időjárás is oka volt. Egész nap esett az eső, különben nem csak itt, hanem egész Európában, bár ez minket nem nyugtatott meg. Az eső miatt, különösen horvát részen, állandó sebességkorlátozásba ütköztünk. A 60 km/óra még nekünk is túl kevésnek bizonyult az autópályán. 900 km-t kellett összesen megtennünk Klek városáig a horvát-bosnyák határ mellé.

Jozo, a szállásadónk, minden dícséretet megérdemel. Nagyon okosan vezeti az apartmanházat, nem tolakodó, de mindig ott van, ha szükség van rá. Kedves, szolgálatkész pasi. Szívesen beszélget, de tudja, mikor kell lelépni.
Az apartmanház közvetlenül a tengerparton áll. Mi földszinti apartmant foglaltunk, így nem csak tengerre néző erkélyünk, hanem egyenesen tengerre néző teraszunk volt. Az étkezéseket mindig ott bonyolítottuk. Meg az ejtőzéseket is.
Május lévén alig volt élet a környéken, ami nekünk teljesen ideális volt. Nem csak vendégek nem voltak, de még a szállásadók is most kezdték csak el a házak kinyitását, felkészítését az új szezonra. Jozónak bezzeg voltak vendégei, az apartmanház csak azért nem volt tele, mert a legfelső apartmanok a külföldi haverok tulajdonában vannak, akik Ausztráliából nyilván nem tudják az egész nyarat itt tölteni.
Alkalmunk nyílt nem egy apartmant megnézni a házban, hatalmas is volt köztük, meg kisebb is, mint a mienk. Az épület olyan ügyesen van elhelyezve, hogy minden apartmanból rá lehet látni a tengerre.
Rögtön első nap ámulattal fedeztük fel, hogy kerek, lapos kavicsos a tengerpart, már ahol nem beton. El kellett telnie néhány napnak, mire rájöttünk, hogy ezeket a kavicsokat Jozo hozatta ide, mert amúgy sziklás lenne a part. Tán rá sem jövünk, ha nem látjuk nap, mint nap, hogy a szomszédok is zsákszámra terítik szét a kavicsot a saját partszakaszukon. Persze Jozo ezen az aktuson már rég túl volt, hiszen neki már vendégei voltak!

Villa Tamaris, a szállásunk

Jozo saját termesztésű borával kínált meg bennünket

Kilátás a szállásról

A szomszéd macsek

Na, szóval megint sikerült egy kafa szállást kifognunk.
A  következő poszt a környékről szól majd.